Takács Éva

Összeilleszthetetlen láncolatok

(Szil Ágnes: Tangram. JAK+PRAE.HU, Budapest, 2013)

Szil Ágnes Tangram című, 2013-ban megjelent könyvéhez Garaczi László írt találó előszót. Ahhoz, hogy láthatóvá váljanak a kötet főbb irányvonalai, néhány részletet idézek ebből a borítón helyet kapó szövegből: „képeket látsz, leginkább férfiakat […] Variációk szenvedélyre és csömörre, meddőségre és termékenységre. Álomszerű töredékek, szilánkok, hasadékok, kulcslyukak, mítoszcserepek. […] Lélekvándorlás. Eltévedés a dimenziókban, próteuszi szerepjátékok. Delikát, finom metszésű próza…” És Garaczinak igaza van. Ugyanakkor előszavában felhívja a figyelmet arra, hogy ez a finom metszésű próza a darabokból végül összeáll: nyolcvanhét gyöngyszemből álló nyakláncot emleget. Véleményem szerint ezen a ponton ragadható meg a kötet egyik legnagyobb hibája, ugyanis hiába ez a hasonlat, a kötet címéül is választott játék-analógia, az újszerű megközelítések és érdekes formai megoldások, nem lehet megfeledkezni arról, hogy a kevesebb néha több.
A tangram elnevezésű játékban előre megadott darabok mindegyikét felhasználva kell különböző mintákat kirakni. Ebből a kötetre (és végeredményben minden irodalmi alkotásra) vonatkoztatva az utóbbi kritérium (hogy bármi kirakható) egy az egyben ráolvasható, hiszen az olvasatok száma végtelen. Az előre megadott darabokból viszont inkább több rövidebb, mint egy hosszabb lánc állítható össze. Pedig a kötet kompozíciója, ahogy ez több, Szil Ágnessel készített interjúban is olvasható, kétségkívül az utóbbira való törekvésként értelmezhető. Arra, hogy ez a nyolcvanhét szöveg egyetlen gondolattá/képpé/egésszé álljon össze, olykor csak a cím nélküli szövegek elkülönítésére szolgáló jelölés (]1.[; ]2.[; ]3.[) utal. A szövegekben megjelenő motívumok, mint például a nőiség, a férfi, a szerelem, illetve ennek esetlegessége, a meddőség, a testiség, az öregedés, vagy éppen ezzel együtt a haláltól való félelem tehát inkább több kisebb egység kialakítására ösztönzi az olvasót. Ezzel egyébként nem lenne semmi probléma, ha a cím és a fülszöveg nem erőltetné rá a kötetre a már az előzőekben körvonalazódni látszó narratívát, amely a valami egységessé való összeolvadás kényszerével fenyeget.
A kötetről írt legtöbb kritikában és recenzióban megemlítenek Esterházy Péter Egy nő című könyvével, valamint Oravecz Imre prózaverseivel felfedezni vélt hasonlóságokat. Előbbit a férfi témává válásával, utóbbit pedig a prózanyelv líraiságával támasztják alá. Úgy vélem, Szil Ágnes könyvét az Esterházy-szöveg párjaként emlegetni messzemenő túlzás, főként, mert míg az a monotonitásában tudott változatos és erőteljes maradni, ez Szil Ágnes kötetéről nem mondható el, hiszen épp fordított helyzet áll elő: a szövegek egymástól nagyon eltérő volta okoz valamifajta zavarba ejtő monotonitást. Ezt erősítik az Oravecz-nyelvét annyira megidéző sorok, amelyek már a kötet legelső lapjain egyértelműen visszaköszönnek. Ez a líraiságot magában hordozó nyelv eredményezi a „finom metszésűséget” a szerzőnő szövegeiben. Ezt erősíti az erős képszerűség, a személyes hangvétel, a néhol vallomásos hangnem, a felsorolások és az érzések, illetve benyomások rekonstruálására történő igyekezet. A szöveg kétségtelenül a próza és a líra határán egyensúlyozik, de a számozott írások sokfélesége nem engedi, hogy egyértelműen dönthessünk: található benne aforizmaszerű félmondatoktól kezdve (pl.: „Ha apánk meghal, csak egy dolgot mondhatunk: Most rajtunk a sor.” [67.]), oldalakon átívelő novellákig (pl. a ]22.[, ]77.[ stb.) sokféle szövegtípus.
Mind a nyelvi, a formai, de a tematikai sokszínűség is elmossa tehát a határt líraiság és prózaiság között. E komponensek azonban több ponton is meggátolják azt, hogy a kötetet egyértelműen pozitív jelzőkkel illessem. Mert ugyan sokszor jól működik a rendkívül tömör, érzéseket kifejező nyelv, azonban néha a közhelyesség határát súrolja egy-egy megnyilvánulás („Én nem hazudok, csak nem mondok igazat.” [44.] stb.). De a tematika szintjén is találkozhatunk ezzel a problémával, mert például a 62-es szöveg tanulsága egyértelműen az, hogy a szeretetet és a boldogságot nem lehet megvásárolni. A kötetben a szociális helyzetekből adódó különbözőség problémájának felvillantásaira is találhatók példák, ugyanakkor ezek inkább különböző sztereotípiák megerősítésére szolgálnak, mint a szövegekre – akár tematikus, akár a motívumok szintjén értelmezett – konstruktívan ható elemekként. Példaként az 58-as szöveg vége említhető, amelyben a rászorulónak felajánlott kölcsön-kesztyű elutasítását a narrátor így összegzi: „Nem fog meglopni: ez a fajta inkább megöl a négyszáz forintomért, ami a zsebemben lötyög, az éhség végső kétségbeesésében agyonver az első tárggyal, ami kezére esik.” (91.)
A férfiak szerepe kétségkívül központi ebben a könyvben. Ugyanúgy, ahogy az erőteljes női nézőpont előtérben állása is megkérdőjelezhetetlen. A nő férfiakkal való viszonyának leírásában az esetlegesség kérdése szépen kifejtett, de a férfi sokszor isten- illetve művészszerepekben történő bemutatása, és a nőnek ehhez képest műtárgyként történő megjelenése is egy rendkívül ígéretes perspektívát tár elénk („Az Egy férfi, amikor nem a kezemet fogja, akkor fotóz, belefotóz a tájba, a mindenségbe. Belefotóz (engem) a tájba.” [8.] „A férfi kis asztalkát farag, én vagyok az asztal, biedermeier gyönyörűség a császári Bécsben. [134.]) Azonban ezek inkább fel-felsejlő elemekként vonulnak végig a köteten, mint kigondolt és tudatosan végigvezetett mozzanatként. Ehelyett különböző férfitípusokat, -alakokat és -ideálokat, vagy éppen elrettentő képeket kapunk. A férfi a szövegek alanya és tárgya is, és szinte bármivel megfeleltethető: „A férfi egy ház” (18.), „A férfi egy kiszegezett denevér” (61) „A férfi: nyúlketrecem, amelyben én vagyok a nyúl” (119.) stb. Ezek a szövegekben előrehaladva általánosításhoz, tipizáláshoz és újfent különböző sztereotípiák kialakulásához, illetve megerősítéséhez vezetnek, miközben éppen ezek lebontása az, ami az egész könyvet újszerűvé és erőtejesebbé tehette volna. Az utolsó szöveg egész kötetet összegezni próbáló, és az olvasó figyelmét még jobban az egyértelműre irányító sorok didaktikusságát, és ennek romboló hatását pedig jobb nem említeni.
A fent összegzett gyengeségek ugyan a kötet kompozíciójának megerősítésére szolgálnak, de talán éppen ebből látszik, hogy a struktúra az, ami elhibázott. Egyetlen láncolatot lehetetlen alkotni a szövegekből, de ha ettől az igénytől eltekint sem biztos, hogy katartikus élményben lesz része az olvasónak. Az azonban látszik, és kétségtelen, hogy Szil Ágnes sajátos nyelve és megszólalásmódja bizakodásra ad okot, már ami a szerző további munkásságát illeti. A Tangramban is kirajzolódnak olyan irányok, illetve felbukkannak olyan témák, amelyek folytatása és elmélyítése a magyar próza (vagy líra?) különleges alakjává emelheti a szépirodalmi tevékenységgel először jelentkező írónőt.

A bejegyzés kategóriája: Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>