Czáboczky Szabolcs

Etnikai matematika

mégis csak fel kell vetnem a kérdést
érzelemdús ésszerűséggel:
hogyan szorozhatunk lélekkel?
csupán hipotézisnek szánom, és ezentúl is
felhívom a saját figyelmünket
– telefonról, aminek száma „nula-deväť-nula-dva”-ra kezdődik –,
hogy a mások által belénk kalapált jelzők
még mindig gyümölcsözőek a mindennapokon,
tehát ennek jegyében: a toleranciára való jog fenntartva.
(minden vers elején kellene szerepeljen, nemde?)

lehet merő túlzás
lángolni lélekkel, élettel,
mint egy MHD-s bérlettel,
szóval inkább betűkkel, szavakkal
adjunk össze, vonjunk ki, osszunk el és szorozzunk meg.

adjunk össze csecsemőket,
akiknek saját anyjuk tépte ki anyanyelvüket,
amikor a kolozsvári bírót a Markíza riportere
fejezte le,
és a gyermekek apai utasítást és anyai dicséretet
és betűkből összetákolt egykettedes nyelveket
hallottak, amelyek fejükben
megcsömörlöttek
dallam
nélkül.

vonjunk ki mondatot mondatból,
szóból szót, betűből betűt,
és az egyenlőségjel végén
bégető bárányok földjén
termünk: félelem és szükség
ugatnak a szívekben,
hiszen farkasbőrbe bújtak a miniszterek,
mialatt egy rövid sétát tettek a báránykák
a čičergő tistáš mellett,
hogy izé ni, hogy is mondjam, tudod az a niečo
nélkül.

osszunk el sorsokat egymással,
hiszen törtekként törik meg a szellem napvilágát
nap mint nap,
és lassan nincs kit elátkozzon Pusztaszer,
mert Laokoón kígyókkal simogatott kínja
már mesének is „túl magyar”!
nem fáj a földnek és nem fáj a napnak –
beveszünk egy lélekaltatót
és szlovákiai morfiumtól szédülve
alszunk ki
láng
nélkül.

szorozhatunk lélekkel?
hiszen, ha kettőször kettő négy, akkor
mennyi magyarszor szlovák?
heves kérdés.

Őszi éjjel a pesti rakparton

(József Attila emlékére)

Melléd ülök, ha nem bánod.

árad az éj, és
gátat vernek a fények,
hidat emelnek
fátyolos hullámmal részeg

lángoló lelkek
a Dunában a Dunán.
mégis megleptek,
hisz csalfán kialudt gyufám

füsttel írt strófát
a szmogon túl az égnek,
őszárnyak ódát
zengve savas mélyben égnek,

akik sárguló
lombok zöldjében félnek,
múlás csöndjében
férges dinnyehéjak égnek

a savas mélyben.
nem úszik itt már semmi,
de most már éhen
kenyeret kellene venni,

ugye, Attila?
van tollam és füzetem:
lila ibolya
vagyok e vad Budapesten.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>