Kalász István

Már nem járt semmi

Kalász István

Éjszaka volt, fekete ég. Bőrönddel jött, ahogyan ment, Samsonite a kezében és a Duty Free-s zacskó a konyakkal, kopogott a magas sarkú cipője, te, képzeld, ott mindent ellopnak. Felfeszítenek, beletúrnak, kiveszik dolgokat a bőröndből. Az utcán, a szállodában, az étteremben is lopnak, egy francia mérnöknek így tűnt el az útlevele. Nem is tudod, milyen jól élünk mi Európában.
Ott? Az „ott” India volt. Négy hétig volt oda, angol cég telefonos központot akartak berendezni egy faluban, messze az óceántól, a szavannán, az üveghegyen is túl, a szent, koszos tehenek mögött egy fabódéban. Vagy egy falusi csarnokban. Ki tudja minek és kinek kellett az a bódé, az a csarnok? Mire lesz jó, hogy sok fáradt indiai ül a műanyag széken, az amerikai vevővel telefonál, az indiai meg magyarázza, hogy a katalógusban látható baba kisebb, mint a fényképen, a távirányítós tankhoz nem adnak elemet, az elektromos fogkefe akciós a héten.
Ült a konyhában, bort ivott, mosolygott, mondta, hiányoztam, jó most hazajönni, itt jár a busz, van vécé, ott minden máshogyan van. Éjszaka volt, nem akartam a koszos pesti buszokról beszélgetni, sem arról, hogy milyen jól élünk mi itt, ha átmegyünk a huzatos aluljárón, és hogy nem tudtam kifizetni a banki részletet.
Egy éve laktunk együtt, ő multinál dolgozott, kapott autót, telefont, notebookot, reklámtollat, én a sarki kocsmában segítettem este, néha írtam egy szakértői véleményt kéziratról, volt két tanítványom, történelmet tanultak. Királyok, csaták, mészárlás, iparosodás, cui bono, magyaráztam a konyhában. És három napja feljött az egyik gyerek anyja, mondta, nem tudnak tovább fizetni. Sajnálom, feleltem, nem dolgozom ingyen, mert… A nő elsírta magát, nehéz a gyerekkel, ketten vannak, le kell érettségiznie. Én meg mondtam, nekem is nehéz, és nem és nem dolgozom ingyen.
Igen, én mindig a városban voltam, csak saját anyanyelvemen beszéltem, míg ő utazott Londonba, Berlinbe, Bázelbe. Ezúttal messze küldték, Indiába, igen, mi jól élünk, mondta megint, majd hozzátette, hogy fáradt. Ültem vele szemben, néztem, milyen jó a lába, és tudtam, a feneke remek ennek a nőnek, igen, erre kell gondolni egy nőnél. A fenekére. Az illatára a nyakánál. A szeme rebbenésére szex közben. A bőrére hajnalban. Meg pénze is volt ennek nőnek, és zsugori sem volt. De most, hogy jött, ült, itta a bort, gyűlöltem. Azt, hogy mindig repülőre ült, irodaházakban ült, tárgyalt, cinikusan, metszően beszélt az emberekről, a bérről, a lokális adottságokról, mindenről, és, hogy csak akkor hiányoztam, ha este magára maradt a szállodában, és hogy az örökös úton levés megfoghatatlanná tette. Ő itta bort, elment zuhanyozni, dúdolt valami áriát, aztán lefeküdtünk. Az ágyban egyre csak nézett rám. Nagy, sötét szemmel.
Ilyenkor mindig azt kérdeztem tőle, milyen volt az út? Milyen volt a repülni? És ilyenkor ő mindig mesélt, Airbus 320-as volt a gép, Amszterdamban várni kellett, Boeing, a 757-es, Gate232, és ki ült a gépen mellette. Nő. Kövér férfi. Mit viselt? Csizmát, cipőt, barnát, feketét, papucsot? Sálat? Milyen karórája volt? Drága, olcsó? Olvasott? A stewardess szőke volt, a neve Andrea, a kitűző, persze, ott állt a neve, Andrea H. német volt. Kiejtése alapján bajor lehetett. A szomszédja japán. Koreai talán. És az olaszok ritkán kedvesek, a férfi utaskísérők, a narancslét öntögetök nagyképűek az utasokkal, de ki is megy el stewardnak? Egész nap az égben lenni, szállni ide-oda, vigyorogni, ladies and geantlemens, we hope…, igen, a nap, a hold sütött, ő látta az Alpokat, folyókat, a tengert, a sivatagot, Párizst jobbról. A földet. Fentről. Égő erdőket. Víz alatt falvakat. És ilyenkor mesélte el, hogy este elment a többiekkel az ottani cégtől vacsorázni. Az olaszhoz. A kínaihoz, a spanyolhoz, trattoria a belvárosban, nyomultak rá a férfiak, Hans berúgott, Jim mutatta a gyerekek fényképét, Carla sírt a vállán, hogy ne rúgják ki, Jörg pedig…
Kezdem megszokni az illatát. Hogy megint ott feküdt velem szemben. Milyen volt az út, kérdeztem, bár nem érdekelt, de arra gondoltam, a szokások talán segítenek. Hogy elmúljon az undorom. És megmondjam neki nyugodtan: vége kettőnk között. Semmi, de semmi nem köt össze minket. És elmeséljem, hogy felajánlkozott a tanítványom anyja, így fizet az óráért.
Münchenben megint várni kellett, mondta, ülni a padon, kávét inni, újságot olvasni, egy férfit elvittek a rendőrök, két orosz, lengyel, bolgár, nem is tudja, berúgott a bárban, kiabáltak, de ezúttal jól éreztem magam, suttogta, úgy éreztem, biztonságban vagyok. A reptér a lét nemzetközi egyezménye, az emberi létezés egysége, világbölcső, van légkondicionálás, a mellékhelyiségben csempe, tükör a kézmosó felett, fény, reklámplakát karórákkal, hangosbemondó, vehetsz újságot, csokoládét. Parfümöt.
Vettél, kérdeztem, parfümöt? Vettem, felelte, a reptéren drága volt, de illatot akartam, hogy megint embernek érezzem magam. Érted? Olyat vettem, amit tőled kaptam. Csak nagyobb palackban.
Hallgattam. Igen, felajánlkozott az a nő. Az előszobában. Olyan kis vékony nő, csapzott a haja. Konyhán dolgozik, üzemi konyhán. Szakadt az alsóneműje. Igen, tanítom tovább a fiát. Ezt akartam mondani, de inkább hallgattam.
Sok beteg gyereket láttam ott, sóhajtott ő, sebes a bőrük. Pedig szép gyerekek, nagy, barna szemük van. Ülnek a porban, vagy batyut cipelnek, vagy szaladnak utánad, pénzt akarnak. És mindig kiabálnak. Mindig mindenki kiabál.
Azt akartam mondani, hogy vehetett volna egy gyereket magának, de hallgattam, vártam. Ő fiatalabb volt, mint én, okos és már tapasztalt. Nem illettünk össze. Sötét volt, csönd, éjszaka, már nem jártak a buszok, nem járt semmi hajnalig.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>