Kovács Jolánka

Babuskó

Kovács Jolánka

Felnőttnek való pelenkát vett a gyógyszertárban, hintőport, babakrémet.
A patikusnő, régi ismerőse, rámosolygott:
– Hogy van a mamája?
– Úgy, hogy alig merem magára hagyni – felelte Mari, szintén mosolyogva. – Nem unatkozom mellette – tette még hozzá, köszönt és már ment is.
Az előszobából nyílt a szobaajtó. Sietve nyitotta volna, ám az üveges ajtó valami nehéznek ütközött. Bepillantott a függönyön, s a benti villanyfényben, ebből a szögből csak egy csíkos zoknis lábat láthatott a szőnyegen nyugodni. Kifutott az udvarra, közben áldotta a sorsot, hogy ennek a háznak két bejárata van. Beviharzott a másik bejáraton, átszaladt a konyhán. Már onnan hallotta anyja kiáltozását.
– Gyere már, gyere! Add a ruhámat, haza akarok menni! Reggel óta itt fekszem, lefagyott a hátam, a derekam, a lábaim… Minek hoztál ide, minek hoztááál?! Itt fogok meghalni…
– Miket beszélsz, mama, az isten áldjon meg, hisz itthon vagy…
Mari a padlóra dobta a zacskót, ami a kezében volt, és anyjához ugrott, közben villámgyorsan járt az agya, hogyan is fogja meg, hogy talpra állítsa valahogy. Aztán már könnyebb lesz az ágyig elvonszolni, ezt tudta jól.
Anyja szorosan az ajtó mellett feküdt. Először a kezeit-lábait nézte, ellenőrizte gyors, de óvatos mozdulatokkal, tudja-e mozgatni őket, nem törött-e el valamije.
– Jajajajajajj! – kiáltozott az öregasszony. – Mindenem fáj… Jaj nekem… Reggel óta…
– Ugyan, mama, kérlek… Tudod, hogy alig negyed órája ugrottam el a gyógyszertárba… rendben van minden, csak rakjalak fel az ágyra… – szűrte a fogai közül Mari, és megpróbálta anyját a hónaljánál fogva megragadni, hogy felemelje.
– Először fölültetlek, mama – nyögte, s abban a pillanatban, ahogy sikerült elkapnia a hóna alatt, maga felé húzta, hegyesszögben persze, hogy elmozdítsa az ajtótól, és teret nyerjen. Az öregasszonynak a szája is reszketett, furcsa rikácsolássá szűrve kiáltozását:
– Fázooom… Jaj, a derekam! Összetöröd a derekamat… Nem bírom tovább… haza akarok menni… haza… Itt meg fogok halni, te teszel tönkre, teee…
Mari megemelte, a háta mögé térdelt, hogy el ne dőljön, s hogy egy pillanatra ő maga is levegőt vegyen. Majd, lábaival tartva az öregasszonyt, felállt, ismét megragadta a hóna alatt, ám alighogy sikerült talpra állítania, anyja lábai összecsuklottak.
– Istenem, teremtőm… jajajajjajaj… – vinnyogta a szikár kis öregasszony elhaló hangon. – Eltörtek a lábaim… eltörted a lábaimat…
– Nincs semmi baj, mama – mondta Mari, s már le is ültette vissza a szőnyegre. – Nyugodjál, elhúzlak az ágyig.
– Eltörted a lábaimat! – kiáltott meglepő hangerősséggel az öregasszony, mialatt, Mari erős karjaival mellkasán, fenéken csúszva, meglepő gyorsasággal közeledett az ágyhoz. – Most hogy megyek haza?! Már sötétedik, beborult az ég…, te meg eltörted a lábaimat… – tette hozzá, és már szipogott, hümmögött sértődötten, mint egy kisgyerek.
Mari türtőztetni próbálta magát, hogy arra koncentrálhasson, hogyan is húzza föl az ágyra. Elébe állt, és minden erejét összeszedve ismét a hóna alá nyúlt, megemelte, s így végre sikerült az ágyra ültetnie. Felrakta a lábait, kissé beljebb gördítette az ágyon, és leroskadt mellé.
– Tejet hozok, mama, jól van, pihenjél – mondta a következő percben, és már le is huppant az ágyról.
– Nem kell nekem, nem kell nekem, nem kell nekem semmi – ismételgette az öregasszony eszelősen, a mennyezetet nézve. – Úgyis hazamegyek…
Mari tejet hozott a lila virágos porcelán bögrében, felültette, megitatta. Egy apró kis sárga tablettát is lenyeletett vele. Borogatást hozott, a kiugró, csontos térdkalácsokra tette, az egyik kézfejre, melyen enyhe horzsolás látszott.
Az öregasszony tűrte, hallgatott, arcán kisimulni indultak a ráncok. Mari lavórban vizet hozott, szivacsot, gyakorlott mozdulattal feltűrte a hálóinget, kibontotta az alsótestet, megmosogatta, behintőporozta, pelenkát váltott, betakarta, s már fordult volna a fürdőszoba felé, de megkérdezte még:
– Miért jöttél le az ágyról, mama? Mondtam, hogy maradjál fent, míg nem jövök…
Az öregasszony pihegett, mormolt valamit. Mari az arca fölé hajolt.
– Micsoda? Mondjad még egyszer.
– Babuskó… – lehelte az öregasszony, szusszantott egyet, az oldalára fordult, s már aludni látszott.

*

– Katiii!!!
Az erőteljes kiáltás ijesztően hasított az éjszaka csendjébe. Mari, ahogy mély álmából felriadt, mintha valami fekete, légüres térben hallotta volna az éles hangot. Kinyitotta a szemét, s annyit látott, hogy anyja felült ágyában és hadonászik. Már éppen szólni akart, hogy lenyugtassa, és ő maga is alhasson tovább, amikor anyja megismételte:
– Katiiii!!!
Majd rögtön utána, de már nyűgösen:
– Kati… Kati…
Mari kiugrott az ágyból – tudta, hogy hasonló pillanataiban anyja nem mindig találja el a nevét.
– Várj, mama, villanyt gyújtok!
Az öregasszony az ágyával szemben levő spájzajtót nézte elmerülten. Mari megpróbálta lefektetni:
– Csak álmodtál, mama…
– Babuskó kopog – mondta az öregasszony komolyan. – A cipőmet kalapálja.
– Ugyan, mama! – szólt rá Mari keményebben, hogy magához térítse. – Nincs itt senki, csak én.
– Te Kati! Hallod, ahogy Babuskó kalapál? Spiccvasat ver a cipőm sarkára. És mindig vasárnap… mindig vasárnap kopog. Ha kész lesz a cipő, eljön értem – magyarázta riadtan az öregasszony. – Én nem tudom, mit akar Babuskó, én nem tudom – tette még hozzá, most már sírós hangon.
– Na most már aztán elég! – fakadt ki Mari. – Nézz csak rám, mama! Mari vagyok én, a lányod! Nincs itt semmiféle Kati, de Babuskó sem. Feküdj le, oltom a villanyt.
– Babuskónál mindig ég a villany – mutatott az öregasszony a fehér spájzajtóra.
– Hát cseréljünk ágyat! – mondta Mari, a fáradtságtól ingerülten. – Az én ágyamból nem látod a spájzajtót.
– Nem, nem, nem! – tiltakozott az öregasszony. – Nem adom az ágyam!
Mari dühösen igazította meg a párnát, lefogta a hadonászó, szikár karokat, lefektette anyját, befelé fordította, betakarta jól, és rárivallt:
– Most aludni fogsz, mama, megértetted? Éjszaka van, ilyenkor mindenki alszik. Te is, én is, a szomszéd Ila néni is, Babuskó is… Egy szót ne halljak tovább!
Egész testében reszketett. Eloltotta a villanyt, lefeküdt, lenyugodni próbált. Az öregasszony szipogott, dünnyögött magában egy ideig, valami olyasmit, hogy: „Jaj nekem, jaj nekem, itt fogok meghalni, haza akarok menni, haza, haza… ”, majd lassan elcsöndesedett. Mari hallgatott, az orvos szavai jutottak eszébe, hogy igen, lesznek ilyen periódusok egy ideig, hogy csak egy hónap múlva vigye majd ellenőrzésre. Még tíz nap volt az egy hónap lejártáig. Arra gondolt, hogy fogadja el ezt a Babuskó-mesét így, ahogy van, vagy vigye mégis orvoshoz már holnap, vállalva, hogy az orvos esetleg dühös lesz, hogy minek hozta előbb, amikor világosan megmondta neki, mire számíthat. Azt is megmondta, hogy hetvenhat éves az anyja, hát ne várjon csodákat. Aztán eszébe villant, hogy valójában már bele is ment a Babuskó-mesébe, hisz ő maga mondta, hogy éjjel Babuskó is alszik. Vagyis most már úgyis mindegy, hát kivárja a holnapot, hátha elmúlik az egész.

*

Nem múlt el.
Anyja nyugodtan ébredt ugyan, le is ült a reggelihez a szobában levő kisasztalhoz. Ám néhány falat után abbahagyta az evést, és rejtélyes mosollyal nézett Marira.
– Hallod? Megint kopog – mondta suttogva.
– Kicsoda? Nem hallok semmit – próbálta nyugtatni Mari.
– Babuskó. Még mindig a cipőm sarkát kopogtatja. Még nincs készen a cipőm.
– Ugyan, mama. Nézd csak, a cipőd ott van, a sarokban.
– Nem ez a cipő. Az a masnis fehér, amiben a bálba szoktam járni.
– De mama, az a lánykori cipőd, már rég elszakadt. És már régóta nem is jársz bálba.
– Nem szakadt el, csak megkopott a sarka. Azért tesz rá spiccvasat Babuskó.
– Jó, értem – mosolyodott el Mari. – Most megnézem, hogy ott van-e Babuskó a spájzban.
Fölkelt, kitárta a spájzajtót, belépett a szűk kis helyiségbe.
– Nincs itt senki – mondta vidáman. – Gyere, most idesétálunk, hogy lássad, valóban nincs itt.
– Nem megyek – mondta az öregasszony határozottan. – És te is gyere ki onnan azonnal! Babuskó nem szereti, ha zavarják.
– Mama, itt csak a polc van, azt látod onnan is, meg beljebb a műanyag káposztáshordó.
– Gyere ki onnan, ha mondom! Elfogod tőle a világosságot, úgy nem tud dolgozni. És még megharagítod… eljön majd értem, és dühös lesz… Jaj, gyere ki onnan… – és már sírt, a kezébe temetve arcát.
Mari kijött, megölelgette az anyját:
– Jól van, mama, minden nagyon jól van – mondta, és elébe tolta a tányért. – Egyél. Ne törődj Babuskóval, hadd kopogjon.
– De ha eljön értem? – suttogta riadtan az öregasszony.
– Nem adlak oda neki. Én nem félek Babuskótól.
– Neeem? – nézett nagyot az öregasszony.
– De nem ám! – emelte fel a hangját Mari. – Nézd, milyen vastag a karom! És nézd ezeket a tenyereket! Ha kell, elbánok vele!
Az öregasszony bárgyún nézett a szemébe, majd lassan gyermeki mosoly derült fel arcán, és enni kezdett.

*

Mari azon gondolkodott, hogyan is ejtse meg aznap a bevásárlást. Meg azon, hogy minek kell ezen egyáltalán gondolkodnia. Persze azért kell, mert ha közli anyjával, hogy most a boltba megy, könnyen lehet, hogy azonnal Babuskó lesz a téma. Lehet, hogy megint le fog jönni az ágyról, ha egyedül lesz, mert Babuskó elől próbál majd elszökni. És persze megint eleshet, hisz annyira gyenge még, hogy csak segítséggel tud járni.
Mari agyát elöntötte a düh. Mi ez? Már őt magát is Babuskó foglalkoztatja? Hisz ha bármelyik kimozdulása a házból Babuskó-függővé válik, mi lesz ennek a vége? Legalább neki meg kell őriznie az ép eszét. Azon kívül be kell vásárolnia, mert másképp nem lesz ebéd. És nemcsak ma.
Fölhajtotta a teáját, s miután anyja is befejezte az evést, fölállt, leszedte az asztalt. Bekapcsolta a tévét, hozott még egy párnát anyja háta mögé, hogy jól láthassa a tévét az ágyból.
– Megyek a boltba, mama – mondta, és már fogta is a bevásárlószatyrot.
Az öregasszony intett a fejével, hallgatott. Mari nem lehetett biztos benne, hogy jól hallotta-e, amit mondott neki, de jobbnak látta nem megismételni a kijelentést. Gyorsan kilépett a szobából, bezárta az előszobaajtót, előkapta a bringát a teraszról, és elviharzott. Sokan voltak a boltban, a kasszánál sorba kellett állnia. Ingerülten számolgatta, hányan vannak még előtte. A kasszásnő ráérős volt, jókedvű. Lesz, ami lesz, gondolta Mari, hisz anyja már akkor is lejöhetett az ágyról, mire ő az utcára ért.
Amikor a szobába lépett, először azt hitte, hogy az öregasszony, az ágy szélére hajtva fejét, imádkozik. Megsimította a vállát, jelezve, hogy megjött, mire anyja  hisztérikusan jajveszékelni kezdett. A takaróba fúrta az arcát, kezeit fejére szorította, mintha valami hirtelen, vad támadás ellen védekezne.
– Mama, én vagyok az, nyugodjál le – hajolt hozzá Mari. – Gyere, fölteszlek az ágyra…
Az öregasszony lassan fölemelte az arcát.
– Ott áll, az ajtóban, látod? Bejött megint…
Mari megemelte, aztán még egyszer, s már fent volt. Leült mellé, megtörölte az arcát, az orrát, s a szemébe nézve kérdezte:
– Hol jött be?
– A spájzablakon – súgta az öregasszony.
– Azon a kis spájzablakon? – ismételte Mari jó hangosan.
– Azon – bólintott az öregasszony.
– No figyelj ide, mama. Ha azon a kis ablakon be tudott jönni, akkor most azon fogom kizargatni.
Határozott léptekkel ment a spájzajtóhoz, kinyitotta és bekiabált:
– Te Babuskó! Kitakarodj innen, de azonnal! Micsodaaa?! Méghogy dolgozni jöttél? Tessék otthon dolgozni és otthon kopogtatni!! Lódulj az ablakhoz, de gyorsan, és többé meg ne lássalak itt!
Mari dühösen hadonászni kezdett, mintha kilökne valakit az ablakon:
– Lefejezlek, ha még egyszer beteszed ide a lábad, te idióta!
Becsukta az ablakot, megfordult.
– Láttad, hogy elzavartam? – kérdezte anyjától, tettetett büszkeséggel.
Az öregasszony mosolygott.
– Jól van, de vissza fog jönni.
– Akkor lefejezem – mondta Mari, és nekilátott az ebédkészítésnek.
Alighogy feltette az ételt, kiáltott az öregasszony:
– Kati!
Mari letette a főzőkanalat, nyelt egyet, és kiszólt a konyhából:
– Mari vagyok, mama, a lányod! Jövök…
– Megint itt van… – suttogta az öregasszony, és a karjába kapaszkodott. – Látod? Látod, hogy néz rám? Mintha meg akarna ölni, a szúrós szemeivel. Jaj nekem, biztos kész a cipőm, már nem is kalapál…
Mari fölállt.
– Hozom a kardot – sziszegte a fogai közül.  – Most kinyírom! Lefejezem! Értetted, mama?!
A konyhába csörtetett, és egy hatalmas, lekvárfőző fakanállal tért vissza.
Az öregasszony dermedten ült az ágyon.
Mari kitárta a spájzajtót.
– Már megint itt vagy?! – ordította magánkívül. – Tőled már tényleg nem lehet élni? Eltakarodj, mert szétverem a fejed! Hallod-e?!
És már ütötte-verte a fakanállal a levegőt.
Megfordult, anyjára nézett:
– Látod, hogy verem a fejét?
– Igen, hallom, ahogy koppan a fején a kard…
És már Mari is hallotta a csattanásokat, látta, ahogy reped a fejbőr. Ám Babuskó nem mozdult.
– Nem mozdulsz?! Szóval nem mozdulsz. No, majd megmozdítalak én!
Nagyot suhintott a levegőben a fakanállal.
– Leszállt a feje. Láttad? – kérdezte anyjától szigorúan, mint egy vizsgaelőadáson.
– Láttam – felelt megszeppenve az öregasszony.
– Most pedig: kidobom az ablakon! Először a testét.
Mari felnyalábolta az élettelen, fejetlen testet, az ablakba gyömöszölte, lökött rajta egy nagyot.
– Figyelj, mama! Most kidobom a fejét is utána!
Lehajolt, felkapta Babuskó fejét, kihajította az ablakon.
– Látod, mama: volt Babuskó, nincs Babuskó! – kiáltott ki a spájzból az anyjának.
Reszketés fogta el hirtelen, megszédült, a falnak támaszkodott.
– A vért… – nyögte az öregasszony. – Töröld fel a vért…
Mari kitámolygott a teraszra, hozta a törlőruhát, feltörölte a spájzban a követ.
Ekkor becsörgött a telefon.
A derekába nyilallott a fájás, ahogy fölegyenesedett. Anyjára nézett, aki diadalittasan ült az ágyon és mosolygott.
Mari fölvette a kagylót.
– Halló…
– Márton-lakás? Elnézést a zavarásért – szólalt meg egy idősebb férfihang a vonal túloldaláról. –  Babuskó János vagyok.
– Hogy hívják? – kérdezte Mari elképedve.
– Babuskó János – ismételte meg a férfi. – Talán emlékszik rám… A kórházból… Akkor voltam a kórházban, amikor a kedves mamája is. Ő biztos nem emlékszik rám, hisz olyan állapotban… Én viszont igen, és sokat gondolok rá azóta is… Azt szeretném kérdezni, hogy van a kedves mamája? Esetleg… meglátogathatnám?
Mari reszkető kézzel helyezte a kagylót a helyére.
– Ki volt az? – kérdezte az öregasszony.
– Téves kapcsolás – motyogta Mari, és a konyha felé indult.

*

Babuskó János dermedten tette le a telefont, amikor kattant a kagyló a túloldalon.
Mi történik? Talán meghalt az a kedves kis törékeny asszony, a Margitka? Hisz azt közölte volna vele a lánya, ha két szóval is. Vagy épp ma halt meg, te jó ég, ő meg berontott a házba ezzel a telefonhívással, mint egy elefánt a porcelánboltba.
Még egyszer végiggondolta, amit a telefonba mondott. Lehetséges, hogy dadogott izgalmában vagy hülyén fogalmazott? Már három hete készül, hogy fölhívja telefonon a Margitka lányát, és most így elszúrta az egészet? Ó, igen, kapott a fejéhez, hisz azt is mondta, hogy sokat gondol az asszonyra. Ekkora barmot! Egy szinte ismeretlen nőnek ilyet mondani az anyjáról! De hát kiszaladt a száján.
Babuskó János kiballagott az udvarra, megnézegette a szőlőt, amit aznap délelőtt metszegetett meg azzal, hogy metszés után megejti végre a telefonhívást. A szellős lombok közül világoszölden kandikáltak ki az egyelőre még aprócska szemű szőlőfürtök. Hogy is mondta az előbb, mármint saját magának? Az a kedves kis törékeny asszony… De hisz… Ha valakinek elmesélné, mi jár a fejében, mi zajlik benne, amióta a kórházból hazajött, azt mondaná, meghibbant.
Lehetséges volna, hogy ő, vén fejére, mindössze két évvel a felesége halála után, szerelmes? Még hogy szerelmes! De egy önkívületi állapotban levő, mozgásképtelen asszonyba? Kedves és törékeny… igen, így képzelte el, csakis ilyen lehet, ha majd egyszer talpra áll.
Babuskó János lelki szemei előtt, mint már annyiszor, akár a filmkockák, peregtek le kórházi élményei.
Szívbántalmakkal, légszomjjal, szédüléssel került májusban a kórházba, s miután lepumpálták a felgyülemlett vizet a tüdejéről, már jobban érezte magát. A szívosztály annyira zsúfolt volt, hogy a szobákban nők-férfiak feküdtek vegyesen – ott helyezték el az éppen érkezőt, ahol hely volt. Babuskó János egy L alakú szobába került, ahol négy férfi feküdt, valamennyien mozgóképesek. Az egy sorban álló négy ágy fehér lepedőkkel volt elválasztva egymástól, ő kapta az ötödiket, a szoba másik részében. A negyedik délelőtt, alighogy hazaengedték az egyik beteget, egy idős asszonyt toltak be a szobába hordágyon. Két magas, fehér köpenyes legény hozta a hordágy után az infúziós állványokat és szerelékeket, a tápvizes műanyag palackokat. Babuskó János épp a folyosóra indult sétálni egyet, így közelről láthatta a hordágyon fekvő asszony arcát, amint az tiszta kék szemeivel mereven bámul fölfelé, és láthatóan fogalma sincs, mi történik vele. Milyen gyönyörű szemei vannak, mint két kis, kék színű virág, gondolta Babuskó János, és illemtudóan lépett ki a folyosóra, nehogy rászóljanak a nővérkék, mit bámészkodik. Amikor visszatért a szobába, a másik három férfi – valamennyien idősebbek, sápadtak és karikás szeműek – megpróbált összemosolyogni vele, egyikük kacsintott is, fejével a legbelső ágy felé intett, s röhögött, mintha egy jó viccen nevetgélne. Babuskó János nem mosolygott, lefeküdt, befelé fordult, valami furcsa, hirtelen támadt düh borította el agyát, s emellett valami még furcsább bizsergést érzett a mellkasában. A nővér jött, a vérnyomást mérni. Ne valja, čika Jani, csóválta meg a fejét, és egy kis fehér bogyóval toldotta meg az aznapi adagot. Az öreg követte szemével, amíg a három férfi páciens után végre a legbelső ágyhoz ért. Ám arra csak rápillantott, s már ment is ki a szobából. Alszik, gondolta Babuskó János, és mély szánalmat érzett az ismeretlen asszony iránt. Ki lehet vajon? És mi lesz vele, ha magához tér? Láthatóan elég baja van, és milyen kellemetlenül rossz érzés lesz majd, ha meglátja, hogy férfiakkal fekszik egy szobában! De majd én… de majd én… fontolgatta magában Babuskó János az egyelőre lehetetlennek tűnő lehetőségeket. Addig-addig fontolgatta, míg álomba szenderült. Álmában csengő női hang szólította: „Jani! Janiiii!”. A betegszoba ajtajában egy hosszú hajú, csodaszép angyal állt. Babuskó János onnan tudta, hogy angyal az illető hölgy, hogy körötte szikrázott a levegő, s vállai fölött tisztán látta a szivárványszínű szárnyvégeket. „Látod a sarokban azt a szegény beteg asszonyt? Etesd meg, Jani!”. S azzal el is tűnt. Babuskó János kinyitotta a szemét. A kint vakítóan tűző nap fehér fénnyel öntötte el a szobát. Karórájára pillantott: fél egy volt. Szobatársai épp ebédelni indultak, intett nekik, hogy mindjárt utánuk megy ő is. Ahogy magára maradt, azonnal fölkelt, föllebbentette a paravánként szolgáló lepedőt a legbelső ágy mellett.  Megilletődve hőkölt hátra. S hátra is pillantott rögtön, nem tévedt-e be valamelyik nővér a szobába. Szerencsére nem. Az idős asszony, egyik karjában az infúziós tűvel, egyenletes szuszogással aludt a magas oldalrácsokkal körülvett ágyon, amely inkább gyermekágyra hasonlított. A lepedő, amivel be volt takarva, csak félig fedte el melleit. Az öreg néhány percig igézve állt az ágy mellett, majd óvatos mozdulattal két ujja közé csippentette a lepedő szélét. Feljebb húzta, először az egyik, aztán a másik oldalon, vagyis először az alvó asszony egyik, aztán a másik mellénél. Majd macskaléptekkel osont ki a szobából, de már a megvilágosodás örömével. Etetni még nem lehet, gondolta magában. Etetni nem, de majd figyelek rá.
Az asszony egészen másnapig nagy csendben volt, főleg aludt. Akkor is, amikor a lánya meglátogatta. A nagydarab, ám igen szép arcú nő szerbül köszönt be a betegszobába, rövid pillantást vetve az ágyakban fekvő férfiakra, s rögtön a legbelső ágyhoz indult. Babuskó János hallotta, amint magyarul szól anyjához, majd az utána odalépő nővérkével beszél néhány szót szerbül. A nővér közölte vele, hogy anyja  holnapig infúziót fog kapni, s jobb, ha most hagyja, hogy  aludjék. Amikor elköszönt, az öreg rámosolygott, s azt mondta: „A viszontlátásra!”. A nő zavartan bólintott, és kifordult az ajtón. Margitka – az öreg leolvasta nevét az ágy végén függő lázlapról – másnap délelőtt az egész szobát felverte kiabálásával. Babuskó János az ágyánál termett: a beteg asszony hányta-vetette magát az ágyban, miközben az infúziós műanyag csövet sikerült kirángatnia a fecskendőből, melynek tűje bal karjának vénájában végződött. Artikulálatlan hangon kiabált valami olyasmit, hogy: „Hagyjatoook, hagyjatoook…”, miközben az egy szál lepedőt lerúgta magáról, s láthatóvá vált, hogy csak egy pelenka takarja el alsótestét. Az öreg csillapítani próbálta, miközben kapkodva takargatta a lepedővel, s dühösen szólt rá a mellette bámészkodó szobatársára, hogy hívja már az orvost. Beletelt tíz percbe – Babuskó Jánosnak úgy tűnt, egy órába is – mire megjött az orvos, és kiadta a parancsot a nővérkéknek, hogy kötözzék le a beteget, és adjanak neki egy erős idegcsillapítót. Az öreg reszketve ült le ágyára. Az egyik nővérke injekcióért futott, s két férfi ápoló nyomult utána visszatértében. Az öreg a hangok alapján próbált következtetni, mi is történik a paraván mögött. Az asszony jajgatása és kiabálása („Gonoszok, gyilkosok, én nem vétettem semmit, hová visztek, hová visztek?!”, „Pokolfajzatok!”, „Nem megyek, nem megyek!”) a nővérek elejtett szavaival vegyült idegtépő káoszba („Fogd erősebben!”, „A lábait is!”, „Te érted, mit mond?”, „Na, majd ettől lenyugszik!”, „Szerintem minket szid, de nagyon!”), majd néhány perc múlva csend lett. Kivitték az infúziós felszerelést, s ebédidőben a nővér levest hozott az asszonynak, amiből belé is diktált néhány kanállal. Este egy pohár joghurttal a kezében érkezett, megkérdezte, inna-e. Az asszony valami elutasítót motyogott, mire csak a pohár koppanása hallatszott az éjjeliszekrényen, s a nővér azon nyomban ki is ment. Az asszony nyögött, dühösen jajgatott időnként, a furcsa neszekből ítélve, kezeit-lábait próbálta kirángatni a kötelékből. Babuskó János fülelt, várt egy fél órát, majd megkockáztatta a dolgot. Odament az ágyhoz. Az asszony ébren volt. Láthatóan kényelmetlenül feküdt az ágyban, egészen lecsúszva a párnáról. A lepedő csak félig takarta el a soványka testet, egyik melle teljességében kilátszott, s az öreg jóleső döbbenettel állapította meg, milyen szép kereksége is van ennek a kebelnek. Hetvenhat évesen, te jó ég – gondolta, de a következő pillanatban magához tért. Megvizsgálta az ágy szerkezetét, s gyorsan rájött, hogyan lehet kissé feljebb emelni a fejrészt. Feljebb húzta az asszonyt, betakarta, s csak akkor vette észre, hogy az olyan nyílt és kérdő tekintettel néz a szemébe, akár egy gyerek. Az öreg zavarba jött, elszégyellte magát, hogy nem mutatkozott be. „Ba-ba-babuskó János vagyok, csak segíteni szeretnék” – mondta halkan, mert szobatársai nevetgélése már megütötte a fülét. Az asszony továbbra is ugyanúgy bámult rá. „Egy kis joghurtot…” – súgta az öreg, most már, mint egy gyereknek, s az asszony szájához tartotta a poharat. Az mohón ivott, alig maradt a pohár alján egy ujjnyi. „Jól van, Margitka, aludjon szépen, jó éjszakát” – mondta még. Az asszony arca hirtelen haragosra változott, a kezét rángatta, az öregre nézett, láthatóan azt kérve, hogy szabadítsa ki a kötelékből. Az öreg felhúzta a lepedőt a nyakáig, végigsimított a sötétlila véraláfutásokkal tarkított karon. „Nem szabad, azt most nem szabad… majd… jó lesz.” Az öregasszony mintha lecsillapodott volna. „Rosszak…” – mondta panaszosan. „Ezek itt nagyon rosszak…” . Ásított egyet, s behunyta a szemét.
Babuskó János aznap este különös örömöt érzett, amikor lefeküdt. Az angyalra gondolt, aki előző nap megjelent álmában.
Az öregasszonynak néhány napig még voltak rohamai, ilyenkor rendre a nővérkéket szidta, megfeszült testtel próbált szabadulni a kötelékektől. A nővérek sértett arccal hozták be neki az ennivalót, letették az éjjeliszekrényre, megkérdezték, akar-e enni, erre ő megcsóválta a fejét. Az öreg már mozdult, s ráhagyták, etesse, ha már öröme telik benne. Megfürdették, tisztába rakták, amikor lenyugodott. A lánya, Mari, naponta jött látogatni. Az öregasszony mosolygott ilyenkor, és kérdezgette, enne-e kalácsot, most sült ki épp. Kávét akart főzni neki – azt hitte, otthon van. A nagydarab, szép arcú nő lassan, türelmesen adogatta a szájába a pépessé nyomott gyümölcsdarabkákat, és azt mondta, az előbb ivott kávét, inkább délután főzzön neki, s a kávé mellé majd kér kalácsot is. Az öregasszony megnyugodott, hagyta, hogy Mari vizes zsebkendővel tisztogassa meg az arcát, a szemét, a száját, bekenje a karját, a csuklóit az otthonról hozott krémmel. Az öregnek – Jani bácsinak szólította – végtelenül hálás volt, mert ennyire odafigyel az anyjára.  Amikor érkezett, neki is hozott gyümölcsöt, kekszet. Az öreg szabadkozott, de elfogadta, mert szomszédján kívül, aki egyszer volt nála, más látogatója nem akadt. Egyik beszélgetésükből Babuskó János megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Margitka már tíz éve özvegy, s lányával él egy házban. Előző nap, mielőtt hazaengedték volna, megkérdezte Marit, elkaphatná-e a telefonszámukat. Mari meglepődött ugyan, de odaadta.  Az öreg, mielőtt hazaindult, megpróbált elbúcsúzni Margitkától. Az asszony tiszta kék szemeivel a szemébe nézett, és kíváncsian kérdezte: „Ugye, Antal, megjavítottad a tetőt? Mindig befolyik az eső a dudacserépnél…” Az öreg lehajolt hozzá: „Babuskó János vagyok, Margitka… Majd találkozunk…” S még egyszer ellenőrizve mutatóujjával, hogy benne van-e a papiros a telefonszámmal a zakója felső zsebében, megfordult, s a kijárat felé indult.
Most látta magát, ahogy a kórházi holmijával megtömött bordó szatyorral kezében a kijárat felé indul. Augusztus vége felé még leszedem a fürtök körül a leveleket, gondolta Babuskó János, akkor előbb beérik, és nem támadhatja meg a gomba. De a jövő héten megpróbálkozom még egyszer. Felhívom még egyszer, tudnom kell, mi történt vele.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>