Baka L. Patrik

„Rég volt, nagyon rég, akkor egészen más világ volt még”[1]
(Csatlós Melinda: Történetek a faluból. Könyvműhely.hu, Miskolc, 2013)

„Ady óta, ugye, tudjuk, hogy »Minden egész eltörött«. A 20. század végére azonban már az is nyilvánvaló, hogy a részek is tovább töredeztek. Jó lenne, ha ebben a végzetesen széttöredezett, atomizálódott világban akár egy vers, egy verseskötet, egy életmű segíthetne megsejtetni az emberrel az elveszett egészt, az elveszett teljességet. Szerintem minden nagy költészetnek ez az eredendő hivatása, de nemcsak a nagy költészeteké, hanem mondjuk a Tóth László-féle kis költészeteké is”[2] – nyilatkozta anno a költő, tanulságos világ- és irodalom-, illetve életművének igen szerény önértékeléseként. Úgy vélem, a fenti gondolatsor a lírán túlmenően bátran kiterjeszthető az epika tartományaira is.
A Csatlós Melinda elbeszélései révén (új) életre hívott világ lényegében a fentiekre adott reflexióként is felvázolható, hiszen még 19. századi, és korántsem széttöredezett. Ebből adódóan – már ha Tóth László szavait alapvetésként kezeljük – a maga nemében akár valami teljesként is bemutatható volna. A szöveg értelmezését végig ennek mentén kívánom megvalósítani, s mint az reményeim szerint jól érzékelhető lesz, a párhuzamosan futtatott két értelmezési horizont felől egyazon jellemzők ellentétes értékűekké (is) vál(hat)nak majd.
Ha még az olvasás előtt, bármiféle előfeltevés nélkül átfutjuk az opus tartalomjegyzékét (A szegletkő, A pákász, Subás Marci, stb.), már akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a Történetek a faluból elbeszélései nem a mindenség sorsának alakulására kiható históriák, de jellemzően a legegyszerűbb(nek mondott) emberek különböző élettörténeteit ragadják meg. Olykor csak egy rövidke mozzanatot, egy emóciók vezette választást, illetve ennek következményeit, máskor azonban egész életeket ölelve fel.
Az első szöveg, A szegletkő köteten belüli elhelyezése bizonyosan nem véletlen, hiszen azon túl, hogy elmeséli, miként lehet egy jelentéktelennek tetsző kődarab tanúja egy család valamely lényeges történetének – mondhatnánk, miként lehet szegletköve annak –, magáról a kötetről is nyilatkozik, hisz ott bujkál benne valami, ami meghatározza az összes utána következő elbeszélést, sőt, talán az olvasás mikéntjére is hatással lehet. A szegletkő kapcsán mindenekelőtt a kincskeresés motívumát kell kiemelnünk. Az apával kincsvadászatra induló gyermek képzelete végig valami hatalmasra vár, s bár előbb úgy tűnik, hogy csalódás éri, a látszólagos jelentéktelenség mögül végül mégiscsak felsejlik előtte annak az egyszerű, mohalepte kőnek a fontossága. Valahogy így van ez Csatlós Melinda kötetével – Tóth Lászlóra visszautalva –, kisepikájával is, hisz a szövegek egyszerűsége mögött ott bujkál valami, amit a mindennapokban is hajlamosak vagyunk nem észrevenni. Ez pedig az egyszerű tisztasága, az egyszerű teljessége, legyen bár szó történetekről, emberekről, vagy írásmódról.
A lentebb elejtett részletekből egyöntetűen kiviláglik majd a narrátor minimalista nyelvezete. A kritikus horizont felől szemlélve ez kétségkívül negatívumként volna feltüntethető, ugyanis nyelvi készlettárát tekintve a kötet nem lép túl a falusi mindennapok beszélt nyelvén, mégis – már ha csak a második szöveg, A pákász címére gondolunk is –, nem egy olyan terminussal dolgozik, melyet az olvasók java minden bizonnyal nem ismer. Tehát az olykor talán már túlontúl egyszerű narrátori nyelv ellenére a kötet révén lehetőség nyílik az ilyen elhaló félben lévő szavak megismerése is.
A nyelvi egyszerűség esetünkben persze indokolt, mondhatnám, hűen tükrözi a textus által feleleveníteni kívánt közeget. „Olyan világnak képzeltem a falut, amilyennek eddig a könyvekben láttam. Bajszos öreg bácsik, kendős, nagy szoknyás nénik, mindenütt dombok, erdő és sok-sok állat” (41–42.) fogalmaz az egyik szereplő, falura érkezése előtt. Olykor – már ha nem mindig – mintha a falusi nagyszülő meséit hallgatnánk/olvasnánk… a faluról, a falu emberéről. Az elbeszélő egy pillanatra sem lép ki a vidéki közegből. A város, mint olyan, bár többször is említésre kerül a kötetben, mégis végig a távolban marad, kívül a falu határán, a falu lakosainak perspektíváján. Az ember visszatérte, vagy esetünkben inkább megmaradása a természet adta bölcsőben a pozitív értelemben vett kiszámíthatósággal jár együtt; az esetenként teret nyerő bánat és tragédiák ellenére pedig végig jellemző marad harmóniája a természettel és önmagával.
A kötet révén, a közeg látszólagos változatlanságával szemben „beutazzuk” a korabeli magyar nyelvterületet. Az elbeszélésekben sorra jelennek meg az egyes községek nevei, s a szövegek is sokszor azok tájainak jellegzetességei mentén bontakoznak ki. Az egyes térségekhez az ott domináló felekezetek formálta gondolkodásmód társul. Ahol vegyes etnikumú a lakosság, ott a történet az egyes nációk nyelvi jellegzetességei mentén hullámzik, s a narrátor is úgy beszél, „mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a Guten Morgen-ből Kumoring lett a déli határszélen” (86.), s mi sem nyilvánvalóbb, hogy az ilyen térségekben előszeretettel anekdotázgatnak a népek egymásról, általánosítva: „Nemessé tehet a király, de székellyé csak az Isten!” (93.). Mégis, ezt a pár egyedi ízt alig érzékeljük. Mintha mindez ugyanabban az egy faluban, egy nagy világfaluban esne meg! S ez a ki- kimondott, de érzékelni mégsem érzékelhető közegváltoztatás paradoxonszerűen éppúgy az állandóság, a teljesség jelképévé válik; a (létező) közösség biztosította biztonsággá. Mindezt a kötet is megfogalmazza, igaz, ott két egymás mellett pihenő község kapcsán: „Tulajdonképpen olyan volt ez a két – vagy esetünkben megannyi – falu, mintha egy volna, csak egy domb választotta el őket egymástól, vagy éppen ez a domb kötötte őket össze.” (54.)
A történetek rokoníthatók volnának akár a népmesékkel is, már ha azokra gondolunk, melyek bévül maradnak a mi világunk nyújtotta lehetőségeken; tehát nem vonnak be fantasztikus elemeket. A transzcendens is legfeljebb a történetek lezártságában és teljességében mutatkozik meg; hiába a karakterek jellemzően erős hite, isteni beavatkozással nem találkozunk. Az elbeszélések végén mindazonáltal szisztematikusan kibontakozik valamiféle tanulság, vagy inkább egy minta, amely a tiszta ember ideáját eleveníti fel.
Bár az opust végig jellemzi a szentimentalizmus, a leginkább hangsúlyossá azonban a mitológiában oly közkedvelt víz-szimbolikával társulva, A pákász című, már emlegetett történetben válik. A férfi, aki hite szerint önhibájából veszítette el családját, mondhatni kivonul az életből, odaveszett gyermekeit várva örökkön, vissza a természethez, s a megtisztulás esetünkben szennyezett jelképével, a mocsári vízzel véve körül magát, az időről megfeledkezve éli hátralévő életét. A víz szennyezettsége azonban a főhős önítéletének, illetve a saját magának kreált börtönnek a jelképe is egyben. A természet ismerőjeként, voltaképpen korabeli természetgyógyászként keresik fel később, agg korában, amikor is a gyógyító, nagy tudású remete szerepében tér vissza, bizonyítva Hemingway szavait, miszerint „az ember nem arra született, hogy legyőzzék […] Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”[3] S ez a visszatérés lényegében a hős megváltástörténete, hisz a zavaros mocsári vízen átlépve nemcsak megtisztul az önmagára rótt bűntől, de kitartásáért remélni sem mert kárpótlásban részesül. A pákászba, mint természetgyógyászba vetett falusi hit első olvasatban akár a vallás pozícióit is gyengíthetné, erősítve a falusi babonák súlyát, a történet romantikus módon mégis inkább a két vonal békés egymásmellettisége mellett foglal állást.
A népmesei és romantikus jelleg a vissza-visszatérő motívumokban végig ott lelhető. Ilyen az olykor akár már szélsőségesnek is mondható idealizálás, a tiszta lelkű, önfeláldozó szegény ember (Miklós tanár úr) és gyermek (Subás Marci) toposza – „Három éve azonban, ő is alig kapott valamicskét, s egyre gyakrabban volt krumpli krumplival az ünnepi ebéd, s hétköznapokra maradt a kétfogásos, a kenyér héja meg a bele.” (63.) –, a halálon át tartó szerelem képe (Cserpi Kata temetése), vagy a magyar népmesei jelleg – a csodás hármas szám helyett a négyessel, lévén a magyar igazsághoz eggyel többre van szükség: „Aztán mikor a nap már nyújtózott a dombok mögül, s még csak négyet ütött a kisharang, füttyentés hallatszott az ablak alatt.”[4] (35–36.)
Napjaink töredezettségével és életünk el nem varrott szálaival szemben itt minden bévül marad az ok-okozatiságon, minden értelemmel bír, és sokszor elgondolkodtatni is képes. Persze az irodalomnak alapvetően nem feladata ez, mint ahogy a nevelő jelleg sem, ha azonban az odahaza hallott történetekre gondolunk, mindegyik rendelkezett valamiféle üzenettel. Csatlós Melindánál sincs ez másként. Nála nincs modern vagy posztmodern, nincs város, nincs filozófia, csak a mező van, a nyáj, a suba, és alatta az ember. Csak pár régi mese a fosztóból, vagy a kandalló körül elmesélve.
Ebből a szempontból beszédes lehet a kötet szerkezetét nézve záró blokként emlegethető Trilógia, melyben a tudományosság és a falusi hagyomány, az örökség és a mindennapok találkoznak. Szalkó Bertalan révén a jövő tér vissza a faluba; kutatni érkezik. Gyűjteni valami olyat, ami még él… de sokak számára már így is elveszett. Ő indítja el a népdalnak, a tájszólásnak, vagyis „[a]nnak a kincsnek a keresését, ami ott volt köztük, bennük, s nem is tudták, hogy kincs” (101.), de ő fedezi fel azt az együvé tartozást is, amit a város már nem bír el, pontosabban, nem képes magában tartani, csak feloldani.
A közösségnek hosszú időbe telik, míg a tudós embert befogadja, míg megnyílik előtte, ám Szalkó úr kitartó, s nem fél éveket áldozni a munkára. S hogy mi az eredmény? A falu legyőzi a várost, az egyszerűség a tudományosságot, a harmónia a látott, vagy nem látott káoszt. „Nem bánták az itt lakók ezt az elzártságot, s néhányan, akik még fiatal korukban megjárták a nagyvilágot, úgy vélekedtek, hogy ez isteni ajándék, hiszen így nyugodtan élhettek, s kimaradtak minden olyan szörnyűséges dologból, ami a világban történt.” (96.) A kutató hátralévő életében végig ebbe az elzártságba vágyik vissza, hisz ott lelte meg békéjét és – mint az ugye lenni szokott – szíve hiányzó felét is.
Persze helyenként megesnek szerzői hibák, hisz amíg Szalkó Bertalan a Trilógia harmadik részének elején még csak hetvennégy esztendős (116.), addig két oldallal alább már nyolcvan (118.), mindezt pedig úgy, hogy ugyanazon jeleneten belül maradtunk. Ugyancsak indokolatlannak tetszik a földes gazda szinonimájaként alkalmazni a gróf szót is (33.), igaz, ez az elbeszélői hang karakterhű nyelvezetével talán kivédhető. A narrátor egyszeri belső fokalizációra váltása azonban éppúgy indokolatlannak hat – „Tény azonban, hogy így karácsony előtt egy nappal magam is örülnék, ha hótakaró borítaná az egész világot” (54.) –, még ha a világgal való mind nagyobb azonosulás is a célja ezzel.
Csatlós Melinda elbeszélései talán mesék, de az is lehet, hogy élő emberek kötetbe szedett élettörténetei. Talán csak egy részük valós, talán az egész. Lehet, különböző emberek mesélték őket, ugyanazon a végletesen egyszerű nyelven, de az is lehet, hogy csupáncsak egyvalaki. A kötet olvasását követően mindazonáltal mi is könnyen kedvet kaphatunk, hogy felkeressük azokat, akik még ismerik, akik még megélték azt a harmóniát, amit csak a világtól elzárt falu biztosíthatott. Mindezt persze megfordítva úgy is elmondhatnám, hogy ők voltak azok, akik ha akarták, közösségük segítségével még ki tudták zárni a külvilágot, és annak mindennemű töredezettségét. Nem egyértelmű, mi zárt ki mit, s a hiány/nyereség megoszlása sem adott. A történetek azonban biztosan továbbírhatóak, közegük tovább bővíthető az általunk is hallott mesék révén, melyek mindegyike továbbra is örökség és tanulság is egyben. Az emberi emlékezet szelektív. Nem őriz meg olyat, ami ne valami okulás eredménye volna. A Csatlós Melinda kötetében kirajzolódott világfalu, a vidéki közegben megsejtett (világ)teljesség ezeknek a történeteknek az egymáshoz illesztésével érhető el. S a gyűjtés közben meglehet, mind találunk valami olyat, amit rég elveszettnek, vagy talán soha nem is létezőnek hittünk. Egy szelet harmóniát a régiektől. Csatlós Melinda, saját történetcsokrával úgy hiszem, megtalálta ezt. És nem csak önmagának.


[1] Csatlós Melinda: Történetek a faluból. Könyvműhely.hu, [Miskolc], 2013, 39. A szövegben szereplő oldalszámok ugyanerre a kiadásra vonatkoznak (B. L. P.)
[2] Tóth László: Lapszél. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2005, 230.
[3] Ernest Hemingway, Az öreg halász és a tenger, ford. Ottlik Géza, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974, 125.
[4] Kiemelés tőlem, B. L. P.

A bejegyzés kategóriája: Recenziók, Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>