Pollágh Péter

Dédpiros

Pollágh Péter

Sok ófotón ott vagyok.
Az a kerekfejű gyerek,
a szeme két kék gömb:
az voltam. Emlékszel?
A fájdalom, a nosztalgia
is kerek, innen lehetek
ismerős neked. Csak a hajam
piros. Mint a Dédié. Dédpiros.

Nem véres, inkább, akár az ír
zászló, vidám, szenvedélyes
csíkja: rókaszínben játszó.
Amolyan színemlék. Kopott,
ezért is mondom: Dédpiros.

Írek vagyunk: egyedül ránk nem hat
a pszichoanalízis: tanítgatott a Dédi,
ki csak egy kékvérű Északról,
tudod, ahol kicsit ásan beszélnek.
Pár száz éve kelták, vikingek
hajóztatták be hozzánk,
de akkor még nem Dédinek hívták.
Vagy pár százezer?
Még látta Bilbót. A színek hajnalát.
Talán még hallotta a gyűrű hívását.

Féléber szerep

Csak nekem mesélték el álmaikat.
Tengerszint alatti képeikkel telebeszélték
a fejem, a család koporsója lettem.

Van egy kis hold(kór) az üvegben,
amit még lánykoromból hoztam,
a nyakamon lóg, lehúzza a fejem,
ezért is bólintok már rá mindenre.

Szóval dézsmáltam uzsonnás kosárkáikat,
meg a felém gurított almát, a kékgolyót,
a bűvös kockát, s mindent, ami volt már;
vittem a kéket, a sok lopott tengeri mélyet,
az összes összesöpört, zömök zöldet,
sáfrányos sárgát: abból lesz a sárkány.

De már nincs étvágyam.
Annyi álomfalka, hőkövetős sztori:
szovjet hőmérő, nem lehet lerázni.
Lehúzza fejem a sok féléber szereplő.
El kell küldenem vagy mesélnem
az összeset, visszaadnom mindet,
vagy kilőni őket a játszótéri rakétán.

Látom múzeumos életem, jön ki
a fürdőből posztmortem köntösben.
Kacag. El akarom veszíteni a fonalat.
Pár rokonka szerint a déd egy rész,
mit nem becézni, hanem kivágni kell.
Nehéz a család tetejének lenni,
ha nem vagy szélkakas.

Siratótiszt

Mint a napraforgó: jóra fordulok.
Ezt mondta az uram a végén,
Horthy Miklós legszebb katonája.

Az északi kalapot rólunk levágták,
annyit sem mondtak, hogy prosim.
Így tépették le a váll-lapjait is,
könyvjelzőnek használta őket.

A töltésig omnibusszal, aztán gyalog megyek,
le a Horthy Miklós úton, az Indóháznál várom,
fényes délben, egyszál magam a panama kalap alatt,
ha szabad ilyet tenni a kékvérű, kelta lánynak.

Mennyit idézte ezt, meg is színezte,
ahogy a nevetés szokta az arc két
hegyét vagy dombját, a dupla puha pofát,
ahová pockok a mogyorót rejtik,
medvék a málnát: inkább a medvék,
nekik természetes ellenségük nincs.

Nem is tudom, hol tartok. Azt hiszem, kéne
egy siratótiszt, aki vezényelné a zokogást,
a zongorát, amíg én itt évfordulózom,
és sötét szemüvegben nézem a szelet,
a vércseszárnyas eget, ahogy borul, a széltépést,
a viharkodást; olvasnom kell a rohanást,
ez jár a fejemben, de lassú vagyok,
buta baba, nem tudok tempót váltani,
talán el is akarom veszteni a fonalat.

Úgy akarok öltözni a végén, mint egy templom,
oltárosan, zsabósan, feketementesen.
Lassan úgyis begombolnak, rámgombolnak:
kifelé többé nem látok, csak kaleidoszkóp-világot.
Vár egy baba bácsi, játszani is enged.
Ne ess szépségbe: mondja, és nevet.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>