Dankó Tímea

Edmund

Amikor vártam, soha nem jött. Amikor nem vártam, mindig megjelent.

Ott állt a kapuban, nyersen és legyőzötten, tekintetében egyfajta beletörődéssel.
Nem szólt semmit, de a teste beszélt. Üvöltött, ordított, könyörgött. És figyelt türelmesen, de elszánt akarattal, mint aki már döntésre jutott, és tudja, hogy ami ezek után következik, már nem rajta múlik.
Beengedtem, és most ő csábított el. Elmerültünk egymásban, mélyebben, mint múltkor, teljesen elveszítve az időérzékünket.
Alkonyodott már, mikor magamhoz tértem. Fölém hajolt, a vörös sugarak fogócskát játszottak a bőrén, szája sarkában elővillanó fogain, és olyan fájdalmasan gyönyörű volt, hogy összeszorult a gyomrom.
Tüzet kért. Felé nyújtottam az öngyújtót, de intett, hogy én csináljam. Először nem akart meggyulladni, majd lángra lobbant, és túl erősen füstölt. Nevetett, azt mondta, így legalább gyorsabban végez… Aztán mégsem szívta el, kivette a szájából, és órákat rajzolt vele a mellkasomra. Dalí-féle órák voltak, szétfolyóak, talán szándékosan, de az is lehet, hogy csak nem volt jó rajzból. Mégis, pontosan kifejezte annak a pillanatnak a kettősségét; a jelenlét boldogságát, és a keserű bizonyosságot, hogy egyszer ez is elmúlik.
– Itt maradsz éjszakára? – fordultam felé.
– Nem tudom, hogy maradhatok-e.
Aztán persze mégis maradt, nekiállt tésztát főzni, engem meg elküldött vörösborért. Mire visszaértem, azon kaptam, hogy próbálja túlüvölteni valamelyik, már amúgy is maximális hangerőn szóló Radiohead számot.
We’re too young to fall asleep
To cynical to speak
We are losing it
Can’t you tell?”
Vacsorázni kezdtünk, de a hús szétfőtt, a tészta pedig szörnyen rágós volt.
– Te sem tudsz főzni – jegyeztem meg.
– Ez a nők dolga – vetette oda.
– Attól még mi is megpróbálkozhatnánk vele – válaszoltam egy halvány mosollyal az arcomon.
Mivel a kaja ehetetlennek bizonyult, azzal szórakoztunk, hogy a maradék spagettit egymásra dobáltuk, fel-alá szaladgálva a lakásban. Aztán csatakosan és ragacsosan a tésztától, berontott a fürdőszobába, és magával húzott a kádba.
Sokáig áztunk a forró vízben, fejem a mellkasán nyugtattam, és jelentéktelen dolgokról beszélgettünk.
– Mikor jössz újra? – fordultam felé, miután mindketten kifogytunk a szóból.
Hosszú csend, majd egy halk „nem tudom”.
– Miért? – kérdeztem.
Csend.
– Miért? – kérdeztem újra, és végigsimítottam a combján. Kezdtem úgy érezni magam, mint aki faggatózik.
– Ne beszéljünk arról, ami ezután következik – szólalt meg végül. – Egyedül az biztos, ami itt és most történik.
Reggelre üres volt az ágy.
Sehol egy levél, vagy bármi jel, ami arra utalt volna, hogy mikor jön vissza. Vagy hogy egyáltalán itt járt. A futkározás közben szétnyomódott tésztadarabok, az ottfelejtett hamutál, de még az éjjeliszekrényen hagyott, félig kiivott borospohár is eltűnt.
Kimentem a konyhába, de ott is minden a megszokott helyén volt: a tányérok katonás rendben sorakoztak a polcokon, evőeszközök a fiókban, balról a kanalak, majd a villák, jobb oldalon a kések.
Pánikszerűen rohangáltam fel-alá a lakásban, de semmi. Mintha meg sem történt volna.
Soká láttam újra. De nem az utcán, és nem is valamelyik félreeső bárban, mindig csak a folyosón, az ajtóm előtt állva. Kelletlen tehetetlenséggel, mert valami visszahúzta. Nem adott magyarázatot a távollétére, nem mentegetőzött vagy ígérgetett, csak azt adta, amit máskor is: a pillanatot, önmagát. Talán ezt szerettem benne; megtanított értékelni a jelent.
Idővel ahhoz is hozzászoktam, hogy nem beszélgetünk róla, illetve mindig ő az, aki eldönti, mit mondd el magáról. Sosem árulta el, mikor jön legközelebb. Sem azt, várja-e otthon valaki? Mesélt-e rólam a barátainak? És ha igen, mit szóltak hozzá? Hogy reagáltak, mikor megtudták…? Nehezen fogadták? És neki nehéz volt elfogadnia saját magát?
De nem faggattam, hagytam, hogy az ő szabályai szerint játsszunk. Talán túlságosan féltem, hogyha vallatom, azzal átlépek egy gondosan meghúzott határvonalat, és akkor vége. Így legalább minden nap ott volt a remény, hogy újra eljön.
Aztán egy nap nem jött többé. Vagy csak azóta nem láttam? Nem tudom…
Talán ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>