Z. Németh István

Hajnali lány

A félig vak éj nem lát, ne félj.
A korsó, amelyből kidöntik a hajnalt,
nem cseng-bong és nem törik össze:
mélyen hallgat.
A hold, amelynek udvarában reggeliznek már
a katonák, nem csikorog, nem súrlódik durván
Isten tenyeréhez: tompítja sugarát,
csakhogy ne zavarjon.
A hentes nem álmodik vérrel,
s nem tervez háborút senki hadvezér.
Nem gyűlöli egymást ma testvér,
az ellenségnek egymás karja menedék, mire vársz,
nem lesz ennél szebb hajnalunk sosem.

A félig vak éj nyugalma mély.
A pók, ami ha óriás lenne, megölne minket is,
most hálóját kínálja szerelmes reggelünknek,
a hóhér megmosta fogát, lakájnak eljön,
kávét főz, kitakarít, csak moccanj,
csak meg tudj érinteni engem.
Úgy érzem, még van esély,
hogy megments egy egész naprendszert
karnyújtásnyira tőled.

A félig vak éj nem szól, ne félj.
Az égbolt alja rőt tűzzel ég,
s a zsíros felhők közül tompa fény csepeg.
Mint medencék, megtelnek velük a termek,
s a fényes űrben izzó porszemek
táncolnak helyettünk szerelmet.

Gyilkos megmentő

Szívzörejek közt egy csepp csend vagy,
tört szerelemben lélegző,
úgy közelítesz, mint aki elhagy,
mint aki gyilkos megmentő.

Mint akit józanságtól részeg
álma riaszt fel, úgy kiált
bennem a festett, búsuló, félszeg
bohóc hozzád egy – imát.

Játszik az ember, s ettől boldog,
játszik, amíg rá nem döbben:
elkeverednek a fontos dolgok

a lélekölő csuda nagy ködben,
s benne mintha csak erre várna,
tapintható lesz szörnyü magánya.

Lenni más

Futni egy csőben vízcseppként,
csókot dobni – magad a pornak,
négyrét hajtott szalvétaként
ülni egy kihűlő kávéspohárban,
kedvesed ajkán ‘perhabnyi rúzs,
darázs, derék, mi meg nem öl,
szándék, hátsó, mely elül elöl, elal-
vás előtt vásott kis ördög, ki kéjt
kurblizna lomhuló motorba,
lenni mássá, máshol, a másé,
akár egy program, ha újraindul,
s vékonyan kisípol a gépből,
hogy van remény még százezer
önálta-gombnyomásra, szilv’kék,
ledarált szöveg, mi versópium,
öntet száloptik’ tésztarácson,
félénk őzgerinc, a tálon mézes,
vad medúza, borzas jajgatás,
de jó volna lenni minden égi,
régi s éghető, s a villanás,
készenléttől részeg égi ékszer,
gyermek polcán kóchuszár,
hullám a taréjban, leterített
rég’ térképe a létszigetnek,
vattacukor zöld kötőtűn,
békák gömbszemén a hályog,
Földet megőrző lehellet,
igazság, mi lassan behavaz,
egy kósza sómorzsában béke,
más lenni és mégis ugyanaz.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>