Kalász István

A híd

Kalász István

(a Határ/idő ciklusból)

A kastély hátsó szárnya beért a fák közé, ott könnyű volt eltűnni, a diákok kifeszítették a régi mosókonyha ablakát, kiugrottak. Tegnap is ott szökött meg az egyik fiú, az új diák a kettes teremből. Este, lámpaoltás után tűnhetett el, vagy hajnalban ment, reggel vették észre a nevelők, hogy hiányzik. Az igazgató jött, nézte az ablakot, az üres ágyat. Semmit sem vitt magával, mondta az egyik nevelő, nem mehetett messze, az igazgató ordított, keressétek, minek kapjátok a fizetést, kerítsétek elő! A nevelők autóba ültek, behajtottak a faluba, benéztek a cukrászdába, a polgárőrség irodájába, a pizzériában kérdezték, látta-e valaki a fiút, itt a fénykép, nem? A buszmegállóban vártak, jött a távolsági busz visszafelé a városból, a sofőr nem látott semmit, a munkába járók szálltak fel hajnalban, az igazgató megint üvöltött, ha ennek híre megy, becsukhatjuk az iskolát, ti meg mehettek vissza a putritokba. Szeles nap volt, hideg, a fák zúgtak a kastély körül, ebéd után a diákok a tornateremben tomboltak, a nevelők kártyáztak az alagsorban, a konyhában röhögtek a nők, a karbantartó fémpánttal zárta le az ablakokat. Délután szólt a telefon, a mezőőr volt, a kastélytól délre, a Nagy-lejtőn túl, a régi tábor után látott egy fiút. A patakparton ült, piros dzsekit viselt, igen, ő lehet az, akit keresnek. Az igazgató nem szólt senkinek, új embereket fog felvenni, nem ezt a helyi részeges bandát, hanem profikat; mozgásérzékelő vagy videokamera kell a folyosókra, az elektronikus lábbilincs lenne a legjobb, gondolta. Az igazgató beült a terepjáróba, felhajtott a majori útra, el egészen az emelkedőig, ott leállította kocsit, gyalog ment tovább az ereszkedő ösvényen. A széltől zúgó bokrok között. És tényleg, a patakparton ott ült egy fiú, piros kabátban, sapkában, mozdulatlanul. Az igazgató nem szólt, mögé került, egy ággal megbökte a vállát, hé, minek léptél le? A fiú felállt, magas, vékony gyerek volt, kék szemű, sápadt. Gyorsan futhat, gondolta az igazgató, ha most meglép, nem tudom elkapni. Miért nem jöttél az irodámba? Mi baj van? Kérdezte megint. A fiú azt felelte, ő a hídig akar lemenni. Ami hamarosan elkészül. Látni akarja.
Mindig ugyanaz, gondolta az igazgató, egy balfék idehozza a drogos gyerekét, otthon nem bír vele, és azt hiszi, pénzzel lehet nevelni, meg iszik a balfék, veri a feleségét, a gyereket, nekünk azt hazudja, hogy rendes a fiú, istenem, ez is egy ilyen szétesett kamasz. Az igazgató szorította a husángot, biztos, ami biztos, hátha kés van a fiúnál. Nincs ott semmilyen híd, mondta a gyereknek, lejjebb a patak szélesebb lesz, van egy mocsaras rész, ott a határ, de híd? Az nincs. De van, mondta fiú, ketten építik, apa és fia, kidöntötték a fákat, irtják a bokrokat, rendeltek betont, kell biztos talapzat is. Nedves, gyenge a talaj, megsüllyed a teher alatt. Híd készül, erős, jó híd. És mosolygott a fiú. Az igazgató fogta a botot, nincs, morogta, ott semmilyen híd, én mindent tudok, ami itt történik. Van nálad kés? Kérdezte. Van, mondta a fiú, az apa nem szereti az idegeneket, félti a hidat, félti a fiát. Az igazgatónál csak gázspray volt, de azt a kocsiban, az ülésen hagyta, milyen hülye vagyok, jutott eszébe, nézte a patakot, a sötét fákat, a fiút, szorította a botot, senki sem járt arra, kihalt vidék volt ez, értem, tehát veszélyes az apa és a fia? Azok a hídépítők? Minek a híd? A fiú azt mondta, hogy hidat építeni komoly dolog, vannak emberek, akik szerint tilos csak úgy hidat építeni, meg vannak, akik mindent kigúnyolnak. Az országhatárnál minden veszélyes, halt itt meg már ember, de azok ketten építik a hidat. Nem törődnek senkivel, semmivel. És a híd kell. A híd az élet. Az igazgató bólintott, nem nevetett, gyere, mondta végül, menjünk vissza, lesz a vacsora, kialszod magad, holnap mesélsz a hídról, arról, hogy minek épül ezen az istenverte környéken egy híd. Igen, gondolta, hideg van, sötétedik, jobb lesz visszavinni ezt a zavarodott gyereket a biztonságba. És akkor teljes lesz a létszám, nem történt semmi. Vannak kutyáik is, hallja, kérdezte a fiú, a távolból ugatás hallatszott. Ez bármilyen kutya lehet, mondta az igazgató, tele a környék kóbor döggel, le kéne lőni őket, veszett is lehet köztük, a kocsim ott áll az emelkedőn, menjünk! A fiú intett, ő nem megy vissza a nevelőotthonba. Ő el akar menni a hídig, lehet, hogy veszélyesek a hídépítők, lehet, hogy kutyákat uszítanak majd rá, de ő akkor is megy, lehet, hogy…
Az igazgató állt, nincs ott híd, üvöltötte, nincs sem apa, sem fia, megfordult, elege lett, elindult visszafelé, a fenébe is, gondolta, öreg vagyok már, hogy mindent megértsek. A fiú utánaszaladt, kérem, igazgató úr, az apám tegnap telefonált. Meghalt a bátyám, motorbalesetben tegnapelőtt, engedjen el! A fiú szeme véres volt, az arca elszánt, állt, várt, a férfi ekkor levette a nyakából a sálát, itt van, tedd magadra, ne fázz, itt a kesztyűm is, menj el addig a hídig, aztán gyere vissza, a majorság melletti betonozott út elvisz a kastélyhoz, rendben? Várlak. A fiú bólintott, köszönöm, indult, könnyed léptekkel futott a homokos parton lefelé, eltűnt a bokrok mögött, az igazgató visszament a partra, oda, ahol a fiú guggolt, inteni kellett volna, kiáltani utána, vigyázzon a lápos részen, gondolta, de már késő volt. A víz fölött pára szállt, a férfi a patakba hajította a botot, lekuporodott, és azt mondta, ó, ebbe a rohadt életbe, istenem.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>