Botz Domonkos

Az itáliai mesterek öröke – Botz Yvette művészetében

Botz Yvette tanulmányait Budapesten, a Képző és Iparművészeti Szakközépiskola üveg szakán kezdte, majd jósorsa lehetővé tette, hogy 1986-ban megkezdje felsőfokú tanulmányait a római Képzőművészeti Akadémia látvány és díszlettervező szakán, ahol 1990-ben szerzett diplomát.
1995-ben megalapította saját vállalkozását, a By Glass – Díszüveg Tervező és Kivitelező Kft-t. Az alkotóműhely megalakulása óta számtalan magán, állami és egyházi megrendelésekkel, hazai és határainkon túli kiállításokkal a háta mögött egy folyamatos megújulási folyamaton megy keresztül. Az onnan kikerülő munkák – belsőépítészeti alkotások, kisplasztikák, ékszerek és dísztárgyak – sikerének oka abban keresendő, hogy részben az alkotó akarata, másrészt a gyűjtők felé tett vállalásaink értelmében minden alkotás egyedi, egyszeri és megismételhetetlen.
Mi leszel, ha nagy leszel? – teszik fel gyakran a kérdést a felnőttek és a kapott válaszok olykor meglepőek. Korunk gyermeke már nem annyira akar mozdonyvezető, vagy villanyszerelő lenni, nagyot változott a világ. Így utólag visszatekintve, hogy emlékszel vissza, mi motoszkált benned gyermekként, mi volt a vágyad, az álmod, mi szerettél volna lenni?
Sokáig halogattam kérdésedre a választ, hiszen annyi élmény ért már tizennégy éves koromig, hogy így visszatekintve csak azt tudom mondani, csapongtam a lehetőségek közt. Teljesen másképp láttam a világot, mivel szüleim révén az általános iskolai tanulmányaimat az Egyesült Államokban, Washingtonban folytattam. Rengeteget utaztunk kint tartózkodásunk évei alatt és – talán nem tűnik szerénytelenségnek –, de jósorsomnak köszönhetően többet láttam és tapasztaltam akkoriban, mint más egy egész életen át. Hetedik osztályos koromban viszont egy olyan irány mellett döntöttem, ami addig fel sem merült bennem. Könyvillusztrátor akartam lenni. Akkoriban a „kisképző” indított oktatást ebben a témakörben, ahova már akkor tízszeres volt a túljelentkezés.  Különösebb rajz múltam nem volt, így szüleim segítséget kértek egy kedves ismerős családtól, hogy az akkor még végzős, festő szakos tanuló fiúk, Garamvölgyi Béla készítsen fel az igen nehéz felvételire. Itt hozzá kell tennem, hogy számomra ő volt „a Mester”. Az a szemlélet, látásmód és hozzáállás, amit ő képviselt és a mai napig munkáját kíséri, vezetett engem utamon. Ifjú mesterem három hónap alatt olyan technikai tudást adott lelkesedésem mellé, amivel sikeresen bejutottam az iskolába, bár nem a választott szakra. Ki tudja milyen elgondolásból, az üvegszakra osztottak, mondván, ha továbbra is kitartok a választott könyvkötő és illusztrátor elképzelésem mellett, akkor félévkor átjelentkezhetek. Nem tettem. Annyira megtetszett ez a csodálatos anyag, hogy kitartottam mellette.
Mikor érkezett el a pillanat, amikor úgy határoztál, hogy az alkotóművészet az, amiben ki tudsz teljesedni? Hogy fogadta ezt a környezeted?
A középiskolai éveim tanulással teltek. Tanáraim, igen tehetséges évfolyamtársaim árnyékában nem éreztem azt, hogy valaha is képes leszek bármi maradandó, mások számára a szépség élményét adó munka megalkotására. Szinte észrevétlenül repültek el a középiskolai évek, de a helyzet nem javult, még mindig nem éreztem magamban azt az erőt, hitet és tudást, hogy készen állok az emberek elé tárni önmagamat a munkáimon keresztül. Természetesen, a továbbtanulás mellett döntöttem, amiben szüleim támogattak, és Rómába, a Művészeti Akadémiára nyertem felvételt, ez alkalommal a díszlettervező szakra. Az élet útjai kifürkészhetetlenek. Egy teljesen más világba cseppentem. Az iskolában kutató-alkotó munka várt, az iskola falain kívül pedig méterenként a csodálatos és tapintható történelem. Díszletervező. Mit is csinál? Megkapja a témát, beleássa magát az adott mű korába, történelmébe, művészetébe és szemléletébe, majd mindezt feldolgozva visszaadja a saját látásmódján keresztül. Ebben a munkában, az ehhez köthető alkotásokban találtam meg önmagam, ez a négy év adott elég önbizalmat ahhoz, hogy hazatérve a munkámon keresztül vállaljam, és átadjam, mások elé tárva saját látás és kifejezésmódomat. Első munkám egy, Szinetár Miklós által rendezett darab díszletterve volt. Talán túl fiatal voltam egy ilyen volumenű lehetőséghez. Elkészítettem, de megijedtem ettől a zárt, színházi világtól és itt a zárt szót hangsúlyoznám ki, ami bizonyos értelemben az alkotói szabadságot veszélyeztette. Így hozta a sors, hogy a magam lábára álljak egy önálló cég megalapításával.
Hogy emlékszel vissza az első találkozásodra az anyaggal?
Régen volt és talán furcsán hangzik, de nem hagyott mély nyomokat bennem. Ami ennél fontosabb volt – és itt folytatnám a korábbi gondolatmenetet – az a visszatérést, az újbóli találkozást jelentette az anyaggal. A színházi munkákat követően alapítottam meg saját vállalkozásomat, a By Glass – Díszüveg Tervező és Kivitelező Kft-t. Ez volt az a pillanat, amikor egyszerre hasznosíthattam az eddig tanultakat, ötvözhettem az üvegművességet és a díszlettervezést. Az alkotói folyamat persze ennél összetettebb, hiszen itt a saját tudásom, tapasztalataim, az üveg sajátosságai, megmunkálási lehetőségei találkoztak a megrendelők igényeivel, mindazzal, aminek eleget kellett tennem. A hideg üveg anyaga megfelelő formában és térben, a fény hatására „felmelegszik”, és a rajta keresztül áradó fény megvilágítja, olykor mozgásba hozza környezetét. Valójában itt kezdődött a „mi” kapcsolatunk. Belső terekkel foglalkoztam, térelválasztók, nyílászárók, lámpatestek, díszítőelemek és kisplasztikák kerültek ki a műhelyből. Élveztem, és a mai napig is szeretem azt a kutatómunkát, amikor feltérképezem magamban az igényeket, a tér adottságait, hogy aztán az anyagot a megfelelő formában elhelyezhessem. Hiába tudtam már a tervezés pillanatában is, hogy mi lesz a végkifejlett, mégis a beépítés után mindig ámulatba ejtett a látvány, az anyag varázsa.
Mit adtak a művészetek hazájában, az akadémián eltöltött évek, kik voltak azok a mesterek, akik meghatározó erővel bírtak a munkásságodra? Mennyiben érződik mai munkáidon az olasz iskola formavilága, a címben jelzett itáliai mesterek öröke?
Munkáimban valamilyen formában mindig jelen van mindaz, amit az Olaszországban töltött évek adtak, az itáliai mesterek öröke, a szépség és a klasszikus harmónia, a színek örökös vibrálása, a tér érzékelése egy-egy kompozíció kialakításakor.
Öreg tanárom, Fabrio Vergoz professzor, a díszlet és tér világának nagymestere volt. Sajnos már nincs közöttünk. Megtanultam tőle más szemszögből látni a tereket. Hol a néző, hol a kamera, míg máskor a bent lakó tulajdonos felől közelítem meg a feladatot. Az alkotás mindig megköveteli a kemény alapokat. Mindez persze nem nélkülözheti azt a fajta kutatómunkát, ami a díszlettervezés során megszokott. Érzékeny és nagyon „hangos” anyag az üveg. Akár kis méretben is képes uralni a teret, amelyben elhelyezzük. Óvatosan kell vele bánni, hogy szépsége ne harsogja túl az adott környezet harmonikus határait, és élénk színeivel ne lépjen át a giccs világába.
A szobraimnál nem kell a környezetre figyelnem. A kompozíció egy zárt tér. Formavilágukban nem tudok elszakadni a klasszikus Rómától, a Commédia dell’arte figurái önkéntelenül formálódnak kezeim alatt, bemutatva egy-egy emberi arcot, jellemet. Az olasz formavilág hatása érződik bennük a természetes, életvidám, bohókás jellegükben.
Erre tudatosan sosem törekedtem, ez csak így jön, magától. Leülök, rajzolok, és mintha csak magától születne meg egy-egy figura a rajzlapon.
Hosszú éveket töltöttél külországokban (USA, Olaszország, Thaiföld, Egyesült Arab Emirátusok, Horvátország, stb.) Mit adtak ezek az évek, mit tettek hozzá a látásmódod kialakulásához?
Egy-egy országban rendszerint éveket töltöttem és talán ez lehetett az oka, hogy sehol sem éreztem magam „otthon”. Mindenhol bőven volt időm együtt élni a környezetemmel, megismerni az embereket, kultúrájukat, szokásaikat, és persze az adott ország művészetét is. Mindezek nem pusztán a szakmai tapasztalataimat erősítették, de a különböző kultúrák és népcsoportok megismerése az empátiakészségemet is fejlesztette, ami sokat segített a későbbiekben a megrendelőimmel történt együtt gondolkozás során.
Mikor érkeztek meg az első sikerek?
Egy kicsit furcsa számomra ez a „siker” szó. Talán csak azért, mert valahogy soha nem érdekelt különösebben, így még a fokmérőjét sem ismerem. De ha már ragaszkodunk ehhez a szóhoz, akkor azt tudom mondani, számomra az, az igazi siker, amikor boldoggá teszek valakit a munkáimon keresztül, amikor a megrendelő találkozik a kész alkotással, szinte mindig bámulatba ejti az anyag, a forma varázsa. Ez a boldogság pedig kölcsönös, hiszen van-e nagyobb elismerés, mint amikor még napok, hetek múlva is visszahívnak, hogy az addig átlagos élettere mennyivel másabb, melegebb, jobb lett az üveg elhelyezésével és az idő múlásával sem szűnt meg ennek a káprázata.
Tehát, ha sikerről beszélünk, én ezt értem alatta, és a sors bőven megajándékozott ezekkel.
Pinokkió kötetek…
Minden ember életében vannak hullámvölgyek, de szeretném hangsúlyozni, ez nem feltétel nélkül jelent valamiféle alkotói válságot! Amikor az életem nehezebb fordulatot vett, keresni kezdtem a kitörési pontokat és egyben a feltöltődési lehetőségeket. Így találtam rá a gyerekekre, akik között egy pillanatra sincs időm a saját nyomorúságos kis problémáimra gondolni. Csupa zaj, csupa élet és gyermeki naivitás vett körül, amikor az iskolában saját osztályom lett. Ráadásul pillanatok alatt beilleszkedtem új környezetembe, én az örök gyerek. Így kezdődött, hogy oktatni kezdtem. Hogy mit, az egy tágabb fogalom. Valójában rajzoltatom őket mindenféle kötelező dogma nélkül, már ami a rajz részét illeti. Próbálom elő csalogatni kis buksijukból azt a fantáziát, amit az iskola szabályrendszere elnyomott. Egy-egy témát úgy rajzolnak meg, ahogy azt ők látják, és nem úgy, ahogy elvárják tőlük. Gondolkodnak, szárnyalnak… és én lubickolok az örömükben. Második éve, hogy az óráimat a művészet történetének alapköveivel próbálom társítani. Azaz megrajzoljuk a korok, nagy mesterek látását, újítását, hogy a gyerekek ezáltal jobban megértsék a körülöttük látható világot.
Pár évvel ezelőtt a meséket vettem éves témának, többek között az eredeti Pinokkió történetét is megrajzolták a gyerekek. A történet feldolgozása négy hatalmas, faborítású, gyönyörű könyvet szült, amelyeket több helyszínen is kiállítottunk.
Végül Pinokkió szülőfalujában, az olaszországi Collodiban működő „Museo di Pinocchio” állandó kiállításának adományoztuk.
Minden alkotó számára a kiállítások, a kapott visszajelzések egyfajta fokmérői az eddig megtett útnak. Hogy értékeled ezeket, milyen volt a munkáid fogadtatása a látogatók és a szakma részéről?
Az első kiállítás rendezése az egyik legnagyobb és egyben legnehezebb lépése volt az életemnek. Addig nap, mint nap „rendeztem kiállítást” egy-egy üvegem beépítésével, hol saját, hol mások álmait megvalósítva formáltam az anyagot. Legfontosabb kritikusaim és szemlélőim mindig a megrendelőim voltak, az ő elképzeléseiket igyekeztem anyagba varázsolni.
Az önálló kiállítás esetében viszont én magam, Botz Yvette állok a nagyérdemű elé, kitárva ország-világ elé gondolataimat, érzéseimet, sajátos formavilágomat! Ez szörnyen nehéz feladat egy olyan ember számára, aki munkája során mindig mások igényeit, gondolatait formálja meg, még akkor is, ha azt a saját formanyelvén teszi. A kiállítás csak rólam szól, elejétől végéig. A szemlélő szinte belelát a legmélyebb gondolataimba – persze, ha valóban odafigyel. Éppen ezért sokáig halogattam az első kitárulkozásomat, mert nem éreztem munkáimnak az erejét, nem mertem kiállni.
Végül 2005 augusztusában, Mátészalkán rendezték meg első bemutatkozásomat – az első hallásra talán közhelyesnek tűnő – „Játék a fénnyel” címmel, melynek sikere sorra szülte a további kiállítások lehetőségét. Azóta persze ezt számtalan hazai és határainkon túli megmérettetés követte.
Milyen gondolatok foglalkoztatnak, melyek azok az elképzelések, amelyeket szeretnél megvalósítani a közeli jövőben?
Az utóbbi években rengeteget és nagyon keményen dolgoztam. A feltöltődés ideje ez. Az a közeg, amelyben jelenleg dolgozom, mindezt biztosítja a számomra, és nem csak munkát, de valódi feltöltődést is jelent. Ha viccesre akarnám venni kérdésedre a válaszomat, azt mondanám, alkalom szüli a tolvajt. Komolyra fordítva, egy-egy mű elkészítésénél mindig az aktuális gondolataim, a pillanatnyi élményeim vezetnek.

A bejegyzés kategóriája: Képzőművészet
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>