Turczi István

Az Írás nevű Isten

Turczi István

Még tíz lépés, még kilenc, még nyolc, hét, szigorú ütemet
tart a vér, szűkül a szem, három, kettő, egy és kész ez a vers
is. Itt van. Semmi sem indult belőle útra még. A tekintet
zártkertjében hűsöl, sütkérezik. Hosszabb és rövid sorai
egymáson lassan átringanak. Azzal áltat, hogy fénylik,
pedig csak önmagának sugárzik. Bármilyen alakot ölt,
bármilyen színt, a legszebbnek látod. Minden szava
selyemlétrán kúszik felfelé, föléd. Az érintés tiltva van.
Semmi közöd hozzá. A tiéd. Birtokos vagy és kisemmizett.
Ha véletlenül megtartanál egy darabot belőle magadban,
még ne tedd. Annál erősebb vagy, minél elveszettebb. Vágy
sincs rá, egyszerűen így alakult. Sehol világ, csak belül,
mondod, (idézed), mintha nyomatékosítani akarnád, hogy
visszatértél önmagadhoz. Ennél nehezebb az sem lenne, ha
az elszakadást gyakorolnád. Például a csendet, ami az Írás
nevű isten végső érvelése.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>