Kelemen Fanni

Vívódás

Az elázott teafiltert kanalamra ügyeskedve nyugtatom magam.
Nyugtatom, mert mást már nem igazán tudok csinálni. Magam, mert más már nem igazán tudja csinálni.
Összesen húsz másodpercet tudok elpazarolni a filterfacsarással, majd további ötöt azzal, hogy azt a kanalamon tartva, merev, kinyújtott kézzel a kukáig balettozom magam. Elnyújtott, hosszú, lomha mozdulatokkal, de elrepül ez az idő is. És most ülhetek tovább, bámulhatom a tévémet, kortyolgatva az újabb bögre, ezúttal mézes-gránátalmás teámat. Vagy elolvashatom a kedvenc könyvem első tíz oldalát újra, anélkül, hogy akár egy szót is felfognék belőle.
Hiszen minden körülötte forog, egy kávéreklámban is képes vagyok felfedezni egy szavát, és kész a baj. Baj? Vagy mondjam inkább szabályos pánikrohamnak? Minek nevezzem azt az állapotot, amikor több tonnányi levegő sem képes csillapítani légszomjam, hisztérikusan bőgök, majd a következő pillanatban röhögve fetrengek a földön? Amikor legszívesebben kiszaggatnám a szívemet a helyéről, mielőtt odabent szakadna meg.
El lehet őt elkerülni? Ha az égre nézek, és ott a napot látom eszembe jut róla a szőke haja, ha az őszi avart látom lábaim alatt, a haja akkor is eszembe jut, mert valahogy mégsem szőke, inkább vörös, barna.
Mi értelme van bármit is tenni, aminek nincs köze hozzá? Mi értelme van reggel felkelni, amikor úgyis tudom, hogy aznap sem találkozom vele, aznap sem fogunk beszélni, aznap sem hallom a hangját, nem látom az arcát?
Tudom, hogy el kell őt kerülni. Hiszen nem szabad, tilos vonzódnom hozzá. Ezt a szabályt én hoztam, nem mások. Azért mert lehetetlen együtt lennünk. Mert csak orra buknék megint, mint annyiszor azelőtt.
De miért éljem a monoton hétköznapjaim, érezzem egyedül magam tucatnyi ember között is, nélküle?
Feltápászkodom a kanapéról, s határozott léptekkel elindulok a fürdőszoba felé, majd annál határozatlanabbul nyitom ki a tükrös szekrényt, mert őszintén megvallva fogalmam sincs, hogy miért is jöttem ide. Végigjáratom a tekintetem egy halom éjszakai arckrémen, -tonikon, fogkrémen, körömlakkon.
Egy jó vidám körömlakk, ez kell most nekem. Kanárisárga. Mintha sütne a nap! Olyan lesz, mintha a lelkemben sütne. És akkor majd minden jó lesz. És szép, és boldog.
Hülyeség. Elteszem a visszataszító színű körömlakkot – ugyan mire gondolhattam, amikor ezt megvettem?, – ám amikor becsukom a szekrény ajtaját, másik kezemmel véletlenül meglököm a lakkot, s az fülsüketítő csörömpöléssel törik szét a hófehér csempén. A letargikus hangulatomnak már csak ez kellett. Különösebb jelét a haragnak vagy a csalódottságnak nem adva, papírtörlőt veszek elő, majd ráöntök egy üveg körömlakklemosót a padlóra.
Ez egy pillanatra gondtalan melegséggel tölt el, eszembe jutnak róla gyermekkorom homokozóban bájitalt kotyvasztó gondtalan délutánjai. Amikor a legnagyobb gondom az volt, hogy „Anya, anya, a Tibike az oviban meghúzta a hajam!” mire a „Jaj, prüntyőkém, kis bogaram, drágaságom, hát tetszel neki, a fiúk minden szép kislánnyal ezt csinálják!” típusú választ kaptam. Bár ilyen egyszerű lenne ez most is!
A játszótér lelki szemeim előtt felvillanó képe hirtelen átcsap egy sárga masszába, ami a vörös és barna árnyalatainak hozzáadásával fokozatosan alakítja ki előttem az oly ismerős színt. Hajának azt a szavakkal leírhatatlan, kápráztató árnyalatát.
Emléket látok. Emlék. Róla is van. Sok.
A legkedvesebb talán az, ahogy magához húz. Magához húz és átölel, és szorít, és nem enged, és ringat, és két karjában gyermek vagyok, és hallgatag, és nem ijeszt a halál.
És álmodom.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>