Kovács Jolánka

Kovács Jolánka

Kinek a lelke

A madárka váratlanul röpült be a nyitott ablakon, mint ahogy az ilyesmi valóban sohasem a várakozás függvénye.
Noéminek rossz napja volt. Pontosabban, rossz napjai voltak. Romokban a magánélete, bankszámláját kis híján elnyelte a megengedett mínusz immár tágra nyílt, fekete torka, felnőtt gyerekei nem értették, miért zsémbes napok óta, miért nem főz-mos-takarít otthon szépen, csöndesen, miért nem várja ki türelmesen és szó nélkül, hogy legalább egyik gyereke munkát kapjon. És miért nem főz madártejet végre?
Noémi épp a madártejre gondolt, amikor a madárka beröppent.
Az év végi elszámolás bonyolult labirintusában próbált rendet teremteni (közben úgy tűnt neki, mintha habgaluskákon átszűrődő vaníliaillat terjengene az irodában), rendszerezett, áthúzott, megjelölt, csoportosított, számolt, számolt, számolt.
A madár röpte hallható súrlódással sértette föl az iroda színtelen levegőjét. Egy pillanat volt csupán, s Noémi, ahogy fölkapta a fejét, azonnal érzékelte, ahogyan a kintről berepülő madár megingott a levegőben, és a repülés sima üteméből kibillenve, rémülten vágódott neki a másik ablakszárnynak. A madárka villámgyors berepülésének pillanatában Noémi, mintegy áramütésre, szintén villámgyorsan, ám nagyon csöndesen ugrott fel karosszékéből, s éppolyan villámgyorsan öntötte el az ellágyulás.
Olyannyira, hogy sem év végi elszámolás, sem munkanélküliség, sem bankszámla, de még madártej sem létezett többé a számára.
Óvatosan kinyitott még egy ablakot, és halkan felszólt (szinte súgva) a felső ablakszárny fáján landolt, remegő madárkának:
– Nézd csak, itt kimehetsz!
A kismadár ismét cikázva röppent fel, átrepülte a nyitott ablakot, majd újra a csukott ablaküvegen próbált áttörni.
Noéminek úgy tűnt, nemcsak az üveget verdeső szárnycsapások neszét hallja, hanem alig hallható (de hallható!) jajveszékelést is.
Csöndben álldogált, esélyt adva a madárnak, hogy lenyugodjon kissé, és megtalálja a kijáratot. Az azonban ismét elrepült a nyitott ablak előtt, és visszaszállt a felső ablakszárny deszkájára.
Noémi nézte.
És az jutott eszébe, hogy holnapután mindenszentek napja van. Meg az, hogy még nem döntötte el, vajon műanyag vagy üveg burkolatú gyertyákat vásárol-e majd, és azt sem, hogy egy-egy szál virágot vagy egy-egy csokrot minden sírra. Már napok óta számolgatta magában, hogy mennyibe is fog kerülni az egész, meg azt is, hogy mennyi marad akkor fizetésig. Többször sorba szedte magában halottait, szorzott, kivont, összeadott.
A kismadár ült a deszkán, nyitott csőrrel pihegett.
Apám, nagyanyám, nagyapám, keresztapám, keresztanyám, Ági barátnőm, és még egy, mindenkiért, akik messze vannak, gondolta Noémi.
Az apját látta, ahogyan félrecsúszott a kispárna a feje alatt, a koporsóban, amikor vitték ki a házból, és saját magát, ahogy odahajol, hogy megigazítsa.
Megvakult nagyanyját látta az ágyban. Hangját hallotta, s beleborzongott: az öregasszony eszelősen kiáltozott fájdalmában. Hát ez is meglakolt mindenért, ahogyan érdemelte is, suttogta valaki a rokonok közül az udvaron, míg a papot várták.
Nagyapjáról egy fénykép villant be csak, a kórházi ágyon ült, csíkos pizsamában. Noémi mindig úgy látta, szemrehányó tekintettel néz a lencsébe.
Keresztapja arca elmosódott már. Fekete kalapját, fekete öltönyét vélte csak látni, ahogyan vasárnaponként a templomba járt. És a mindig fényesre borotvált arcát, igen.
Keresztanyám felakasztotta magát, gondolta Noémi, s halványan belényilallt a gyerekkori rossz emlék. A temetés után derült ki, hogy keresztanyja évekig egy hosszú lámpabelet hordott a köténye zsebében.
Ági nevetve ugrott Noémi nyakába. „A legszebbeket!” – mondta, és Noémi sajnálta, hogy nem neki sikerült elkapnia a menyasszonyi csokrot, amit a násznép közé dobott. Ági egy évvel később menyasszonyi ruhában feküdt a koporsóban. Olyan szép volt, mint egy halott hercegnő.
Noémi fölneszelt: a kismadár meglobogtatta szárnyait, de nem mozdult helyéről. Noémi macskamozdulatokkal lépett föl a székre, onnan az asztalra. Szinte biztos volt benne, hogy ha az asztalra föllép, elröppen a madár.
Már egészen közelről látta, ahogyan piheg a kis barna-fehér csíkos madárbegy. Két kézzel nyúlt hátulról feléje, azt remélve, hogy hátha balra röppen el, a nyitott ablak felé. A madárka azonban nem moccant.
Két tenyerébe fogta, óvatosan lelépett az asztalról, a székről.
A madár, mint egy kis csibe, tenyerébe simult.
Gyönyörű vagy, suttogta Noémi. A madárka hallgatott, nem lehetett tudni, vajon ijedtségében hallgat-e, vagy jól érzi magát a tenyér melegében.
Noémi az ablakhoz ment, a párkányra tette nyitott tenyerét, madarastól. A madárka meg sem rezdült. Noémi nem értette. Megnézte, nem sérült-e meg, esetleg megüthette a hasát? A gyufaszál vékony lábacskákon semmi horzsolás nem látszott, a madár elült tenyerében.
Nem akar elmenni, gondolta Noémi.
Istenem, kinek a lelke?
Szokatlan, mély nyugalom öntötte el, s volt ebben az egészben valami nagy-nagy és igaz egyszerűség.
A madárka szemébe nézett, és az vissza rá.
Nyílt az ajtó, a kolléganője lépett be. Nagyra nyitotta a szemét:
– Te jó ég, berepült? És meg merted fogni? Jesszus! Én rögtön arra gondoltam volna, hogy ha közelítek hozzá, kikaparja a szememet! Mi ez, veréb?
– Dehogy veréb – mondta Noémi sértődötten. – Bár tudnám, milyen madár! Nézd, milyen gyönyörű színes tollai vannak! És nem akar elmenni.
– Hogyne! – nevetett a kolléganő. – Tedd csak a kezeddel együtt a párkányra!
Noémi a madár fejét simogatta egyik ujjával.
Kelletlenül tette a kezét a párkányra. A madárka a tenyeréből az ujjára telepedett, mindkét lábacskájával, akárcsak egy ágra. Ült néhány pillanatig, majd megmoccant kicsit, mintha fészkelődni kezdene, s váratlanul, egyenes ívben, elrepült.
Noémi rosszallóan nézett a kolléganő után, aki nevetve (és neki úgy tűnt, diadalittasan) csukta be az ajtót.
Fölkelt, kiment az épület elé.
A nyárfák barnuló lombjaiban néhány madárka csivitelt, ám egyiket sem láthatta tisztán.
A fák alatt színes kompozícióként terült el az avar. Az őszvégi nap lágyan, kitartóan melegített még.
Noémi a fákat nézte.
Mindegy, gondolta, persze hogy mindegy. Műanyag vagy üveg gyertyatartó, olyan mindegy. S ha egy szál virág, az is rendben van. Értem már.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>