Mórotz Krisztina

Mórotz Krisztina

Az utca

Ma reggel úgy kezdek írni, mintha válságban lennék – így áltatom magam, azt remélve, hogy az első mondat majd hívja maga után a következőt. Mozdulataim lassúk, sőt lassítottak, mint a vadászó macskáé, de a figyelmemet mégse tudom a feladatra koncentrálni.
Az eső egy pillanatra sem csitul, mintha a nyári aszályt akarná feledtetni. A föld apró üregei is elunják már a gurgulázó nyeldeklést. A citromfák a dézsában lekonyultak, láthatatlan erőszálak húzzák ágaikat a Föld középpontja felé.
Ki mondta, hogy nincsenek citromfák a szobában? – nevet fel Péter. Fogai megvillannak, mint zápor után a napsütés.
Rózsi mama birsalmákat tett ki az ablakba, még tegnap, amikor hétágra sütött a nap. Akár a keletlen tészta, olyan ez az asszony. Semmi szín az arcában, de nagyon pofitos, ahogy itt az öregek mondják. Apró termetű, vékony hangú. Tavaly lefestette a házát zöld-fehérre, nagyon ízlésesen. Most a birsek mellett ott pihennek az aszalt szilvák is, mind egy-egy finom karácsonyi kacsára várva, avagy libákra novemberben. A kamrában minden eltéve, még a gyógyfüvek is szögre akasztva, egy tüllzsákban, hogy jól tudjanak szellőzni. A mindennapi rendszeresség Rózsika néni életében hatalmas humorral társul.
Minden áldott nap pontban tíz órakor megy át az utca egyik végéből a másikba a szembe szomszéd, akit Rózsika csak „Mádám”-nak hív, holott inkább Mary Poppinsra emlékeztet a magasszárú cipőjével, fitos orrával. Csak az esernyő hiányzik a kezéből. Innen megy vásárolni, előtte egy cetlire összeírja, mi kell. Megremeg a keze a papír fölött, a „ki tudja, mit főzzek ma” pillanatnyi elbizonytalanodása ez, de mindig kitalálja, mi legyen. Otthon aztán akkurátusan nekiáll főzni. Hol ide rohan, hol oda, mert ha van egy jó gondolata, azt rögtön le is írja, így hát az ebéd mindig késik, de hogy miért nem ég le, azt csak a rutinjának köszönheti. Ír, mert az írás kikapcsolja, de pont úgy csinál, ahogy megboldogult elődje, E. Dickinson kisasszony. Van egy fiókja és annak ír, természetesen borzalmat, közhelyet és giccset, szóval tudjátok, ami szép, ami csecsebecse, halott napsugarak a sárban taposnak, hogy egy kis képzavar is legyen benne.
Emily kisasszony mellett (vajon szűz lehet még?) lakik Péter. Hatalmasakat tud nevetni. Mindig a nők nuniját nézi, nadrágon keresztül, de a mellekkel is így van. Odaszögezi a tekintetét. Kellene neki valaki. Az írónőtől messzire van, holott a szomszédja. A távolság mindig relatív. Ha Emily felcsapja az orrát, az bizony olyan, mintha azt mondaná: ne közelíts, mert rád tüsszentek. Vékonyka punijával és lágy melleivel Emily olyan, mintha nem lenne rajta hús, csak lebeg rajta a halásznadrág, mint dédapámon, aki – mint tudjuk – betyár volt.
A másik házban laknak a fiatalok. A nő már a hatodik pasiját eszi, hol ezt választja, hol azt. Mindegyik után marad valami, mert a ház az ő nevén van, és Ausztriában euróval fizetnek, ahol már hetedik Eduárd húzza az igát pár euróért, nem tudja szegény, hogy nincs sok ideje hátra, ő is ki lesz ebrudalva, mert már kevéssé irányítható. Homok, kavics az udvaron, a kavicskupac tetejére egy szöszke kisfiúnak sikerül felfutnia.
Péter körülnéz, reméli, hogy nem találkozik Kissnével, aki legszívesebben a legérzékenyebb pontját fogná meg. Meleg nap van, 29 fok. Péter találgatja, kik költöznek a szilvakék házba és csóválja a fejét. A háznak romlik az állapota, ha ilyen drágán adják el – lamentál.
Az utca végén lakik a király és a királyné. Palotában. S bár korán van még, mozgás mindenütt, galoppozó paták zaja, krikett ütők koppanása hallik. Hetedik Eduárd (aki ki lesz ebrudalva) egy törpét tisztít. Utána jön a gólya pucoválása.
A levegő áttetsző, puha lepelbe burkolózott ma. A kisfiú sárkányt hajtogatott belőle, Rózsika néni birsei a földön koppantak, jött a macska és sorban végignyalta őket.
Ruganyos pónik a zsákutcában, alig érintik mellső lábukkal a földet. Igen, ennek az utcának a végén laknak tízgyerekesék. Ott nyüzsögnek mindenhol a fiatalemberek, a lányok pedig áttetsző muszlinruhában egy áttáncolt éjszaka után, nevetgélve viszik magukkal ronda keverék ebüket, titkos utakra mindannyian.
Öreg és vak Ferkó most tapogatja ki a kukoricagórét, de hogy mit csinál ott, azt már lehetetlen megállapítani, mert ez is egy szertartás, ami télen-nyáron, mint valami fétis, kísérti. Előtte itta meg a kávét, amibe két édeskét pottyantott.
Pöttyilabda utca lakói mások, mint a Hársfa utcáé, itt minden gömbölyű, kivétel Emily kisasszony. A Hársfa utcában meg minden szagos, akkor jó arra sétálni, mikor a hárs virágzik, máskülönben a csatornázás hiánya miatt a szippantós kocsi bűzölög, vagy savószagú Mariska, aki mint kondenzcsíkot, húzza maga után az aludttej-szagot. Ő már előbbre tart, mint Kleopátra, savóban fürdik, az arcára élesztőpakolást ken szürke lúdtollal.
Két utca van ebben a faluban, a többiek kihaltak, de így is négyszázan maradtak még. Mindenkinek megvan a bónája, azon csámcsog örökké a falu.
Itt a ruhák is úgy lógnak a szekrényben, hogy némelyiken szakadás van. Persze, ha ütköznek egymással, haragjukban az estélyi ruhák is foszforeszkálnak, mint a gyűrött tündérek.
Aludjatok jól, kedves olvasóim!

A teknővájó

Öreg arcában a ráncok olyanok voltak, mint a kérgek árkai a fákon. Mert Árokparton született. Forró légen és szikes földön, mely akár a berepedt köröm mellett a bőr, sanyarú. Sarjadék fa, cigány akác. Isten ege alatt élt meztélláb. Rettentő szabadságról mesélhetnék e sorban.
– Tudod-e, mi a cigány? Ismered-e az akácot? Betűzzed analfabéta!
Átlátott az embereken. Ki mifajta fán termett, s lehetne-e belőle biztos teknőt faragni. Ez volt az ő tudománya. Tanulni kell a fákat, melyik mire jó. Engem is ösmert. Magyal? Cser? Jegenye? Magyar? nem szedtem ki belőle.
A parasztok minden évben disznaik hizlalták, teknő kellett és nagykanál számukra a mészároláshoz. Ettől lett tenyere. Tenyerében kenyere. Mutatta egyszer: – Bütykös, barna látod? Mit ér a könyved papírember? Ezzel a tenyérrel lappogattam az asszonyt, s merítettem a hajából; ez, meg a pajtása matattak az ölében. Apám ebbe, a jobbik tenyérbe rakta a szerszámait. Örököltem. Elsirattam egy kölyköt. Csepp koporsót faragtam neki cseresznyéből. A többit fölneveltem. Mind az égre hajtottak! Megint a fák! – Ilyet beszélt az Öreg, a Szép.
Vénnek láttam, sötét, egyenes törzsűnek. Rege a méltóságról, az efféle sors. Nála tanultam az udvaron játszódva a valódi büszkeséget. Fa az. És egy darabka föld. Idő cserezte feketére az arcát. Mesebeli már, mert elszökött a százholdú óperenciákra.
Szeles időben temették.
Fák keseregték a fájó hallgatót. Szomorú dalok voltak mindég a fogára valók. Beszéd volt ez, nem lombsusogás. Nem értettem a csuhás szavait, de felrebbenni láttam a madarakat. Nyugatnak lendültek egyszerre, mikor kirázta alóluk az ágakat a szél. Tölgy. Kőrissel.
Isten könyvében velős bejegyzés:
„Nem tudom, melyik árokparton születtem.”

A Jolánunk

Valamikor szép volt. A Jolánunk, mondták rá. Hosszú fekete haj és barna szemek, mindehhez hibátlan bőr és a férfiak hódolata. Nem olvasott, nem csinált semmit, mert akkor elhasználódik. Elhasználódott így is, úgy is. Kéjes élvezettel vette a ruhákat, télen-nyáron ugyanabban járt. Nem merte hordani őket. Reggel felkelt, bevette a gyógyszereit, letipegett az újságért. A halálozási rovattal kezdte, mert az volt érdekes. Aztán megivott egy fél liter teát kiflivel. Tíz órakor kezdődött a szappanopera, amit mindig elmesélt nekem. Alvaró kit csalt meg, és szegény vad angyalnak ma sem nőttek szárnyai. Jobb napjain elővette a fényképeit, és nézegette magát. Ezerszer látott doboz. Észrevettem, hogy a férjéről nincs képe. Amikor rákérdeztem, derűsen közölte, nincs. És? Nem tudott az semmit, fel sem állt neki. Irigyelte a nevetésem, azt mondta hirtelen robban ki belőlem. Szeretett volna olyan lenni, mint én. Nem értette, miért jók a lábaim. Nem értette sportszatyornyi könyveim, nem értette, miért nem hízom. A Jolánunk rendre fizette az egyházadót, a Jolánunk erényt kovácsolt magának. A Jolánunknak a Nóta tévén kérni kellett valami „szép” számot. A hideg is kirázott tőle, de ő kéjes gyönyörűséggel csapta össze kezét, bemondták a nevem! A tévében. Az egyik fiáról azt mondta, figyeld meg, elkésik a temetésemről. Fogadtam vele. A Jolánunk meghalt. Bosszantásomra a nyár legmelegebb napján. A kocsi lerobbant. Megállt. A temetésről elkéstünk. Elharapott nyelvvel álltam, legszívesebben felröhögtem volna, hé, Jolán, tartozol egy szilvapálinkával! Anno ezerkilencszázhuszonötből, amikor születtél. Később végrendeletéhez csatolta, hogy a szilvapálinka az a Krisztié. A Jolánunk. 56-os otthonkát hordott és 42-es papucsot. Rondán öregedett… De a pálesz az enyém.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>