Hekl Krisztina

Puszigdá

Hekl Krisztina

Amikor először hívott, épp a padláson álltam és régi befőzések relikviáit pakoltam egy műanyagládába. Volt ott csatos üvegbe töltött, elfeledett paradicsomlé, lilán remegő szilvadzsem, néhány hatalmas befőttesüveg, amiben vigyázban álltak a kovászos uborkák. Minden üveg szépen felcímkézve, cirkalmas betűkkel pontosan megjelölve az évet, hónapot és napot. Némelyik lekvár már a huszadik életévét taposta, kék otthonkás anyám szerint, aki a második világháború idején volt gyerek, még ehető. Találtam továbbá egy hatalmas üstöt és egy karomnyi hosszú főzőkanalat, mintha régen óriások sürögtek-forogtak volna a konyhában. Fenn meleg volt, a hajamba pókháló ragadt, veríték csorgott a homlokomról, koszos cseppek, hála a sok pornak. Anyám a padlásfeljárónál állt és felém nyújtotta a telefont. Valaki keres. A szám ismeretlen volt, ha egyedül lettem volna, nem vettem volna fel, hagytam volna, hadd csörögjön tovább, de őt még tisztességre nevelték. Ha hívnak, akkor illik válaszolni. Fülemhez emeltem a telefont, és hallózni kezdtem, de nem szólt bele senki. Egy darabig csend volt, azután kattanás. Visszaadtam anyámnak a telefont, és folytattam a lomtalanítást.
Öt perc múlva megismétlődött a jelenet. A harmadik hívásnál majdnem ráejtettem a lábamra a telepakolt ládát. A szentségit, szaladt ki a számon, anyám persze azonnal rám szólt, hogy ne káromkodjak, biztosan csak rossz a vonal.
A negyedik hívás egy nappal később történt, éjszaka. Ekkor már visszaértem vidékről Budapestre, egyedül voltam a lakásban. Hajnali négy volt, öntudatlan boldogságban aludtam. Mint egy éles kés, úgy szelte ketté legszebb álmom a visító csengőhang. A jó édes anyukáddal szórakozz, te beteg állat kiabáltam, és letettem.
Másnap elcsigázva és fejfájással érkeztem a munkahelyre. Miért nem kapcsolod ki éjszakára, kérdezte a kolléganőm. Nyina fagyos ukrán jégcsap volt, de pont ez tette őt szimpatikussá. Szenvtelen arccal, egy csapásra el tudott intézni bármit, nem bonyolította túl a dolgokat. Soha nem szoktam kikapcsolni a telefont, Nyinocska, anyám öreg, bármikor rosszul lehet, és különben sem fogok gyáván elbújni a zaklatóm elől.
A következő alkalommal már nem szóltam bele a készülékbe, hanem füleltem, hátha kiderítek valamit. A vonal másik vége süket volt. Sem egy lélegzetvétel, sem háttérzajok, melyekből következtetni tudtam volna az ismeretlen kilétére, vagy a helyre, ahonnan telefonál. Más módszerhez folyamodtam. Naplót vezettem a hívások időpontjáról. Minden hétköznap felhívott 11 óra 35 perckor egyszer, és 16 óra 40-kor öt perc eltéréssel egymás után háromszor. Szerdánként rám csöngetett hajnali négykor, hétvégén pedig egyáltalán nem telefonált. Pofonegyszerű. Férfi lesz az, akinek felesége van vagy barátnője, és ezért mindig a munkahelyről telefonál, ebédidőben, és a munkaidő végeztével. Szerdánként alighanem egyedül hajtja álomra a fejét. Bárki is az, a rögeszméje lehetek, ilyenből pedig csak egyet ismerek. A volt pasim az, aki még egy év után sem tud elengedni. Nem értettem ugyan, hogy miért hívogatna titokban, hiszen rendszeresen levelezünk egymással, de visszaemlékezve a heves vitáinkra, a heti három-négy elrohanására és visszatérésére, tőle ez is kitelik. Egy hétfői napon újabb levelet kaptam tőle, amiben a hogylétemről érdeklődött. Köszönöm kérdésed, most nem vagyok valami fényesen. Van egy zaklatóm, és arra az elhatározásra jutottam, hogy ha még egyszer felhív, elmegyek a rendőrségre, és feljelentem őt.
Elküldtem a levelet, és vártam a menetrendszerinti hívást, azonban a telefonom nem csengett. A következő alkalmat is izgatottan vártam, már az órára sem kellett nézni, hogy tudjam, itt az idő, meg fog szólalni a telefon. A készülék azonban némán feküdt az asztalon. Nyertem. Mosollyal az arcomon dőltem hátra a karosszékben.
Szerda délben valami beteges dolog mozdult meg a lelkem mélyén. Elkezdtek hiányozni a telefonhívások, nélkülük üressé vált az életem, magányosnak éreztem magam. Feltűnt, hogy nemcsak a zaklató, de senki sem hív, sem az anyám, hogy nyakamba zúdítsa, melyik testrésze fáj éppen a legjobban, sem Nyina, hogy hétvégén ugorjunk be egy leárazásra, szétnézni. Biztosan elromlott a telefon. Felhívtam magam egy másik készülékről. A csengőhang megszólalt.
Éjszaka nem bírtam elaludni. Egy darabig forgolódtam, azután kivetett magából az ágy. Főztem magamnak egy citromfű teát, és levendula olajat csepegtettem a párologtatóba. Levettem Horváth Rozi szakácskönyvét a polcról, és bebújtam vele a takaró alá. A fügével töltött jércemellnél ért utol az álom. Hajnalban telefoncsörgésre ébredtem. Azonnal felkaptam a telefont, egy darabig csendben füleltem, majd énekelni kezdtem az orosz altatódalt, amit még rendszerváltás előtt, az általános iskola harmadik osztályában vertek a fejünkbe. Puszigdá búgyet szonce.
A következő két hét tökéletes harmóniában telt el a zaklatómmal. Anyukám a rádióban is énekelt az ötvenes években, a nagymamám is folyton dalolt takarítás közben, néha még charlestont is táncolt mellé, nemhiába, zenés család volt a mienk. Ettől kezdve minden nap énekeltem valamit a telefonba, éppen a napszaknak vagy az időjárásnak megfelelőt, Karády Katalint a borús délutánokon, hetyke népdalokat a napos délelőttökön vagy éppen musicaleket, ha olyanom volt.
Egy péntek délután épp a Lesz maga juszt is az enyém című dalt énekeltem, amikor váratlanul beleszólt a telefonba egy ismeretlen, ám barátságos férfihang. „Kedves hölgyem, elnézést szeretnék kérni a cégünk nevében. Sajnálattal vettük észre, hogy műholdas rendszerünkön hibás számot állítottunk be, és ez napi több, az ön készülékére érkező hívást generált. A problémát a mai nappal kiküszöböltük, és ígérjük, hogy a jövőben nem fog megismétlődni.”

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>