Egy zenész, aki mindenre emlékszik

„Ezek a röpke írások, szösszenetek a muzsikus, a zenész világába nyújtanak betekintést. Nem túl mélyenszántó gondolatok, inkább lazák, talán szórakoztatók, s főleg: őszinték. A szituációk, a helyszínek sokasága is mutatja, milyen fontos helyet foglal el világunkban a zene. Kihagyhatatlan. Számomra biztosan, akár az oxigén. Elnézést, hogy magamat se tudtam kihagyni belőle, sőt, e könyv az én optikámon keresztül mutatja a megmosolyogtató, máskor meg szomorkás történeteket. Azt már csak remélni merem, hogy ezek az írások túlmutatnak a zene világán, s itt-ott kiviláglik mögülük az emberi lélek sokszínűsége is” – vallja új könyvének fülszövegében Strieženec Alex zenész, zenetanár, szervező, író.
Mi, muzsikus lelkek című kötetének már az alcíme is árulkodó: „Történetek zenéről, élet(em)ről”. Élvezetes stílusban, megkapó őszinteséggel, szelíd humorral, a zene és a pályatársak iránti végtelen tisztességgel egy „csavargó” dobos élményei, tapasztalatai elevenednek meg a könyv oldalain. Gabriel García Márquez egyik könyvbéli gyermekszereplője mondja egy helyütt: „Az írók akkor kezdenek hozzá megírni emlékirataikat, amikor már semmire sem emlékeznek.” „Én még mindenre emlékszem” – állítja Strieženec Alex, aki az évek során több zenekart is alapított, az egyikkel bejárta Nyugat-Európát és Skandináviát, bőven akad tehát élményanyaga, van miből válogatnia.
És kezdetét veszi egy évtizedeken és országhatárokon átívelő, nagyszerű utazás. A kötet nyolc fejezetre oszlik. Az első a hatvanas-hetvenes évekbe, a szerző gyermekkorának világába kalauzol el, a későbbi zenész első találkozásait mutatja be a felkavaró, az elbűvölő, a lélekig hatoló nagybetűs „csodával”, a zenével és az azt megszólaltató „varázseszközökkel”. Ki gondolná például, hogy az első „hangszere” egy szép, vastag, nagyformátumú könyv volt, amelyet remekül lehetett püfölni… Vagy hogy majdnem hegedűs lett, de aztán a foci miatt mégse? Ha a zeneiskolába akart eljutni, egy árnyas fákkal benőtt, csupa füves parkon vitt keresztül az útja. És ott remekül lehetett rúgni a labdát, a haverok marasztalták, a hegedűtok pedig olykor remekül szolgálhat kapufának is… És jött a beat, a Beatles, az első gitár, a basszusgitár, az első zenekar, az első fellépés, az olthatatlan szerelem a zene iránt. Az olvasó megannyi remek, hangulatosan megírt történetet kap, amely sohasem hosszabb 1-2 oldalnál. Könnyen ráhangolódik ezekre az emléktöredékekre, szinte részévé válik a sztoriknak, szívesen olvasna még többet is az adott korszakról, de az író nem engedi hosszú lére a mondókáját, pörög tovább a körhinta, új szereplők, új események kerülnek az emlékezés fókuszába, jön a folklórmozgalom, az első „diszkotéka”, Pozsony, az éjszakai bárok hangulata, Körtvélyes, az első profi dobfelszerelés története.
A második fejezet a roma zenészeknek állít emléket, megfűszerezve természetesen a másoktól hallott vagy személyesen átélt, megmosolyogtató vagy éppen szomorkás sztorikkal, aranyköpésekkel, míg a harmadik fejezet teljes egészében a katonaéveket öleli fel. A negyedik, talán a legterjedelmesebb szakasz a nyolcvanas évek hangulatát idézi meg, elsősorban az éjszakai bárokról, éjjeli mulatókról, bárzenészekről szól. Megtudhatjuk, miért pont a La Paloma című dal volt egyfajta jolly joker, ha a zenekarvezetőnek a produkció alatt éppen nem jutott semmi az eszébe? A dobgépek, dob automaták nyilvános használata tényleg elvette az élő dobosok kenyerét? Hogyan szembesültek a nyugati turnéra igyekvő zenészek a fináncok fölényességével, irigységből fakadó arroganciájával? Miért tűnt úgy akkor, hogy Norvégia azon kívül, hogy a világ egyik legszebb országa, a demokrácia és a nyugalom netovábbja? Milyenek a skandináv emberek? A külföldön portyázó zenészt nemcsak arról ismerni fel, hogy kényszeredetten mosolyog, hanem arról is, hogy sóher? Önmagához? Miért hull a könnye a zenésznek karácsonykor a Savoy Hotelben Arosában, a szépséges, drága svájci síközpontban? A zenélés anyagi oldala valóban olyan fontos szempontként merül fel? Milyen tragédiák vetettek árnyékot a muzsikusok amúgy sem irigylésre méltó munkájára?
Az ötödik fejezet a kilencvenes éveket teszi górcső alá, a hatodik a klasszikus zenéről szól, míg a hetedik egynéhány különös figurának, felejthetetlen barátnak, zseniális zenésznek állít emléket. A nyolcadik szakasz még néhány érdekes szösszenetet elevenít fel zenetanításról, a kudarc érzéséről, jazzről, klubokról, bizarr esetekről, közönségről, saját zenekarról. Mazsolák, álló- és mozgóképek, egy hatalmas színes mozaik a megélt zenészévekről.
Észre sem vesszük, és már a végén, a 195. oldalnál tartunk. Hiánypótló, remekül megírt könyvről van szó, egyszerűen letehetetlen. A kötet nemrég jelent meg az AB-ART Kiadó gondozásában.
Z. Németh István

A bejegyzés kategóriája: Könyv
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>