Uršuľa Kovalyk

Elf

Uršuľa Kovalyk

Olyan volt a szeme, mint a padon szétolvadó csokoládé a forró nyári délutánon. Már egy órája bámultuk egymást. A kávéházat, ahova betértem, nyugodtan hívhatnák akár a magányosok utolsó állomásának is. A bársonyszékek szebb időket is láttak, a sarokban lévő hatalmas zongora csak foglalta a helyet és zavarta a fáradt pincérnőt a vendégek kiszolgálásakor. A hangfalakból nyúlós blues szólt, alkalomadtán egy depresszív szaxi szólózott. A cigarettafüst halkan átfésülte a hajam, itt nem tartották be a dohányzási tilalmi rendeletet.
Épp olyan fajta hely volt ez, amely még magán viseli az öreg kávéházak homeopatikus nyomainak különleges fluidumát, ahol a helyi bohém társaság egykor még hőzöngve verseket szavalt. Az ilyen kávéházak nyomtalanul eltűnnek, a nemzetközi étteremláncok kilövik az értékes egyszarvúakat. Feleslegessé válnak. Figyeltem a bárpult fölé akasztott zsíros poharakat és megpillantottam egy szempárt, amely tekintetével átégette a terítőt is. A férfi arcát elfedte ezüst sörénye. Világított a feje.
A hely, ahol ült, fehér fénnyel telt meg, elűzte a füstös sötétséget. Úgy nézett ki, mint egy elf, egy varázsló, aki az Ózból jött elő, egy jelenés, vagy valami más furcsaság, mely mindenesetre nagyon felkorbácsolta az érzékeimet. A fehér hajkorona kiemelte fiatal arcát. Nem tudtam megsaccolni a korát, százéves gyerekre emlékeztetett. Lehet, parókája van – jutott eszembe, vagy hétvégi technorajongó, aki a parkoló autó dudájára táncol. Forralt bort szürcsöltem és azon gondolkodtam, milyen földönkívüli ez, aki ideszállt a molyrágta karosszékekkel teli bárba. A férfiakat ilyen alaposan sosem veszem szemügyre. De ma épp az a nap van, a szép férfiak megfigyelésének napja, amikor a testemben táncra perdülnek a hormonok és felizzik a limbikus rendszerem. A szaglószervek érzékelik a feromon legapróbb jelenlétét is, kinyílnak a bőr pórusai, készen arra, hogy beigyák a szerető izzadságának legízesebb cseppjeit. Rendeltem még egy bort, hogy a meleg, mely be van zárva az arany nedűbe, öntse el a testemet.
Az Elf felállt és a vécé felé vette az irányt. Amikor az asztalom mellé ért, újra belenéztem csokoládébarna szemébe:
– Hússzor.
Megállt. A fejét épp úgy fordította, mint aki rosszul hall.
– Mi hússzor? – kérdezte, nekem pedig elég időm maradt arra, hogy beszívjam az illatát.
Olyan illata volt, mint annak, ami tökéletes illatú. Parfümnek vagy szappannak semmi nyoma, valami állati, egy ismeretlen virág illatával keverve. A dendrit azonnal észlelte az illatos izgalmat, a neurit meg továbbküldte. Agyam szexközpontja megnyomta az ON gombot, az elővigyázatosság pedig az OFF-ot. És én tudtam, mit akarok, ő kell nekem, és azzal is tisztában voltam, hogy meg is kapom, amit akarok. Mert épp ő az, aki most betölti a lelkemben lévő hatalmas lyukat. Vadászni indultam, mint a tüzelő szuka, nyíltan és szemérmetlenül. A karácsony megszűnt létezni. A Nagyváros is megszűnt létezni. A testvérem és Hilda is. Csak a hatalmas telihold világított az égbolton, mintha kelt tésztából készült kalács lenne.
– Hússzor néztél rám.
Vetettem rá egy pillantást, mellyel azt jeleztem: „fiacskám, az enyém vagy.” Ebben a pillantásban benne volt az összes szexuális vágyam, és az Elf meg is értette. Azonnal helyet foglalt mellettem a másik karosszékben.
– Na ne mondd! Te megszámoltad? – ujjával jelezte a pincérnőnek, hogy hozza oda az italát.
A pincérnő lassan odaballagott az asztalunkhoz és nehéz, kidolgozott kezével letette a poharat a terítőre. Az agyonpermetezett narancs hatalmas héja úgy tekeredett az italában, mintha csúszós féreg lenne. Hörpintett egyet és ismét jól megnézett.
– Szóval hússzor, azt mondod – és mosolyát a kissé szigorú ajka mögé rejtette. Lassan elővettem a csomag dohányt, a papírt és egy sebész precizitásával két cigarettát sodortam. Hallgattunk. A láthatatlan hajszálerek, melyek a köldökünkből nőttek, tapogatták egymást finom csápjaikkal és nyaldosták az auránkat. Átnyújtottam neki a cigarettát. Meggyújtotta az öngyújtót, hatalmas láng csapott fel belőle, majdnem leégette a haját.
– Miért hordasz magadnál lángszórót? – vigyorodott el, és a körmével levette a láng erejét. Én is elvigyorodtam.
– A biztonság kedvéért.
Aztán kétértelmű kérdésekkel és válaszokkal tarkított beszélgetésbe elegyedtünk, izgató kokettálásba, nem rejtegetve, mire megy ki a játék. Egyik italt rendeltük a másik után és húztuk egymást provokatív válaszainkkal. Hosszú idő után újra megízleltem a szerelem táncát, a kétértelmű szavak rafinált kergetőzését. Csak úgy, kötelezettségek nélkül más néven mutatkoztam be és kitaláltam magamnak egy identitást, amely épp akkor jutott az eszembe. Azt hiszem, ő sem tett másképp.
Olyan dolgokat kötött az orromra, amilyeneket a férfiak árulnak el, vagyis inkább állítanak magukról a nők előtt, ha felhevíti őket a vágy és minél menőbbnek, szebbnek és viccesebbnek akarnak tűnni. Mindketten úgy tettünk, hogy elhiszünk mindent, amit a másik mond. Azon az estén ez valóban így is volt. Csesztünk az olyan felesleges dologra, mint az igazság és szemrebbenés nélkül a hazugság ölelésébe ugrottunk, abban a reményben, hogy egyenesen az ágyba visz bennünket.
A bár kettőkor bezárt. A pincérnő fáradtan odakiáltott: záróra! És kikapcsolta a depressziós zenét játszó cédét. Az éjszakai égbolt kristálycukorral volt megszórva, mint a megmerevedett kakaós tészta. Néztük a csillagokat, melyek a neonfények ellenére is élesen ragyogtak. A város morajlott és villogott, mint az olcsó kínai gyertyák a karácsonyfán. Gyalog hazasétáltunk az Elf lakásába.
Egy öreg, omladozó házhoz értünk, aminek csodálatos belső körfolyosója volt. A borostyán nyalogatta a korlátot és kúszott felfelé a hideg telihold fényében. Mint az ezüst kígyó – gondoltam, és belerúgtam a küszöbbe. Amikor kinyitotta az ajtót, mindketten hallgattunk. Nem volt mit kérdezni. A napnál is világosabb volt minden. Az Elf előbb levetkőzött, majd engem is levetkőztetett és egyetlen felesleges szó nélkül az ágyba vitt. Arra sem maradt időm, hogy körbenézzek a lakásban. Nem tudtam megállapítani, milyen hangulatú a lakása. A szex utáni vágy kikapcsolta a logikai gondolkodásért felelős központot az agyamban, futkosott a hátamon a hideg, melyet ő el is tüntetett a kezével. Összefolyt a bőrünk. Összegabalyodott a hajunk. Az ujjai és az izzadság íze egy másik dimenzióba repítettek. A magány elolvadt és a puncimba folyt. Jól kefélt. Ráugrottam, mint a veszett macska. Sikítottam, felállt a szőr a hátán tőle. Végtelenségig ismételtem azt a ritmust. Falánkan nyaltam a testét. Ettem és ittam. Hagytam, hadd tévedjen a nyelve legszűkebb nyílásaimba. Szóval jól elengedtem magam. Minden egyéb összemosódik.
Ha azt akarod, hogy ne múljon el a varázslat, ne akard megismerni. Amint megismered, egyszerű trükké változik. Ezért korán reggel felkeltem az ágyból és a biztonság kedvéért el is mentem.
A kínos beszélgetések rémképe szólt a fejemben, keveredett a maradék piával és az elszívott cigikkel. Lábujjhegyen kisurrantam a szobából, felhúztam a cipőmet és behúztam magam mögött az ajtót. A borostyán most már csak egyszerűen zöld volt, az ég unalmasan szürke, mint az agyonmosott fehérnemű. A cukrot valaki lefújta az asztalról. Az utcákon a hideg reggel riogatott, kimutatta a foga fehérjét.
Vártam a buszt és arra gondoltam, jót tenne, ha elmennék egy időre a Nagyvárosból. Hogy kiszellőztessem a fejem és visszaszerezzem az elveszett távolságtartást. Most esett csak le, mennyire hiányzik a szülővárosom provinciális ritmusa. Már régóta nem találkoztam a barátnőimmel, nem csavarogtam a haverokkal. Már rég elmentem. Az átszerelmeskedett éjszaka felrázott. Egyszeriben lett egy csomó energiám, hogy csináljak valamit és kitaláljam, mi hogy legyen. Felszálltam a mínusz ötösre, s mire hazaértem, kétszer elaludtam a buszon.
Otthon már Hilda várt. Óvatosan megszagolta a nadrágomat és rám vetette azt a legutálatosabb tekintetet, amire csak képes. Tudta, hol voltam és mit csináltam. Épp úgy viselkedett, mint az idősebb nővér, aki korholja a fiatalabbat:
– Bolond, ezt nem szabad.
Megsétáltattam őt tizenöt perc alatt, felengedtem a kádat és lemostam magamról az éjszaka nyomait. Valamelyik szomszéd már klopfolta ebédre a húst, amikor ködös tudattal bevettem egy aszpirint és befeküdtem az ágyba.

Fordította: Vályi Horváth Erika

A bejegyzés kategóriája: Műfordítás
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>