Kalász István

Bluechip 2

Kalász István

(regényrészlet)

Hétfőn bementem az irodába. Mindenki ült, nézte a monitort, senki sem kérdezett semmit, Hans, a Berlinből lerendelt főnök, a helyi blue chip hivatott, kérdezte, hol a francban voltam napokig?
Mondtam, nagyanyám beteg, meghal szegény. Őt látogattam meg. Vidéken. Közben arra gondoltam, ideje meghalnom, ha ilyeneket hazudozok akkor, ha magam halálos beteg vagyok, és a nagyanyám tavaly meghalt. Aztán arra is gondoltam, van egy nagynéném, ő tényleg haldoklik. Na, mondtam Hansnak, neked is van nagymama, alte Grossmutter, igaz? Hans nézett egy ideig, ne manipulálj, mondta, és kapsz szabadságot. Én meg arra gondoltam, így lesz időm és erőm, hogy a nagynéném ágya mellé üljek.
Esni kezdett. Majd havazni. Nagy cseppekben, otromba pelyhekben, vadul, az ablaktörlő sem bírta, meg kellett állnom az út szélén. A szél meglökte az autót, a rádió bemondta, a viharos idő napokig eltarthat. Majd jött a hírekben: a közeli városban tetőket bontott az erős szél, később egy tudós beszélt arról, itt a klímaváltozás. Az a földnyúzó, rohadt emberiség meg szégyellje magát. Ültem a kocsiban, arra gondoltam, az autóban maradok, várok. Majd csak jönnek. Hoznak teát, vöröskeresztes takarót, a szemembe világítanak, azt mondják, minden rendben van, itt a segítség. Vagy? Jobb lett volna otthon maradni? A lakásban? A tévé előtt? Borral a fotelben? Jim kutya persze aludt hátul, nem érdekelte a nyomorom. Zuhogott a hó, az erdő fölött villámlott, dörgött. Szombat volt, az idősek otthonába, az Árnyas Parkba mentem, Irén nagynéném élt ott. Egy kisváros mellett. Vittem neki egy táskát, abban ruhák, fényképek voltak a lányától, igen, az unokatestvérem és a férje mondták, „anyu beteg, csontvelőrák, négy hónapja van hátra, ha látni akarod élve…,”, és én, aki egyszerű embernek tartottam magát, bólintottam. „Tényleg jól főzött”, mondtam hülyén. És tényleg: Irén néni volt a meleg hegy, az életszag, az ételszag, és három hónapja van hátra. Mert egy hónap eltelt a beszélgetés óta. Három hónap, aztán vége a néninek. A gyerekkoromnak. Ezért ültem hát kocsiba reggel, indultam neki. Hogy lássam a sorstársamat.
G. után rosszul hajtottam ki a körforgalomból, nem fordultam vissza, úgy okoskodtam, nem kerülök nagyot, 15 kilométerrel lesz hosszabb az út; J. helyett K.-ból haladok délnek, vagyis fogalmam sem volt, hol a francban akadtam meg a kocsival. Ültem, havazott, és a beszakadt úttest nem jött rendbe. Koradélután volt, de már szürkült, amikor megérkeztem a lyukhoz. A túlsó oldalon narancssárga teherautó állt, két útfenntartó vakargatta a nemi szervét, közben bámulták a lyukat az úttesten. Kérdeztem, mi lesz, mondták, úton van egy másik csapat, betömik a lyukat, tesznek fölé áthajtót, addig várni kell. Aztán elmentek. Én meg maradtam a beköszöntő sötétben, az erősödő havazásban.
Persze nem jött senki. Sem innen, sem onnan. A várakozás lélekölő, ezt tudtam, és azt is, hogy az ember minden rosszat elfogad, de a bizonytalanságot, az igazságtalanságot nem, ezekkel nem tud mit kezdeni; igen, ültem a kocsiban, fújt a szél, havazott, a hőmérséklet egyre csökkent, mutatta az autóm hőmérője, a táj fehéredett. És tényleg nem jött senki, és az országút visszafelé is eltűnt a hóban. A rádiót kikapcsoltam, nem akartam hallani, hogy az ország nyugati részén nem közlekednek a vonatok. A motor brummogott, benzin volt bőven, az ülés alatt üveg portói bor feküdt, ittam belőle; az alkohol, hála a rossz vesémnek, éreztette hatását, a fejem elnehezült, bambultam ki a homályba, aztán elaludtam. Álmot láttam. Magas fákat, a fasor mögött fényt egy öböl felett, majd fiatal nőt, gyereket tartott a melle előtt, aztán oszlopok között ment, templom előtt állt. Gyerek ment el mellette, szigorú metszésű volt az arca, felnézett rá, majd nyújtotta a kezét. Mintha hívta volna, tartson vele. Félni kezdtem. A fiú maga volt a halál. Rohantam tovább, alacsony pajtához értem, két félmeztelen, bozontos vénasszony kisgyermeket szaggatott szét…, ekkor ébredtem fel, talán üvöltöttem is, a kocsiban hideg volt, a motor leállt. Indítottam, az autó hallgatott. Meg fogok halni. Meg-fogunk-halni. Bár tudtam, meleg a kabátom, amerikai katonáknak gyártották, és tudtam azt is, hogy a bakancsom is bírja a hideget, de emlékeztem arra is, hogy a hideg bódító, simogató, az ember nem fázik, jól esik ülni, csöndben maradni, mélázni, és… Igen, ilyenkor fagy meg az ember. Nem is olyan rossz dolog így meghalni. Elaludni a hidegben. A fehér tájjal szemben. A fehérségben. Csöndben. Békésen.
Jim, mit szólsz? Meghalunk itt ketten. Na? Szép lesz!
És nem egy kórházi ágyon. Infúzióval, nővérkével, aki újságot olvas a folyosón. Irén nénire gondoltam, csont-bőr lehet, jártányi ereje sincsen, fekszik egy ágyon, a lánya felé sem néz, a házát belakták, a konyhabútort kicserélték, velem küldik a ruhát, a fényképeket. Én pedig itt ülök a kihalt táj közepén a rossz vesémmel. Csak innom kell a portóit, és nekem is végem. Kint fújt a szél, minden eltűnt, az erdő is, az országút is végleg. Tehát? Ha akarom vége. Most mindennek. Jim aludt, leszarta. Arra gondoltam, a hírekben mindig a halottat hibáztatják. Bemondják, hogy az áldozat nem az időjárásnak megfelelő autógumikkal indult, blabla, a ruhája sem volt az idejárási viszonyoknak megfelelő. Mintha még a halálban is másra kellene kenni a felelősséget, mintha az áldozat maga akarta volna, hogy bajba kerüljön? A rohadt életbe. Fogtam a táskát a Irén néni dolgaival, kiszálltam. A széltől kavart hókristályok világítottak körülöttem, a fák recsegtek a szélben, Jim undorodva állt a hóban. Az emberek azért halnak meg a hidegben, mert nem hisznek, mert elkeserednek, mondtam neki. Jim állt az autó mellett, onnan bámult rám. Én még nem vagyok eléggé elkeseredve, bár bízni sem bízom, reménykedni sem reménykedem semmiben, az idő az életem ellen dolgozik, hallod Jim? De ha a hideg kocsiban maradok, meghalok, ha elindulok, valószínűleg akkor is meghalok. Indulj el, megbánod, ne indulj el, azt is megbánod? Ha maradsz, ha elindulsz … megbánod. És persze eltévedhetek a sötétben, de eltévedni izgalmas, eltévedni maga a szabadság. Mint egy gyerek? Igen, ha úgy nézek a világra, mint egy gyerek, nem fogok félni, igen, úgy nézek a világra, ahogyan Irén nénire, és akkor minden jó lesz. Gyerek vagyok a hóban. Szabad gyerek! Gyere Jim! A szél az arcomba fújt, mindenhol minden fehér lett, igen, a természet hatalmas, közömbös, nem segít. Vihart hoztam, szelet, hideget, havat, sötétet borítok rád is, a többi a te dolgod. Egyedül vagy. Viszed a táskát a néninek, hogy örüljön élete végén. Ez a dolgod.
Ez a dolgom, mondtam. Amikor gyerek voltam megölelt, a meleg hasához nyomta az arcomat. Sütött fánkot. Ezért viszem neki a táskát. Meg fogom simogatni az arcát. Adok pénzt az orvosnak, a nővérnek, hogy bánjanak jobban vele. Bezártam a kocsit, elindultam a sötétben a lyuk mellett. A fák mentén keletnek. A telefonom merülőben volt, kikapcsoltam, hogy óvjam az akkumulátort. Vétel úgysem volt. És jó volt, hogy volt velem valaki, mert azt is olvastam valahol, hogy aki magányosan megy és eltéved, előbb-utóbb képzelődik. Azt hiszi, jön mögötte valaki. Neszt, zajt, hangokat hall. Azt hiszi, a halál jár mögötte. És feladja. Mentem, tapostam a havat, vittem a táskát, a két beteg vesém zümmögött a kabát melegében, Jim bicegve jött mellettem, havazott. Körbe-körbe menni nem szabad, figyelni kell, mondtam, Jim erre vakkantott egyet.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>