Nyolczas Marcsi

A macskánkat Murmanszknak hívták

A kerítésünkön hatalmas lyuk, a nejlon kapu. Egy lendülettel tekertem be a kertbe, egyenest a fáskamrába, ott parkoltam a járgányommal. Biciklivel jártam az iskolába, a zongoraórára, a nagymamához, a közértbe is. Gyakran este nyolc óra előtt pár perccel adták tudtomra, hogy nincs itthon kenyér. Én, a kis ügyes, még szerezhettem. Ami megmaradt a közértben, magos zsömlye vagy fonott kalács, esetleg rozs cipócska. Nekem ez utóbbi volt a kedvencem. Nem morogtam, nem lázadtam, hogy nincs itthon kenyér, vagy nincs meleg vacsora, bezzeg másoknál főz az anyuka. Az enyém énekelt, zongorázott, mesélt nekem esténként. Szívesen hallgattam. Könyveinknek se szeri, se száma. Válogattam, nézegettem őket, különösen a lexikonokat szerettem, és sok regényt olvastam. Csak később jöttem rá, hogy ez milyen szerencsés. Éltem gyerekéletem, tanulgattam, veszekedtem az aktuális barátnőmmel, lestem a fiúkat, szívesen fociztam, bicikliztem velük. Nekem az esti vásárlás is jó buli volt, száguldozva kerekeztem, és záróra előtt beviharzottam a közértbe. Az eladók már jól ismertek. Rosszalló pillantással néztek, s megvolt a véleményük a szüleimről, de nem érdekelt. Csak a vacsora. Fokhagymás pirítós, zsírral megkenve, citromos teával.  Ez maga volt a mennyország. A zongora mellett ültem, a macska meg a billentyű fedelén. Dörgölődzött a karomhoz és dorombolt. Ha nem hagy enni, repül a kismadár, adta tudtomra apám. Mármint, hogy kihajítja az udvarra. Úgy él az emlékeimben, mint egy szigorú, következetes vasutas és egy fergeteges humorú bohóc keveréke, akit megérint Cyrano szerelme, könnyes a szeme, ha Cso-cso-szánt hallja. Közelebb állt hozzám, mint édesanyám. A vacsorák kabarénak is beillettek. A zsonglőrködés főleg. A feldobás még ment, az elkapás többnyire nem, sőt a csészék kiborultak, a vizes edény fedele félrebillent, és a citrom nagy fröccsenéssel a vízben landolt. Csak kézbe vette a citromot, mi máris fulladoztunk a nevetéstől. Édesanyám mérges pillantásokkal próbálta eltéríteni a szándékától. Aztán beadta a derekát, gondolta biztos ebből baj nem lehet, és ő is velünk kacagott. Szerintem kötelességének tartotta, hogy ránk szóljon. Egyszer édesapám vett magának egy kutyát, de úgy állította be, hogy nekem hozta. Sejtettem, de nem bántam. Elsőnek a szomszéd Sanyinak mutattam meg. Hogy hívják? Még sehogy. Egész este azon gondolkodtam, milyen nevet adjak neki.  Emlékszem, akkor a Ki tud többet a Szovjetunióról vetélkedőre készült az apám, és egy hatalmas könyvet szerzett, azt böngészte. Nagyon szerette az édességet, vacsora után általában csemegézett valamit. Akkor is lapozgatás közben elővett egy szelet csokit, és elgondolkodva bontogatni kezdte.   Felkaptam a fejem a papírcsörgésre, bíztam a jó szívében.  Azt viszont nem is sejtettem, hogy a kutyus így reagál majd erre. Nagy csaholással odacsörtetett, kikapta a kezéből és befalta az egészet. Édesszájúságodból kifolyólag Csokinak nevezünk el. Nevettünk, mert tényleg folyt a csokilé. Gondoltam a macskának is adhatnánk már nevet! Apa felnézett a könyvből, ujját továbbra is a betűkön tartva. Jó. Legyen, mondjuk Novoszibirszk, vagy legyen inkább Murmanszk, az olyan macskás.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>