Száraz Pál

Az örökség

Sandrine érkezett meg elsőnek, bevásárlótáskával a karján. Fivére, Ivan, a konyhában fogadta széles vigyorral:
– Na, mi az? Miért jöttél? Az apánk miatt? Nincs semmi különös baja. Otthon maradhattál volna.
Anélkül, hogy fivérét válaszra méltatta volna, felment a lépcsőkön. Az öreg Albert, megszokott fekvőhelyén elnyújtózkodva, bozontos szemöldökei alól tágra nyitotta sárgás szemeit.
– Apukám – mondta Sandrine –, megtudtam, hogy beteg vagy, és eljöttem, hogy kicsit gondoskodjak rólad. Biztos, hogy Ivan nem törődik veled rendesen. Marhahúst is hoztam, jó erős levest készítek belőle. Ivan, menj, készítsd elő a fazekakat a konyhában.
Ivan, aki nővére után ment, egy pillanatig habozott.
– No, mi az? – mormogta Sandrine, apjához közeledve.
– Hogy szemmel tart…!
Majd halkan kérdezte:
– Apám, elintézted már a dolgot? Úgy hallottam, Szabó úr, a közjegyző itt járt nálad.
Az öreg erőlködve felelte:
– Igen, Ivan hozta ide. A kertet meg a házat neki adtam, mint ahogy ez igazságos is, hisz ő gondozott engem.
– Ugyan… gondozott…! Látod, hogy mennyire törődött veled. És a készpénz?
– Miféle készpénz?
– Hát az a pénz, amit esztendők óta kuporgatsz. Azt beszélik, hogy több mint százezer euród kell, hogy legyen.
– Nincs nekem semmi pénzem – válaszolta határozottan a beteg.
– Tudod, mit csinálnék én a te helyedben? Felosztanám a vagyonomat a két lányom között. Ezt senki se tudná. Igen, én a két lányomnak adnám, anélkül, hogy Ivan tudna róla. A kerttel meg a házzal úgyis túlságosan meg van jutalmazva. Tulajdonképpen az sincs rendben, hogy a pénzt kétfelé osszad… Én vagyok az idősebb, és eggyel több gyermekem van, mint Marilynnek… hát nem lenne igazságos, meg aztán édesanya is azt mondta, a halálos ágyán: „Ez a kis Sandrine a legkülönb valamennyi között”.
Abbahagyta. Ivan jött be a szobába.
– Épp most jött meg Marilyn – mondta.
A fiatal nővér belépett.
– Derék lány vagy! – mondta az apa.
– Sok dolgom van ugyan odahaza – mondta Marilyn, de azért mégis eljöttem. Remélem, nem halálos a betegsége – fordult testvéreihez. Ő is bőségesen hozott magával elemózsiát, közte egy tyúkot is, amiből finom erőlevest akart készíteni.
Az idősebbik nővér megjegyezte:
– A közjegyző ma itt volt apánknál.
– Tudom – vágott közbe Marilyn –, és azt is tudom, hogy Ivánnak odaadta a kertet, meg a házat is. Ezen már nem lehet segíteni. De itt van még a pénz… Ezt aztán nem hagyjuk elkaparintani az orrunk elől…
– Apám – mondta –, add ide a pénztárcádat. Ha nem adod ide, minden Ivan kezébe jut. Úgyis az övé a nagyobbik rész, ha az ingatlanokat – a földeket is – három felé osztottad… Ez igazságtalan. És tudod, mi fog történni? Sandrine és én hazamegyünk, te egyedül maradsz itt Ivánnal. Ő képes lesz arra is, hogy eltegyen láb alól.
Hideg veríték ütött ki a beteg homlokán. Egész testében megrázkódott, és a takaró alatt magához szorította az erszényét, majd nyögdécselve mondta:
– Esküszöm, semmi pénzem nincs.

***

És megkezdődött a virrasztás. Sokáig tartott. Egy ilyen öreg, szikár, izmos ember nem pusztul el egykönnyen. Elmúlt az éjszaka, és a rákövetkező nap is.
A két nővér gyöngéd szavakkal igyekezett rábeszélni Ivánt, hogy pihenjen le, mert tönkreteszi magát. Viszont a fivér a két asszony egészségét féltette. És mindhárman ott maradtak, rendületlenül, a haldokló ágya körül, zsákmányra éhesen, türelmetlenül és részvétlenül, az örökségvárók hitvány sóvárgásával. A haldokló látta a mohó pénzéhséget.
– Milyen borzasztó – kínlódott magában a gondolattal –, hogy az ember nem viheti a sírba azt a sok-sok bankót, amelyhez ennyi verejték tapad, pedig biztos, hogy jó meleget adnának odalent…
Még nem hunyt ki benne az élet tüze, és a három testvér respektussal nézett a haldokló apára, aki tovább fűzte keserű gondolatait:
– Vajon melyik kéz nyúl elsőnek ide a takaróm alá, hogy kifosszon?
Nyöszörgő hangon szólalt meg:
– Fázom, gyújtsatok tüzet.
Egyszerre ugrottak fel mind a hárman. Néhány perc múlva vörös lángnyelvek csaptak fel a kandallóban. A meleg elbágyasztotta a virrasztókat. Végre mind a hárman elszundítottak.
Az öreg, maradék erejét összeszedve, fölemelkedett és bútortól bútorig vonszolta magát. Mikor a kandalló közelébe jutott, kivette dagadó pénztárcáját inge alól, és a lángok közé dobta. Eltorzult arccal bámult a lángnyelvek közé, amelyek soha nem kaptak ilyen gazdag táplálékot. Százhúszezer euró, egy perccel ezelőtt még vagyon, és most: hamu. Fél század keménytevése, zsugori kincshalmozása… mi lett belőle?
Albert apó úgy érezte, mintha összeomló teste valami támasztékot kapott volna. Nyugodt léptekkel tért vissza ágyához. Végignézett három alvó gyermekén. És mikor így igazságos bosszút állt rajtuk, visszafeküdt az ágyába és megbékélt lélekkel várta a halált.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>