Hekl Krisztina

Nehogy

Hekl Krisztina

Kényszeresen bámulom a nőket. Az őzikelábú barnákat, akiken a legrövidebb szoknya sem közönséges, a nagymellű szőkéket, a szebb gótmetálos csajokat, és a kedvenceimet, a göndör, kelta királylányokat. Még a részletekre is figyelek, megnézem például a mozi széksorai között elhaladó lábat és segget. Ez a hobbi különösen veszélyes lehet akkor, ha a célszemély homofób, akkor meg pláne, ha közeli ismerős. Könnyen kiközösítik az embert, ha kiderül.
A gázszerelő kezében megáll a szivárgást vizsgáló spray. Jó szakember, a munkája remek, tisztességes. Korábban már ismertem látásból, a csepeli hévvel jár ő is. Mindig ugyanaz a szürke, kötött pulóver van rajta, a pénzkereső munkásember elszántságával hordja, és nem vesz újat helyette, pedig a hasánál már lyukas. Most itt ül a parkettán, próbálná kiereszteni magából a gondolatokat, de erre nem számított. Udvariasan kér egy pohár innivalót, neki megfelel a sima csapvíz is. Kimegyek a konyhába, kiveszek egy üveg ásványvizet a hűtőből, majd a szobába visszatérve próbálom olyan egyenes felsőtesttel szervírozni, amennyire csak lehet. Ne kukucskáljon a pólóm alá, mint akkor, amikor nedves törlőruhát kért.
Most nem próbál a dekoltázsba kémlelni, tanácstalanul mered a termosztátra, vörös a füle. A szülei tudnak róla? Csaponganak a gondolataim, emelni kell a tétet. Egy reggel úgy gondolták, hogy meglepnek.  Tudja, van kulcsuk a lakáshoz, beosontak, anyám kezében egy pogácsás tál, apámnál egy jénaiban rakott krumpli. Megálltak az ágy végében. Két talp látszott csak ki, de a takaró alatti póz mindent elárult. Anyám furcsa, fuldokló hangot adott ki, ami köhögésben végződött. Letették a konyhapultra az ennivalót, és szó nélkül távoztak. Az előszobában állva hallottam csak, hogy anyám a folyosón öklendezik.
Néhány perc csend következik, majd a szerelő visszahelyezi a fűtőtest burkolatát. Jobb volna bárkivel, mint sehogy, összegzi. Úgy látszik, nem adja fel egykönnyen. A héten harmadik alkalommal jött. Először én hívtam őt. Akkor is leült a földre, zöld rongyot terített maga mellé, és mintha kényes operációra készülne, egyesével kipakolta a pótalkatrészeket és a szerszámokat. Kitisztította a főfúvókát, kicserélte az érzékelő rudat, órákig babrált egy vezetékkel, többször végigsimított egy kopáson, szeretettel, mosolyogva, mintha attól behegedne a horzsolás a FÉG konvektor gyár vajszínűre mázolt radiátortestén. Mindeközben magáról mesélt, a diploma felesleges, biztos a munkája, egész kis vagyont kuporgatott össze. Megkérdezte azt is, hogy állok a férfiakkal. A második alkalommal csak beugrott, egy könyvet hozott. Tűsarkúban hátrafelé, ez volt a címe. A feminizmus betegség, gyógyítani kellene. A hatalom férfias gyakorlása, ha nem tud szeretetet adni és elfogadni, ha nem tudja, hogyan kapcsolódjon harmonikusan a másikhoz, legalább féljenek magától, mondta. Hibás hozzáállás.
Most harmadszorra jött el, rá kell nézni a parapetre, biztos akar lenni abban, hogy nem szivárog. Benne van a szerelés árában, kötelező művelet. Feltápászkodik a földről, megáll előttem, hatásszünetet tart, hosszan néz, sajnálkozva. A munkásnadrág zsebében kotorászik, hoztam magának valamit, a padláson találtam. Egy ezüstláncot nyom a markomba, kettétört szív függ rajta. Nem lehet visszautasítani, nem hagyja. Becsukom mögötte az ajtót, kétszer elforgatom a felső zár gombját, nehogy visszajöjjön. Elgondolkodom azon, vajon miért találtam ki ezt a történetet a nőkről, az egyszerű visszautasítás helyett, majd kinyitom a vitrint, és a láncot elhelyezem a kéményseprőtől kapott porcelántigris nyakában.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>