Kővári Viktória

Illúzióapa

Amikor vártam, soha nem jött. Amikor nem vártam, mindig megjelent. Apa nélkül felnőni nagyon nehéz. Még nehezebb egy olyan mellett nevelkedni, akinek fogalma sincsen arról, hogyan is kell viselkednie egy szülőnek. Egy-egy gyengébb pillanatomban ma is arra gondolok, az lett volna a legjobb, ha még öntudatra ébredésem előtt eltűnik az életemből, aztán persze rájövök, hogy fölösleges olyanon töprengeni, hogy „mi lett volna, ha”, hiszen úgysem az volt, megváltoztatni pedig nem tudok semmit, mert bár anyukám mindig azt mondta, hogy „kislányom, te vagy a legszebb és a legokosabb”, mégsem vagyok olyan eszes, hogy feltaláljam az időgépet, és kidobáljam a holmiját az erkélyen, ahogy az a valamirevaló filmekben szokás, szép meg aztán pláne nem vagyok. Persze a legnagyobb ajándékokat mind tőle kaptam, mert ilyen ez a genetika. Ha anyának dús haja, pisze orra, telt, nőies alakja, és ráadásként szépen hangzó, különleges vezetékneve van, akkor megkapom tőle a százötvenhét centijét, ami az egyetlen hibája, de apától kapok egy férfias csípőt, jókora fület, az ehhez illő vezetéknevet, a Nagyot, a családra jellemező krumpliorrot, valamint a rettegést, hogy harminc éves koromra nő létemre hullani kezd az amúgy mindössze hat szál hajam. Az azonban igaz, hogy ez az irigylésre méltó gyermekkor, amit a friss levegő és a csúszda helyett a cigarettafüstben és az olcsó bortól bűzölgő kocsmatöltelékek között töltöttem, tett azzá, aki ma vagyok. A legnagyszerűbb tulajdonságom, hogy megtanultam, hogyan legyek jó takarítónő és még jobb szőnyeg. Ha történik velem valami kínos vagy szomorú, egyszerűen fogom a söprűt és a lapátot, és úgy eltüntetem a szemetet, hogy azt elővenni külön művészet. Ha nem ismernék annyi semmirekellőt, talán anya példáját követve én is hozzámennék egyhez. Most pedig úgy kerülöm őket, mintha a közelükben garantált lenne, hogy sörhasat kapok, kihullnak a fogaim, és annyira megzavarodik az elmém, hogy biztos leszek abban, minden nálam harminc évvel fiatalabb szépség az én szőrös testemet akarja, amiért képes az összes adósságomat kifizetni a kocsma tulajdonosának.
Amikor vártam, soha nem jött. Nem is vártam igazán. Miután anya összeszedte minden holminkat, és otthagyta egy fazék gulyáslevessel a tűzhelyen, azt hittem vége a világnak, nem lesz több családom. Mégis az utóbbi tíz évem, majdnem teljesen apamentes vidám pillanataira tudok most boldog húszévesként visszaemlékezni.
Amikor nem vártam mindig megjelent. Összefutni az utcán egy szakadt ötvenesnek látszó negyvenévessel, két puszit adni neki illemből és azért, hogy ne bántsd meg az egyetlen és drága édesapádat, nem túl kellemes. Magyarázkodni a barátnőidnek, és a szerelmednek, hogy „láttad volna húsz éve, milyen jóképű volt, csak aztán elveszítette a családját, meg kapott egy gerincsérvet és sok gyógyszert kellett szednie, ami miatt kihullottak a fogai, ő pedig ahelyett, hogy megcsináltatta volna, elitta a pénzt, ezért most nagyon szarul néz ki, de láttad volna húsz éve, meglepődnél, hogy milyen szemrevaló fiatalember volt”, még kevésbé kellemes. Szerencsém van, hogy az egyetem miatt nagyon ritkán látom. Időnként azért megjelenik az álmaiban. Akkor nedves párnával ébredek. Nem szeretem, mert hideg. Néha azt képzelem, hogy nem is létezik. Csak egy illúzió, valaki, akiről néha álmodom. Talán én is csak egy álomkép vagyok. Utálom a filozófiát, mert nem igazán értem, de azért gondoljanak csak bele. Lehet Önöket is csak elképzelik. A szerelemük? Kistestvérük? Sziszi, a kiskutya? Akárki. Ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.

 

 

A bejegyzés kategóriája: Recenziók
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>