Grendel Lajos

Grendel Lajos

Utazás a semmi felé
(regényrészlet)

Még nem múlt el éjfél, de Attila halálosan fáradtnak érezte magát, mintha reggel óta gyalogolt volna. De nem engedték azonnal lefeküdni. Megitattak vele egy csésze félig hideg macskagyökér teát, mert a legutóbbi kutatások szerint a leghatásosabb módszer az idegek megnyugtatására a macskagyökér tea. Utána a folyosó másik végében beengedték egy szobába. „Itt most nem fogja zavarni senki, és addig alszik, ameddig ki nem piheni magát.” Piros arcú, gömbölyű nővér kísérte át az ideiglenes lakhelyére. Folyton mosolygott, mintha mosolyt ragasztottak volna az orcájára, és nagy meglepetésére neki magyarul kívánt jó éjszakát. Attila levette a cipőjét és a nadrágját, de az alsóruháját nem. Azonnal elaludt.
Kisírt szemű asszony ébresztette föl. Álmodhatta is volna az egészet, de nem álmodta! Mint utólag kiderült, összetévesztette az ajtót, a nővér azt mondta az ebédnél, ez már a harmadik eset. Az asszonynak Alzheimer-kórja van, és úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Bolondok házában van, ne csodálkozzék semmin sem, mondta vidáman a pirospozsgás nővér. A helyzet azon nyomban normalizálódott, mihelyt a bolondok háza elhangzott. Ebéd után, mely paradicsomlevesből és granatir marsból állott, ismét egy macskagyökér teát itattak meg vele, ezúttal hideget. Ám a nővér, melynek teljesen a bizalmába férkőzött, megnyugtatta, hogy a macskagyökértől megszállja az unalom, egyébként pedig semmi lényeges nem történik vele. „Majd az orvos megvizsgálja, aztán eldönti, hogy milyen gyógyszert alkalmaz” – mondta suttogva, és legyintett. Sokkal súlyosabb betegek is vannak itt. Például az az asztmás öregasszony, az meg nem szólal, amilyen hosszú a nap. És az a sánta ember a középső asztalnál, egy kicsit jobbra. Meglőtte a feleségét, börtönbe került, és, hogy úgy mondja, megbolondult, a keddet összekeveri a vasárnappal, és ha jókedve van, éjfél után dalolászni kezd, de olyan irgalmatlan erővel, hogy az összes beteget fölébreszti. Á, ön nem ide való, örvendeztette meg a nővérke, ön kimerült, el kellene utaznia Szardíniába vagy az afrikai szavannákra. Tíz évet fiatalodna. És délután elkísérte az orvoshoz. Ez egy másik orvos volt. Övig ért a szőke szakálla, de mellesleg roppant udvarias volt. Ez is megállapította Attiláról, hogy kimerült. Egy hétig maradhat, mondta az orvos, még, hogy úgy mondja, kísérleti állapotban vannak, két éve működik az intézet, lehet, hogy megtartják, lehet, hogy bezárják. Mint minden mifelénk, ideiglenes, mondta, és zavartan köhécselt. A szocializmusból, vagy minek nevezzük ezt a pokoli mutatványt, kijózanodtunk, és most a kapitalizmusban az örökös kísérletezés állapota köszöntött ránk. „Én már nagyon unom” – tette hozzá rezignáltan.
– És most itt kell ülnöm reggeltől estig? – kérdezte besavanyodva Attila.
– Dehogyis kell! Akkor hagyja el az épületet, amikor akarja. A fő, hogy este kilenckor itt legyen.
– És nem kell fizetni semmit sem?
– Egy hétig egy fillért sem. Aztán viszont egy, hm, hm, kicsit borsos összeget. De ez sem lehet olyan nagy, hogy ne bírná ki, uram, mert meglehetősen jómódú. Vagy nincs igazam?
Attila megállapította, hogy egy hét bőven elég, hogy öngyilkos legyen. Na, ezt nem gondolta komolyan, éppen csak egy futó, hm, lázroham volt. Gyorsan elhessegette, mint az ördögöt, ha a templom környékén ólálkodik. Egész létét betöltötte most Zoli esete, mert itt lakott egy utcával odébb, és kényszerítve érezte magát arra, hogy meglátogassa. Persze csak az emlékét elevenítette fel, de ez olyasmi, mintha a valóságban is megelevenedett volna. Huszonöt éve nem járt itt, vagy talán: huszonhét? Vagy harminc? Annak idején igyekezett elfeledkezni róla. Mindenki igyekezett elfeledni őt. A tragédiához hozzátartozott a feledés. Ők élni akartak, ő is meg Tomi is. De most megváltozott a helyzet. Úgy látszik, túlélték azt a bizonyos határt, ami meg van engedve nekik. Mondjuk a hatvan év?  Vagy mégis valamivel több? Maga sem tudja megmondani, hogy hol van a válaszvíz? Mint nemsokára hatvanévesek, vizes talajra értek, de visszafordulni egyértelmű volt a halállal.
Először a házat kívülről szemlélte meg, hiszen annyi év telt el azóta! A házat nemrég újra spenótzöldre festették, kicserélték a tetőszerkezetet, de egyébként nem változott rajta semmi sem. És ugyanilyen földszintes, hosszú udvarúak voltak a szomszéd házak is. Klisék voltak a házak, ebben a falusias városrészben csak a fák nőttek valamelyest. A szomszéd házban a diófa megnőtt, és a cseresznyefa alsó ágai kinyúltak az utcára. Északra nézett a Zoli szobája, nem kapott napfényt egy percig sem. De ez őt nem zavarta, sőt! A kert szinte betolakodott a szobába, csak egy vékony ablaküveg választotta el a bogarak és az összevissza növő fák anarchiájától. Háromszor-négyszer járt nála. Az első pillanatban megszerette a ház innenső, északi csücskét. Szinte szerelmes lett belé. Zoli kicsit csodálkozott rajta, és csóválta a fejét. A háziak kedvesek voltak, és már régen meghaltak. Zoli azonban mindezek ellenére idegennek érezte magát. De máshol is idegennek érezte magát. Az idegenség még jól is jött Zolinak, mert akkoriban divatja volt az elidegenedésnek, és ő éppen megfelelt ennek a típusnak.
A házat nem lakták, a házból intézmény lett. Az öreg házaspár is előbb-utóbb átment a világ boldogabbik felére, és nem voltak örökösök. Attila ámult, nem tudott szóhoz jutni. Öt asszony csipketerítőt készített, és mivel négykor befejezték a munkát, szépen hazamentek. A ház másnap reggelig üres volt. Nem loptak el semmit, mert nem volt mit ellopni. Az öt asszony mind szlovák volt, a legfiatalabb olyan negyvenéves, de a többi jóval idősebb. Azt hitték, hogy a csipke iránt érdeklődik, a legidősebb asszony, Viktóriának hívták, csodálkozva jegyezte meg:
– Itt minden időben csipke készült. Legalábbis én úgy emlékszem. Én tizenkét éve vagyok itt, de akkor is csak műhely volt itt.
Attila zavartan köhécselt, nem volt kedve vitába bocsátkozni.
– Legalább harminc éve jártam itt utoljára.
Viktória megenyhült.
– Mi tagadás, elég öregnek néz ki az úr.
– Harminc éve egy barátom lakott itt albérletbe. Zoli. Nem tudom, mond-e ez maguknak valamit.
Viktória hangosan nevetett.
– Istenem, istenem… Mindnyájan fiatalok voltunk – és huncutul nevetett, és a többi nő is mosolygott. – Zoliról nem hallottam. Mondja, uram, biztosan ez az a ház?
– Biztosan.
Viktória sóhajtott, mint a hideg őszi szél.
– Hát akkor igencsak öreg maga. Mindenesetre rossz helyen keresi. Zoli régen elköltözött. Ha egyáltalán volt ez a Zoli.
– Nem – felelte Attila. – Ő régen meghalt.
Viktória egy pillanatra zavarba jött, de egy pillanatra méregbe is gurult:
– És mihez kezd egy halottal? Sajnos, úgysem támasztja föl. Az én férjem is halott már vagy hat éve. Előfordul, hogy gondolok rá. Arra gondolok, hogy ott vár rám a mennyben. És még egy darabig várni fog – morgott, mint aki jó helyen van. A legjobbon, mert békén hagyja.
Mit keresett volna itt? Sietve elköszönt, még az előszobaajtót is elfelejtette becsukni. Az udvaron nagy rendetlenség volt, mindenütt piszok, papír és konzervdobozok. Az ilyesmi harminc évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Az öregember, ha trehányságot látott, kiszúrta volna az illető szemét. Attila arra gondolt, hogy nem is az a ház, összetévesztette valamilyen más házzal, Zoli nem is itt lakott. Persze jól tudta, hogy itt lakott, csak az agyát tornáztatta, mert úgy vélte, hogy az agya kissé eltompult az utóbbi időben. Hirtelen szinte látta maga előtt Zolit, mintha az előbb vált volna el tőle. A százkilencven centi magasságát, a furcsa, vörösbe játszó szakállát, a megvetést az ajka körül, ha nem tetszett a pasas előadása vagy szétállt frizurája. Olyan erősen látta, hogy ösztönösen behunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. A következő pillanatban komoran állt előtte. Már tudta, hogy mit fog mondani. Attila fantáziájában százszor vagy talán ezerszer megismétlődött ugyanez a jelenet néhány nappal a halála után. Nem tudott szabadulni tőle. Bezárta az agya, és nem engedte ki többé. Mint egy gramofonlemez, amelyen a tű elromlik, és ugyanazt játssza a végtelenségig. Megkérdezte Tomit, hogy így van-e ő is. Tomi azonban nevetett. „Hogy én? Én hamar túlteszem magam az ilyesmin. Különben leblokkol az agyam, és megbolondulok.” Igaz, ő másodkézből tudta meg. Pontosabban Attila számolt be neki róla.
Mindjárt az első estén történt… Volt a Zoliéknak egy faháza Selmecbánya mellett egy erdőszélen, nem nagyobb egy cigányputrinál. Ide nyáron gyakran kijártak a Zoli szülei, és néha kölcsönbe adták Zolinak is, aki évek óta Pozsonyban élt. Általában hétvégére, de Zoli nem szívesen járt ide, nem kedvelte a párocskákat, a hangoskodásukat és a tolakodásukat. Ezúttal azonban szeptember végére járt az idő, a nyaralók már elmaradtak, és a víz is roppant hideg volt, mert egy mesterséges tó körülölelte a nyaralókat. Őszies volt már a nyár is, ezúttal nem melegített fel sem a július, sem az augusztus, ritkán került le a pulóver az emberekről. Zoli Tomit is hívta, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. „No, új nője van“ – mondta bizonyos leereszkedéssel. Valahogy Tomi egyik nőjét sem szerette túlságosan. Mire beesteledett, összegyűjtöttünk egy tábortűzre valót, de jó messzire gyújtottuk meg a faházaktól és persze az erdőtől. Biztos, ami biztos. Leültünk a tűz fényébe, és hallgattuk a tüzet, mint az indiánok. A tűz sárgásra festette Zoli arcát. „Cicuska hiányzott. Persze neki! Nekem nem annyira. Tegnapelőtt megint az ügyeletre vitték, de most ott is tartották. Az ötödik érzékem azt súgta, hogy valami nincs rendben a Cicuskával. Lehet, hogy észrevette.“ Föl és alá járkált, és meglepően hallgatag volt. Bármiről kezdtem beszélni, egy másodpercig odafigyelt, de a következő pillanatban elkalandoztak a gondolatai. Végül kinyögte, ami a szívét bántotta:
– Holnap visszamegyek Pozsonyba.
– Baj van? – kérdezte Attila.
Zoli habozott, szemmel láthatóan félt kimondani az igazságot. Előző nap tudta meg az igazat.
– Leukémiás – suttogta.
Attila pedig túldramatizálta a helyzetet, de alapjában véve nem volt téves a helyzetfelismerése. Zoli azonban hamarosan összeszedte magát, és már a hangja sem remegett. De mélyebb hangon szólt, és kissé lassabban, hogy a helyzet komolyságát hangsúlyozza. Talán arra gondolt mégis, hogy túléli? Ilyenkor hajlamos az ember elveszteni az eszét. Még a legbölcsebb ember is. De azt mondta:
– Körülbelül öt hónapja van. Ennyit mondanak az orvosok. És nincs okom kételkedni bennük. Ki mondja ki a halálos ítéletet, ha egy orvos nem meri kimondani?
Még éjfél előtt lefeküdtünk. Cicuska, akarva vagy akaratlanul, elrontotta az esténket. Az ő hamarosan elkövetkező áldozatáról szólt ez az este. Zoli levert volt, és a levertsége hamarosan Attilára is ráragadt. A futballról, a nőkről égbekiáltó bűn volt beszélni. Még parázslott a tűz, amikor lefeküdtünk, Attila az egyik szobában, Zoli az emeleten. Attila egy pillanatra elvesztette a magabiztosságát, hogy ez vele nem történhet meg. Mert már nem Zoli kezében van a dolgok irányítása. Hanem, ha úgy tetszik, átcsúszott az Istenébe, mert bármit gondoljunk is a nemlétéről vagy a közönyéről, mégiscsak bele kapaszkodunk.
Cicuska nem volt rossz lány, de különösebben feltűnő sem. Egészen más karakterű volt, mint Zoli, aki határozott volt, sőt olykor-olykor agresszív is. De Cicuska, hogyan, hogyan nem, le tudta venni a lábáról. Zoli majdhogynem észrevétlenül igazgatta kedvesét, legalábbis Cicuska nem vett észre belőle semmit sem. Vagy talán csak ravaszul úgy tett? Hogy végső soron övé lett a diadal? Attila nem mindig gondolta, hogy tisztára hülyeség volna ez. Zoli egész életében csak egyszer emelte meg a hangját, azt is csak félelemből, mivel Cicuska elfelejtett vizsgára menni. Jobban mondva, nem akaródzott neki. Márpedig ez az utolsó terminus volt, meg kellett ismételnie az évfolyamot. Ahogy mondani szokás, Zoli négy szavas szót mondott, az első betű p-vel kezdődött, és icsával végződött. Cicuska sápadt volt és elpityeregte magát. Attila azt hitte, lőttek a kapcsolatuknak. Alaposan meglepődött, amikor másnap Zoli is és Cicuska is lenyelték a békát. Hát, ha ismétel, akkor ismételjen. De ez most más volt. Ez a játszma vérre ment, és Zoli rosszul állt. Mert egy koronát sem adtak volna érte. Attila hallotta, hogy Zoli fél óránként kimegy cigarettázni. Egészen hajnalig csinálta ezt. Hajnalban Attila végre elaludt, és csak délben kelt föl. Mit mondhatott neki? Zoli, aki oly határozott volt minden kérdésben, Cicuska ügyében viszont tehetetlenül szemlélte, hogy hogyan ragadja ki a halál. Lassan, de biztosan.
Amikor Attila felébredt, Zoli már össze volt csomagolva. Tulajdonképpen Attilára várt.
– Ne haragudj, hogy ide bolondítottalak. Azt hittem, hogy veled könnyebb elviselni. De – sóhajtotta –, úgy sem megy.
Hát igen, Attila is megspórolhatott volna százötven kilométert. De azért nem haragudott a Zolira. Zoli nem volt kiszámíthatatlan ember, ha úgy gondolta, hogy Cicuska mellett a helye, hát jól tette. Ráadásul akaratlanul is hozzájárult ahhoz, hogy Attila rátaláljon a majdani feleségére. Csöpi az unokatestvére volt Tominak. Rosszkedvűen fecsegett Tomival a Grandban, ami egy kávéház volt a Manderla-házban. Valaha fényesebb volt, de most már elég rosszhírű. A szerencséje az volt, hogy Pozsony kellős közepén helyezkedett el, s a tízemeletes ház tetejéről be lehetett látni egész Pozsonyt. Persze Pozsony akkoriban kisebb volt még, jóval kisebb… A Grandban kényelmes fotelok voltak, és egy-két állandósult kurva, akik szépen kacsingattak, hogy odamenjen a vendég. Nos, egy időben Attila törzshelye volt, néha egy egész délutánt elücsörögtek a Grandban. A hírt előbb Attila tudta meg. Fölhívta hát Tomit, hogy okvetlenül beszélnie kell vele. Méghozzá azonnal. Tomi megsejtett valamit. Egy félórába sem telt bele, már ott volt. De Csöpivel jött. Csöpinek Anikó volt a neve, de az Anikó nem volt szimpatikus neki. „Nyugodtan szólíts csak Csöpinek, még az is jobb” – mondta affektált hangon. Nem volt valami rokonszenves. Legalábbis eleinte.
Attila elmondta nekik, hogy mi a helyzet Cicuskával. „Meg fog halni” – mondta szűkszavúan, s maga is megijedt, hogy milyen részvétlenül mondta. Tomi mondott néhány közhelyet, például: „No, hát ez a hétvége is jól kezdődik. És most mi lesz?” Nos, nem állt meg az idő. A dolgok mentek tovább, a tegnapi dolgok folytatódtak ma és holnap. Attila beleszeretett Csöpibe, és úgy látszik Tomi is leszállt a ringlispilről, és becövekelt Adélnál. Adél nagyon ügyes volt, nem hagyta magát egykettőre megdolgozni, mondhatni, hogy az orránál fogva vezette Tomit. Tomira ez ráfért, mert az utóbbi időben túlságosan magasan hordta az orrát. Adél gyakran összeveszett vele, csupán semmiségeken. De nagyon jól tudta, hogy ezek semmiségek. Jól járt az esze. Csöpi egyszerűbb volt, nem volt olyan csavaros eszű, mint Adél, de távolról sem volt buta. Egyenes szívű volt, mindig megmondta, amit mondani szeretett volna, és ez őneki is tetszett. Adél viszont kárörvendő volt, és ezt Attila meglehetősen, sőt olykor nagyon utálta. De egyébként jól kijöttek egymással. Zoli kevesebbszer mutatkozott. Valahogy, olykor-olykor, nem volt tiszta a lelkiismeretük. Föl kellett volna keresni? De azzal vigasztalták magukat, hogy majd ha jobban lesz Cicuska… Mert csodák mégiscsak vannak. Akkor minden visszatér a régi mederbe. Persze tudta ő jól, hogy csekély remény van rá. Nyár vége volt, talán szeptember eleje, és estefelé lehetett, mert a strandról jöttek Csöpivel. A villamosmegállóban egyszer csak összefutottak Zolival és Cicuskával, mintha az ég rendezte volna a találkozást. Cicuska kissé lefogyott, de jókedvű volt, Zoli viszont neheztelt rájuk, hogy kerülik őt. „Mi az, leprásak vagyunk?” Igazán ciki volt, és jól fölébresztette Attila lelkiismeret-furdalását, de meglehet, nem is volt ez a célja. Lehet, hogy ez volt a velejárója. Ezért ősszel gyakrabban találkoztak, sokkal gyakrabban, mint Tomival. Igaz, Tominak nem nagyon volt ideje a lébecolásra. A doktoriját készült megvédeni. Attila mindenesetre rendben találta Cicuskát. De Csöpi is rendben találta. Néha úgy távoznak az élők sorából, hogy észre sem vesszük… Az egyik este fölhívta Zoli, és lemondta az aznapra megbeszélt találkozót. Sok a dolga, mondta. „Inkább a hétvégén találkozzunk.” Aztán másnap délben tudta meg, hogy Cicuska meghalt. Teljesen paff lett. A büfében, melyen egy csupasz, sárga műanyag asztalkához ült le, hogy bekapjon valamit, miközben a villamosok csikorogtak, és a teherautók lármáztak az utcán. Éppen Boronkayhoz ült le, pontosabban Boronkay kérte, hogy üljön az asztalához. Gyakran jártak ide ebédelni, mert az étterem önkiszolgáló volt, és fele annyi időbe telt az étkezés, mint másutt.
– Meghalt a Cicuska.
Krákogva mondta, és álszent módon még hozzátette: – Már jó neki.
Attila megmerevedett, holott tudta, hogy ez lesz. Az igazság, úgy látszik, mindig váratlanul ér. Ránézett Boronkayra, és kíváncsi szemek néztek vissza rá. És ezek a szemek még követelődzőek is voltak. Sőt, sürgetőek! Valami nagy szóra vártak. Hogy nincs Isten, vagy hasonlót. Vagy éppen ellenkezőleg, hogy van Isten. Boronkay drámára várt. Hát azt ugyan lesheti. Azért is nem mondott semmit. Cicuska már régóta kicselezte őt. Cicuska úgy tett, mintha gyógyulófélben volna, legalábbis Attilát erről győzte meg. Holott éppen fordítva – haldoklott, csak éppen Attila nem akart tudomást venni róla.
– Hjahja – mondta Boronkay, mert a drámai rész, minden valószínűség szerint, elmaradt. Részvétet nyilvánított, pedig Attilának nem volt se rokona, se közeli hozzátartozója.
– No, én megyek – mondta, miután elfogyasztotta a sztrapacskáját. Azért a drámai mód kisebb lett, mint gondolta. Változnak az idők, gondolhatta, már egyre kevésbé érzelgősek az emberek. – Az idő nagy úr fölöttünk – mondta, hogy egy kis drámát mégis becsempésszen a jelenet zárlatába.
– Igen. Nagy úr. – De Attila maga sem tudta, hogy komolyan, vagy pedig gúnyosan mondja-e. Így hát ez is lett, meg az is. Törje rajta a Boronkay a fejét.

A bejegyzés kategóriája: Próza, Recenziók
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>