Péter Erika

Elpattant zongorahúr

Péter Erika

(regényrészlet)

Nagymama, Nagytata felesége, Annának nem vér szerinti nagymamája volt. Az igazit Édesnagymamának hívták. Nem emlékezett rá, hiszen csupán egy éves múlt akkor, amikor meghalt. Anna naponta megnézte őt a hálószoba falán lógó arannyal keretezett nagy családi képen. Fekete ruhájában volt, hosszú, vékony lánc lógott a nyakában s mosolytalan arccal nézett a semmibe.
Amikor Anna anyukája, Kató hazalátogatott, minden alkalommal kimentek a temetőbe és virágot vittek a sírjára. Mesélték, hogy Édesnagymama szívbetegségben halt meg. Azt is emlegették, hogy rengeteg víz volt a hasában és hiába csapolták, fiatalon, már negyvennégy éves korában meghalt.
Anna sokszor elgondolkodott ezen. Egyszer látta, hogy hogyan csapolják a sört, de azt, hogy miképpen lehet megcsapolni egy embert, sehogyan sem tudta elképzelni.
Azt is elmondták, hogy Édesnagymama hat gyerekét veszítette el. Katón kívül csak két lánya maradt életben. Az egyik Anyuka nővére s egyúttal Anna keresztanyja, Vilma volt. A többiek, vagyis a fiúk szülés után azonnal „felmentek az égbe”.
Az utolsó kislány egy hónapig élt. Azt mesélték, hogy ő volt a legszebb. Úgy nézett ki, mint egy porcelánbaba. Kató nagyon kicsike volt, amikor született ám olyan sokszor emlegették, hogy úgy tűnt, mintha jól ismerte volna.
*
Édesnagymama a család szerint kemény, szigorú üzletasszony volt. A háztartás mellett ő vezette az egész gazdálkodást. Az ő érdeme, hogy szorgalmas munkájuknak köszönhetően nyitottak a házban egy kiskocsmát, az Asszonybosszantót. Anna később, már asszonykorában, amikor felújították a házat, látta a cégtábláját, illetve annak maradványát is. A vaslapot rég megette a rozsda, de nagy fantáziával olvasható volt néhány betű, és az éles szeműek egy piros babos kendő halvány körvonalát is fedezhették rajta.
A kötelező iskolák elvégzése után a kocsmában dolgozott a família. A kocsma szerencsére hamar népszerű lett, így hamarosan vásároltak egy billiárdasztalt, pár hold földet, sőt felvettek néhány alkalmazottat is.
A lányok csinosak és szépek voltak, elegáns ruhákba jártak.  A férfiak sóvárogtak értük. Kató két alkalommal városi szépségversenyt nyert és évente többször fellépett a helyi színpadon.  Ő volt a város dalos pacsirtája.
A nővérek nem hasonlítottak egymáshoz. Kató engedelmes gyermek volt. Tanítónő akart lenni, de Nagytata hiába támogatta szándékát, Édesnagymama a tovább tanulásról hallani sem akart.
– A lánynak a háztartásban van a helye! – jelentette ki kategorikusan.
Kató belenyugodott a döntésbe. Hétköznapokon felszolgált a kocsmában, vasárnaponként templomba járt, ünnepeken pedig az iparos-bálba ment szórakozni, esténként pedig a takaró alá rejtett elemlámpa fényénél lányregényeket olvasott.
Vilmát más fából faragták. Nem tűrte, hogy erőszakkal irányítsák. Beleszeretett jóképű sofőrükbe, Imrébe, aki időnként árut szállított hozzájuk. Tizenhat éves volt, amikor Imre megszöktette a háztól.
Édesnagymama dühöngött mérgében, de miután adott a látszatra, a fél várost meghívták a lakodalomba. A fiatalok azonban az esküvő másnapján felkerekedtek és elköltöztek az ország másik felébe. Vilma adminisztrátori állást kapott, Imre buszsofőrként dolgozott a Dunántúlon.

Az államosítás nagy csapást jelentett a család számára. Mindent elvett az állam tőlük, csupán a házat hagyták meg, hogy legyen valami fedél a fejük fölött. Édesnagymama szívét a történtek annyira megviselték, hogy belebetegedett és néhány hónap múlva meghalt.
**
Nagytata még a gyászév letelte előtt megnősült. Anna nagylány volt már, amikor elmondták neki, hogy az általa ismert nagyszülők egészen fiatal koruktól ismerték és szerették egymást, de közbejött a háború s elválasztotta őket. Nagymama Pestre költözött, férjhez ment és szült egy kislányt, Nagytata pedig feleségül vette Édesnagymamát.
A véletlen és a sors közös műve volt, hogy Anna mostohanagymamája is megözvegyült és visszaköltözött szülővárosába. Minden úgy történt, akárcsak egy színdarabban. Összetalálkoztak és fellángolt a régi szerelem.
A hirtelen jött házasság miatt a család lázongott kicsit, de végül belenyugodtak a döntésbe.
*
Mivel Kató nem dolgozott, hol sárgarépa főzeléket, hol tejbegrízt ettek. Annából szép, pufók, pasztőzus kisbaba lett. Egy éves korában sem volt még egy szál haja sem, ezért Anna hatalmas maslival kötötte át kerek fejecskéjét, hogy mutasson valahogy s lássák azt, hogy kislány.
Szinte házról házra kilincselt a városban valami állásért, de sehová sem vették fel, pedig még padlástakarítást is vállalt volna.
– Drága Katóka, higgye el nekünk, hogy nagyon sajnáljuk magácskát, de nálunk nincs semmilyen munka! – utasították el mindenütt és a háta mögött összesúgtak:
– Szegénykém! Jobb sorsot érdemelt volna! – ám túl gyávák voltak ahhoz, hogy bárhová felvegyék ebben a városban.
*
Katót Vilma segítette ahhoz, hogy munkához jusson. Könyvelő lett egy olyan nagyvállalatnál, amely állandóan változtatta a telephelyét. Egy-egy városban csupán néhány hónapot töltöttek, emiatt állandó mozgásban voltak.  Albérletben kellett laknia.
Az örökös költözködés nem tette lehetővé, hogy Annát magával vigye, így a kislány a nagyszülőknél maradt. Kató kéthetenként, többszöri átszállással, zsúfolt munkásvonatokon utazott haza. Előfordult, hogy csak a csomagtartó tetején jutott hely neki, de annyira fáradt volt, hogy még ott is elaludt.
*
Anna kikerekedett szemmel figyelt valahányszor családi történeteket meséltek neki, de a legeslegjobban azt kedvelte, amikor Anyukával együtt énekelhettek vagy firkálhattak.
Kató minden évszakban karácsonyfát rajzolt. A fenyő egy barna, kacskaringós talpazaton állt. A fának vékonyka ágacskái voltak, különböző színű gömbök és hatalmas szaloncukrok lógtak rajta.
Az utoljára készített karácsonyfaképeket Anna Anyuka minden látogatása után kitűzte az ágya fölé és gyönyörködött bennük.
Alig várta, hogy újabbak kerülhessen a helyükbe.
*
Egyik éjjel Anna saját kiáltására riadt. Mielőtt kinyitotta volna a szemét, mindkét kezével tapogatózni kezdett a párnán. Nem talált maga mellett senkit. Felült. A konyhában már égett a villany.
Körülnézett. A beszűrődő fényben meglátta a rég áhított magas-szárú cipőt. Ott állt az ablak előtt. Épp olyan volt, mint amilyenre vágyott: szép fehér s az orrát és a sarkát fekete lakkbetét díszítette.
– Anyuci! Anyukám! Hol vagy? – kiabálta immár teljesen éberen, de Anyuka kopogó léptei helyett csak Nagymama papucsának surrogását hallotta.
–  Már elutazott! Te akkor még aludtál és nem akart téged felébreszteni! Ugye tudod, hogy milyen korán megy a vonata?  Ugye tudod, hogy mennyire messzire kell elutaznia, hogy pénzt keressen, hogy neked új cipőt vehessen? – magyarázta neki.
– De Nagymama! Az este azt mondta, hogy ma még nem megy el, hogy holnap is itt marad! ­– nyöszörögte Anna.
– Nem kell nekem ez a cipő! Tessék megmondani neki, hogy vigye vissza! Megígérem, hogy soha többet nem fogok duzzogni és szó nélkül felveszem a szorítós barna cipőmet, csak ne menjen el, ne hagyjon itt engem! – zokogott kétségbeesetten és a párnába fúrta a fejét.
Nagymama mintha rá sem figyelt volna. Visszament a konyhába és elkészítette a reggelit.
*
Nagytata megpróbálta elmagyarázni Annának, hogy Anyuka munkahelye nagyon messzire van és mindent megtesz azért, hogy minél többet együtt legyenek.
Anna imádta a Nagytatáját. A család férfitagjai mind száznyolcvan centi fölé nőttek, de Nagytata volt közöttük a legmagasabb. Anna nagyon élvezte, mikor a nyakába emelte őt.
– „Kicsi még a mi lányunk..”  – dalolta ilyenkor és még azt is megengedte, hogy Anna meghúzza a bajuszát vagy megcsavarja az orrát egy kicsit. Annának nagyon tetszett Nagytata orra. Hasonlított egy uborkához vagy egy cukorsüveghez. Sokat nevettek ezen.
– Orrával szép az ember! – bazsalygott ilyenkor a bajusza alatt.
Nemcsak az orra, a lába is hatalmas volt. Anna óvodás korában gyakran belebújt a papucsába vagy óriási, csináltatott cipőjébe és nevetgélve ugrabugrált vagy csoszogott a kövön. Ám az igazi örömöt a téli, nehéz bilgeri csizma kipróbálása szerezte. A csizma szára egész a combtövéig ért, így alig tudott egy-két lépést menetelni benne.
Hétköznap, ha Anna megérkezett az óvodából, azonnal átöltözött és kiállt a kapuba. Várta, hogy Nagytata hazajöjjön. Amikor megpillantotta az utca végében feltűnő fekete férfibiciklijét, úgy futott elé, akár egy kis őzgida. Egyenesen a nyakába ugrott, azután bekukucskált Nagytata tarisznyájába.
–  Van benne madárlátta? – kíváncsiskodott.
Hogyne lett volna! Akármilyen picike volt az a kenyér s bármennyire száraz, jutott neki kóstoló. Anna úgy ette azt a kesernyés ízű falatkát, mintha valami királyi eledel lett volna. Elképzelte, amint Nagytata hazafelé indul s felül a biciklijére. A feje körül madarak röpködnek, de nem azért, hogy elcsenjék előle a lakomát, hanem azért hogy vigyázzanak, őrködjenek fölötte.
Vasárnap délutánonként – vagy amikor nem kellett munkába mennie – ebéd után szeretett lepihenni egy kicsit. Hangos horkolása kihallatszott a konyhába. Ha nem ébredt fel időben, Nagymama Annát küldte felébreszteni.
A kislány belopakodott az ajtón. Nagytata a hasán feküdt és úgy tett, mintha aludna. Hatalmasakat horkantott, Anna meg a hátára állt és jól megtaposgatta. Amikor már nem bírták ki kuncogás nélkül, Nagytata hirtelen megfordult, felült és a nyakába kapta. Így mentek ki, együtt, nevetgélve a szobából.
*
Nagymama tisztességesen, igyekezettel tanította Annát. Ő indította el az első osztályba, tanította írni, olvasni és számolni. Vaksi szemével alig tudta kiböngészni a házi feladatot, mégis mindig ellenőrizte, hogy készen van-e lecke. Ő volt ott az első év végi bizonyítvány kiosztásnál és örömében megkönnyezte, amikor Anna megkapta a kitűnő tanulóknak járó oklevelet.
*
Az egyik nyáron Kató – mindenki meglepetésére elvitte Annát abba a hegyvidéki faluba, ahol az akkori albérlete volt. Anyuka megígérte, hogy majdnem az egész nyarat együtt fogják tölteni.
Anna repdesett a boldogságtól, de sajnos csalódnia kellett, mert napközben egy több gyereket nevelő szomszédos család vigyázott rá addig, amíg le nem telt Kató munkaideje.
Nem volt rossz dolga ott, mégis sokszor visszavágyott Nagymamához és Nagytatához.
Anna egész nap a délutánra gondolt. Arra a sok puszira, amit Anyukától kap majd. Arra, hogy benyit a kapun és végre hazamennek, és azután Anyuka megkérdezi:
– Kije vagy Te Anyukának? – s akkor ő, mint mindig, a karjába röpül és boldogan skandálja a betanítatott szöveget:
– Hétszépsége, Csillaga meg Angyalkája!
*
Egy napsütéses délután vendégük érkezett. A szőke, hátrafésült hajú, fiatal férfit az asztal mellett látta meg. Ült és cigarettázott. Majdnem minden nap meglátogatta őket. Általában korábban érkezett, ezért ettől fogva egyedül kellett hazamennie a szomszédból.
Anna a félig nyitva hagyott szobaajtó előtt négykézlábra ereszkedett, úgy leskelődött befelé, hogy meglátja-e a fényesre csutakolt barna férficipőt. Ha igen, az is megtörtént, hogy azonnal sarkon fordult és elszaladt. Pedig a férfi nagyon igyekezett, hogy elnyerje kegyeit. Színes cukorkákat vagy csokit hozott neki, bújócskázott vagy fogócskázott vele, de Anna csak nem akart barátságot kötni.
Amikor elment, Anyuka az esti mese után odabújt hozzá és megpuszilta.
–  Mit szeretnél csillagom? Mit hozzak holnap az én angyalkámnak? – faggatta.

Anna, mióta csak itt volt, egyfolytában papagájra vágyott, ugyanis a szomszéd gyerekek madarai teljesen elbűvölték őt. Az egyik még beszélni is tudott.
„  Szerrrvusz! Szerrrvussszzz!”– rikácsolta a kis lurkóknak, amikor jó kedve volt. Néha fél napig is „beszélt, beszélt”. Olykor meg hiába noszogatták, meg sem mukkant.
Anna mielőtt Anna válaszolt volna Anyuka kérdésére, beletelepedett az ölébe.
– Egy papagájt szeretnék!  Sáárgáát!– súgta meg neki.
– Pa-pa-gájt? Miért éppen papagájt? – csodálkozott Anyuka majd így folytatta:
– Az a madár nem fér el ebben a csöpp szobában! És mindent össze fog koszolni! – magyarázta.
–Nem akarnál inkább egy négerbabát? Tudod azt, amelyik annyira megtetszett neked a játékbolt kirakatában! – próbálta meggyőzni kislányát majd megint megpuszilta, de Anna csak rázta a fejét.
– Egy élő papagájt szeretnék! – ismételte újra és újra.
Néhány napig nem történt semmi rendkívüli. Vasárnap azonban a barna cipős bácsi a szokottnál is korábban állított be hozzájuk. Kezében egy kendővel letakart dobozszerűséget tartott.
–  Nézd csak mit hoztam neked? – mosolygott Annára már az utcáról.
Anna odaszaladt hozzá és fellibbentette a kendőt.
– Papagááááááj! – Ezt, ezt nekem hoztad?  Ezt én kaptam? – ugrándozta körül a kalitkát, amelyben ott csücsült a rég óhajtott sárga tollú papagáj. Még hintája is volt neki.
Anna a férfi nyakába ugrott. Észre sem vette, hogy össze-vissza puszilgatta örömében.
A madár a rengeteg dédelgetéstől két nap múlva megdöglött, de a barna cipős férfi belopta magát a kislány szívébe.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>