Mórotz Krisztina

Titkos esték

Mórotz Krisztina

I.

Kicsiny folyóban úsztam délután.
Szelíd sodrású, óvó, biztonságos.
Parttól partig csak néhány karcsapás.
Pucér voltam. Gyermek. Szeretett a víz.

Régi mozifilm záró képsora ez,
mosolygok magamban, miközben
biciklizek a hársak között.

Annyi mindent adhatnék. Elfogadod?
Megtaníthatlak úszni.
Ráfekszel a folyó testére és megtart.
Kis dióhéj leszel rajta. Semmi mást ne érezz,
csak azt, hogy kis dióhéj vagy.
Világgá indult sajka.
Ölellek szelíden, sodorlak, óvlak,
a folyód leszek, megtartalak.

Az első, amit megmutatok, a lebegés.
Ráfekszel a vízre, nem félsz.
Mintha az anyaméhben lennél,
vagy bennem, s ringatnálak.
Alattad az Őselem. Az enyém. Mindenkié.

A kék patak ibolyába vált, majd az is halványul, foszladozik,
s ahogy visszatalál a szürkébe, parányi rózsa csillan rajta.
Az én kicsiny folyómra inkább azt mondanád, szeszélyes.
Nevetnél hozzá, ragyognának a fogaid.
Én melegnek érzem a szelíden sodró időt,
égetett cukor illata száll fölötte.
Legyen a Tiéd minden estém. Titkait magába rejti,
amint belecsusszan a Nap.

II.

Kiserdő nőtt itt valaha, nyoma sincs már.
Pár cigánymeggy maradt csak, meg az emlék, hogy féltem,
mindig féltem. Sunyi rókát véltem utánunk lopakodni.
Nem jött, de éreztem, hogy nyomon követ, ezért remegtem.
Akácerdő volt. Tőről nőtt, satnya akácok virágait ettük.
Békák kuruttya a fülledt éjszakákban. Magukban bízó hajnalok.
Iszap, amivel bekentük egymást. Égig érő sás.
Hosszú szárú, sárga virág. Kiirthatatlan, erőszakos.
Ezt festette meg valaki. Pontosan ezeket a sárga virágokat.
A háttér kék a képen. Mindig kék. Szerethetetlen üres kék. A mellette
lévő kukoricást is lefestette. Amiket a szerelmesek látogattak.
Ha már elég nagy volt, eltakart minden meztelenséget. Valahol ott maradt
a bugyim is. A kukoricás melletti napraforgóban.
Kukoricákat törtem, roppant a derekuk, barbár élvezettel
hántottam le a zöld leveleket, hogy beleszagoljak az apró,
tejnedves, fehér fogakba. És hajuk volt. Szőke meg vörös.
Ez volt nekünk a nyár. Mezítlábas, suta, rohanó
ölelkezések a pillanattal, és nem számított, ne sírj most,
semmi nem számított, éltünk, szerettünk, mondom, hogy ne sírj.

hóillatú

esteledik. szeretem ezt az álmos csendet, a felhők ólomszürkéjét.
minden olyan kobalt vagy vízszínű, és most valahogy mégis ez a szép.
a tököket tegnapelőtt szedtem be, némelyik már rothadt volt, vagy
szétfagyott. kicsit ki kellett jönnöm, pár fenyőágért, közben az álmokról;
igen, az álmokról gondolkodtam. azokról a meghatározhatatlan színűekről,
melyek valahogy mégis egyre fakóbbá lettek. ahogy barátom W, arca csendje,
most mint valami előhívhatatlan negatív egy kis fiók alján. vagy a madaraim,
melyek észak felé szálltak, és talán nem térnek vissza többé. ez a hamarsötét.
a mai, töprengő, hóillatú nap. a felébreszthetetlen csend bennem. az ég felé
kapaszkodó fám, melynek korhadt ágát csak az ima tartja. a fagyöngyök (akár
ujjaid bütykei) aztán a kéjes érzés, ahogy csipkebogyót lopok egy kert szürkéjében.
elkóricált macskám hiánya. majd egy csésze forró, fahéjas tea gyömbérrel. vagy ahogy
szinte nem történik semmi különös napok óta.

és ha nem fogják érteni? akkor majd elmeséled krisztisen a kisvakondot

Gyöngyvesszőbokor – emlékszel milyen kicsi volt az ág
lyukat is olyan kicsit ások hogy az első tavaszi zápor kimossa
sejtelmesen gondoltam arra a másik kertre
elém fut a bolond kutya pléhkádban ázol barnára sütötte hátad a Nap
alszol a csíkos hintaágyban kezedből kicsúszott a könyv
így süllyedt meg a ház anya simít így végig a gyermekén
ahogy én ezen a vályogfalon ezzel a nyáron át besurranó szerelem-tolvaj mesével
egy kert ahová Téged képzellek most első kapavágás a fekete földbe: varázslat
tehetetlenségem mázas tál csonka étkészlet csorba bögre rozsdás derelyeszaggató
csentem ide hosszú szárú komlót citromfüvet
a csalán alatt lusta facsigák köszöntik egymást.
hiányzik a pillantásod nem kaptam el még soha
látod ott fut egy bogár a cseresznyefa tele érett gyümölccsel
mellette a tőkéken ötvenes kékfrankos urak kecskecsöcsű hölgyekkel
mit írok neked csupa kisbetűvel? utópiát? egy érzést? a tisztaságot?
nem akarok bemenni a szálkás ajtón előtte hangyák másznak
eső lesz megfulladnak a sütőportól azóta utálom a sütőport
a kajszit nem metszették most feltámasztva az ágai
a gyümölcs húzza (temetője) a föld felé
a téglák között sütöttük a virslit benne sajttal
kenyérre csöpögött a zsírszalonna bevágva hamukupac tapossuk el éjjel esni fog
hajnalban jó belehemperegni a fűbe
ebben a kertben akarlak szeretni
hajnalban körülöttünk izriblik és áfonyák
így mondd:.iz-rib-lik
egyedül vagyunk sóskával rajzolok a bőrödre tengert és levelet írok
lovakat rajzolok szilaj vágta fűszálakkal
tintakék tengerszem lesz az öntözőkannából loccsant ki
meghajol a fű elmesélem magam: hol voltam hol nem voltam
egy kert végtelen ideje a miénk
láttál mandulát? kérdezlek komoly szemekkel nézel
boldog vagy? nézd a fákon a leveleket, és tartsd az ujjaid a nap felé
nézz át a réseken gyermekek lettünk újra
Éva golden almát vagy starkingot adott Ádámnak?
milyen almát? keresztezettet ezen kacagok
álomba siklom a kockás pléd alatt kavics nyom borsószem királykisasszony
meséled a bűnbeesést megálmodom azt az egyszerűt megint
idehozlak a margaréták közé irigylem mások vályogfalát ezeket a kócos füves ábrándokat
ennyire még nem akartam semmit szedek augusztusi epret a másodérőt
Ma van a legeslegnagyobb telehold
Neked adom

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>