Száraz Pál

A művész szíve

Száraz Pál

Egy kis város zeneiskolájának büszkesége Ernő volt. Lángésznek tartották és azt jósolták, hogy nagy zongoraművész lesz.
Amikor Pozsonyban először játszott új mesterének, minden izgalom nélkül ült le a zongorához. Az ősz hajú, híres mester összeráncolta homlokát, majd felugrott:
– Ez ugyan nem muzsika! Úgy játszik, mint egy kitűnő pianola. Olyan, mint a lyukas mogyoró: belül üres. No de majd én munkába hozom!
Be is tartotta szavát. Öt hosszú esztendeig küzdött emberfeletti erővel, hogy közelebb hozza a fiú szívét a muzsikához.
– Ön nagy művész, ujjaival és eszével kitűnően játszik. Soha még nem volt olyan előadóművész, amilyen Ön lehetne, csakhogy… nincsen lelke. Ide figyeljen, ezt így kell eljátszani!
Ujjai végigfutottak a billentyűkön, mire a hangszer elkezdett énekelni, s a szoba tele lett örömmel és boldogsággal, szomorúsággal és kétségbeeséssel. Ernő azonban nyugodt maradt. Észrevette, hogy az öreg mester két hangot elvétett – ez volt minden.
Este az operába ment. Nagyon el volt keseredve. Tudta, hogy a családja minden megtett, hogy a lángész gond nélkül haladhasson előre a dicsőséghez vezető úton.
Huszonkét éves korában jött a változás színtelen életébe: baráti körben megismerkedett Veronikával, egy híres zenész leányával. Amikor elbúcsúztak, nem tudta, hogy mi leli: szomorú volt, de csodálatos módon boldog is.
Másnap ebéd után virágot vitt Veronikának. Ezt aztán még néhányszor megtette.
Amikor egy alkalommal a leány átvette a szép csokrot, így szólt:
– Mi barátok vagyunk és őszinteséggel tartozunk egymásnak Te meg virágokat hozol nekem. Több alkalommal ne hozzál…
Keserves, reménytelen napok következtek, kínzó töprengésekkel. Veronikát ezentúl ritkábban kereste fel. Szégyellte tehetetlenségét. Egy napon a mestere írt neki, felkérte, látogassa meg.
– Ernő – mondta a kiváló mester –, a Zenebarátok Egyesülete egy új zeneiskolát alapított, oda tanárok kellenek. Jelentkezzék maga is.
– Van esélyem? – kérdezte Ernő bátortalanul.
– Kevés, mert játszania kell egy bizottság előtt, melyet aligha lehet zenei bűvészkedéssel szédíteni.
Eljött a próbaelőadás napja. Ernő délután a városba ment, hogy nyakkendőket vásároljon. Útja egy virágbódé előtt vitt el, és bele sem gondolva, mit csinál, nyakkendő helyett virágot vett. Erősen dobogott a szíve, amikor felrohant Veronikához. Az előszobában a lány apja fogadta.
– Veronika nincs otthon – mondta kissé barátságtalanul. – És különben is arra kell kérnem, hogy szüntesse be a látogatásait nálunk.
– Veronika is ezt akarja?
– Veronika okos leány.
– De kérem, mi történt itt? – jajdult fel Ernő megdöbbenve.
– Veronika eljegyezte magát Csongár karmesterrel.
Ernő letámolygott a lépcsőn. Az utcán utána bámultak, amint halálsápadtan, akár a részeg, dülöngélve botorkált.
– Meghalni, meghalni! – ezt kívánta őszintén, de eszébe jutott a családja, melynek oly sokkal tartozik. Igen, elmegy arra a próbaelőadásra.
A terem megtelt egykedvű muzsikusokkal és szemüveges professzorokkal. Úgy ment fel az emelvényre, mint az alvajáró. Útközben mestere baráti jobbját nyújtotta neki. Ernő leült a zongorához.
Égő szemeit a magasba emelte. Mint egy álomkép, megjelent előtte az a drága arc, simogató nézésével, szelíd, jóságos mosolyával. Háborgó tűzfolyam tombolt végig szívén-lelkén.
A másé lesz, a másé…
Ujjai végigsiettek a billentyűkön, mire mennyei ének hangzott fel.
Ugyanaz az ének volt, melyet már olyan sokszor hallott, de csak most tudta megérteni.
– Én vagyok a muzsika, de hozzám csak az juthat el, aki szenvedett!
Elhangzott az utolsó akkord. Úgy érezte, mintha feljutott volna egy magas hegy tetejére, s alatta csodálatos világ terül el. Elkábult, füle meg úgy zúgott, mintha kalapálnának benne.
Ami a fülébe harsogott, emberi hangok lármája volt. Körülnézett, és bámulatos látvány tárult eléje. A szemüveges professzorok és hosszú hajú muzsikusok ujjongva, kiabálva ugrottak fel helyükről – az imént még unott arcokon kigyúlt az elragadtatás pírja. Ott volt a mestere is, aki nagy nehezen kiszabadította a lelkesedők tömegéből, és átvezette egy másik, kis terembe.
Ott várt rá Veronika.
– Jámbor csalás volt! – magyarázta a kővé vált Ernő mestere. – Veronikának esze ágában sincsen, hogy más felesége legyen. Hanem összeesküdtünk maga ellen, hogy végre-valahára megtalálja a szívét. Mert csak így lehet igazán muzsikálni.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>