Petőcz András

A Kicsi Asszony ölelése

Petőcz András

Ha megölel engem a Kicsi Asszony,
hátamon mindig a bőröm karistolja,
tán éppen azért, hogy vért fakasszon.

Tépem a húsát, s imádom a testét,
és közben egyre csak a szemébe nézek.
Olyan, mintha szakadékba esnék.

Zuhanás, zuhanás mostanság minden!
Gondoltam, végtelen lesz velem az idő,
s magamat is végtelennek hittem.

De úgy van rendjén, kissé meghalasszon,
miként egy megvénhedt, szomorú lovagot,
ölelve engem a Kicsi Asszony.

A Kicsi Asszony szomorúsága

Szomorú mostan a Kicsi Asszony,
szomorúsága betakar engem.
Ketten vagyunk, csupáncsak ketten.

Éppen azt hisszük, miénk a világ.
Bort iszunk, piros bort, mint a vére,
s belemarunk egymás testébe.

Párizsban vagyunk, a Saint Michelen,
ősz fekszik el a lábaink előtt,
sűrű esővel siratjuk őt.

Csavargunk, miként a hontalanok,
kezemben egy üveg gyönge lőre,
és mi csak rohanunk előre.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>