Vilcsek Béla

Az életközépi fordulat költője
(Részlet a Varga Imre legszebb versei című kötet utószavából)

A lényeghez érkeztünk. Varga Imrének, az embernek és a költőnek, a nehézségek és a kínok elviseléséhez, a háttérbe szorítottság és a visszhangtalanság elviseléséhez, nagy valószínűséggel évtizedek óta leginkább az a szemléletbeli váltás vagy változás, ráébredés vagy megvilágosodás adott és adhat mind a mai napig hitet, erőt, kitartást és lelki békességet, amit számára a zen-buddhizmushoz való közel kerülése jelent. Varga Imre a legritkábban ad interjút. Nehezen nyilatkozik meg közvetlenül személyes érzéseiről, gondolatairól, törekvéseiről. Kivételes alkalom, hogy 2001 júliusában adott interjújában életútjának és alkotói pályájának erről az, úgymond, életközépi fordulatáról mégis kendőzetlen nyíltsággal beszél. Többek között a következőket mondja: „Az életem első felében tékozló életet éltem, és az életközépi fordulat idején, amikor a dantei sötét erdőbe jutottam, annak is a legközepébe, ott ért az a fölismerés, hogy bármerre induljak is most már, kifelé van – és ez nagy örömet adott. Ám ha a fordulatot pusztán erre a világosodó élményre fokoznám le, nem lenne minden ízében igaz. Volt benne pokol, fájdalom, ütközések, kétkedés, türelmetlenség, reménytelenség, remény, magány, tisztaságvágy. A váltás elhúzódik mindmáig. Drámai lény vagyok, küzdelmekkel, földre esésekkel meg a létezés, a tiszta öröm megtapasztalásaival. Minden fájdalomnak értelme, értéke van – ha kellő távolságból nézzük. Végső soron tehát a rossz is javunkra válhat. A fordulat idején nem tudtam, hogy mi történik velem, mi az, ami belülről alakít, viszont éreztem a belső kényszert, hogy váltanom kell… Tékozló koromban nem éreztem a felelősségét annak, miféle íratlan feladatokat bízott rám a teremtés. Fontosabb volt a becsvágy. Hogy jelen legyek a Szép versekben. A váltás után viszont láthatóan takarékosabb lettem. Nálunk a hiányzó beavatásoknak mindenféle önpusztító pótlékai terjedtek el: az alkohol, a dohányzás, a kábítószerek. Könnyen függőségbe kerülhetünk tőlük. Az igazi léttapasztalatot viszont nem pótolják, sőt el is fedik. Egy év alatt leraktam az akkori szokásaim egy részét: abbahagytam a húsevést, italozást, dohányzást, és pár hónap alatt lefogytam tizennyolc kilót.” Az „életközépi fordulat” elvi-tudati hátteréről hasonló nyíltsággal beszél: „Századunk pszichológiája több hívószót is tud arra, mi vezérli, irányítja az embert. Az egyik a szexualitás, a másik a hatalom, az uralom a többiek és a világ fölött, hogy az igazság mindig a miénk legyen, vagy legalábbis a jog, a politikai döntés, a pénz. A harmadik megközelítés pedig az önmegvalósítás lenne. Az önmegvalósítás, az alkotó élet kiteljesítése nem jelent elzárkózást, különcködést, hanem éppen hogy megnyílás a közösség felé. Mindegyikünk küldetéses, mindegyikünk fontos ember, ránk van bízva a teljesség, sorsunkkal, életünkkel, ám esendők is vagyunk, föl nem ismert gyengeségekkel. Amit keresünk, nem lehet fogalmi igazság, ennél élőbb, belső, mély tartománya énünknek, a világnak. Tehát lélektani rendszereken is túli. A legfontosabb, hogy eljussunk ehhez a belső alakító erőhöz. A test, az érzés, a gondolat mulandó. És mégsem. Ez a kettő így együtt igaz. Egyszerre vagyunk időbe vetett és időtlenből élő lények. Lerakom tehát, elengedem azt a műveltséget, ismeretanyagot, lelki, fogalmi, gondolati terhet, ami elzár a létezéstől, s ez lenne a meditáció útja. Lecsendesedni, tudatossá válni, kiüresedni és minden testi-értelmi tartalmon túl visszatalálni ahhoz, ami az embert belülről élteti. Ez maga a lét, az igazság…”
Az életfelfogásban és szemléletmódban bekövetkezett alapvető fordulat természetesen jelentős mértékben átformálja a költő alkotás- és alakításmódját is. Az „életközépi fordulatot” követően, a pálya második nagy szakaszában háttérbe szorulnak a mindenféle korlátot nélkülöző formák, a már-már provokatívan merész asszociációk; a harsányságot felváltja a leghagyományosabb műfajok, mindenekelőtt a szonett vagy a haiku megújítására, egyéniesítésére való törekvés, a szolid vagy szelíd, de mindenképpen visszafogottabb hangvétel. Az elsősorban kifelé forduló költői alapállást felváltja a befelé, a belső lényeg megismerésére és kifejezésére való törekvés. A második nagy költői korszak szinte valamennyi versét valamiképpen áthatja, de legalábbis megérinti a zen-buddhizmus nyugalma és bölcselete. Kritikusa, András Ferenc az újabb válogatott versek megjelenésekor (Mielőtt kimondaná, Kalligram, 2011) joggal veszi észre, hogy ennek a megújult alkotás- és alakításmódnak mégis talán a legreprezentatívabb verse, a nyilván nem véletlenül Zazen címűnek elkeresztelt vers; az abban megtestesülő költői alkotásmódot pedig nemes egyszerűséggel és találóan „zen-dülésnek” nevezi. „Valamikor-valahol – írja a recenzens – a költői és az emberi sors eddig közepe felé – a költő is ember, a költő ember is – Varga Imrénél egy meglepő és mégsem létidegen fordulat következett be: szürreál-dadából – és népiből is – egy természeti zen-dülés. Ezt a Zazen című vers egyértelműen jelzi, mondja és teszi is, hiszen, amikor egymást érinti a két tenyér, ott nincs »se más, sem én«. A haikuknál is ilyesmi történik, a fordulathoz tartozik, hogy pályasorsának eddig második felében Varga Imre haikuk sorozatait is írta, és érzékeny-vonalú képverseket is készített. A fordulat nem volt lét-idegen, mondom, mert amikor Varga Imre az előbb idézett sort írta, hogy »s egy tárgy lassan jelentésén áthalad«, már mintegy arra a zen meggyőződésre is utal, hogy túl kell jutni a nyelv és a tárgy, a fogalmiság és az érzés dualizmusán. Sibajama zen apát egyik könyvének jellegzetes a címe: Egy virág nem beszél. Amikor egy ember addig néz egy virágot, amíg nem lesz virággá, akkor a benső elhallgatásig is eljut. Zen módon annak megértéséhez, hogy egy hegy egy hegy, írta Suzuki, ezt a megélést először tagadni kell: egy hegy nem egy hegy, és csak ennek a tagadásnak a megértése után válik Valóssággá az affirmáció: egy hegy egy hegy. Ezután hozzáteszi, (én pedig azért is idézem, mert Varga Imre hosszasabban tartózkodott egy német rendházban): »Bárhogyan legyen is, ne feledjük, hogy a Zen mindig arra törekszik, hogy közvetlenül lássunk magába a Valóságba, vagyis a Valóság maga legyünk. Ezért Eckhart Mesterrel együtt mondhatjuk, hogy »Krisztus minden pillanatban születik a lelkemben«, vagy azt, hogy »Isten Vansága a magam Vansága« (God’s Isness is my Isness).” Varga Imre költészete a tudat, a lélek tisztálkodása. A meditáció, az üres tér, a csend költészete. A tudattalan tartalmak fölszabadításáé, a belső érzelmek, a gondolatok, a képek elengedéséé. A jelen levés, a jelen maradás költészete. Ha tetszik: meditációs költészet. Jelentése és jelentősége messze túlmutat önmagán. Legalább annyira hit, erkölcs, filozófia, pszichológia, mint amennyire költészet.
Varga Imre élete és költészete rendre és rendületlenül életnek és költészetnek, teremtésnek és teremtődésnek ezeket a kivételes, telített, termékeny pillanatait vagy éppen holtpontjait kutatja, hogy azután ezeket a kivételes vagy holtpont-pillanatokat telített, termékeny módon megformált versekké, versek sorozatává lényegítse át. Fő alkotói indíttatása: a határon-lét, a holtpont-lét, a hontalanság-lét, a köztes- vagy közöttes-lét tudatos vállalása. Alkotói léthelyzete: álom és való, reális és irreális, kint és bent, lent és fent, még és már, jelen és múlt, volt és majd határmezsgyéje. Műalkotásra legalkalmasabb évada: a szürkület, az este, az éjszaka, a hajnal. Valóságosság és metafizika határterülete tehát. Második kötete (A medve alászáll, 1977) nyitó ciklusának címéül nem véletlenül azt választja: Éberálom. A hetvenes évek második felének költői termését tartalmazó kötetében (Boszorkányszombat, 1981) olyan versek szerepelnek, mint az Olvasás közben az erdei tisztáson elalszom vagy a Félálom: a tenger mélyén vagy az Éjjeli táncaim. Az önálló kötetként, elkészülte után csak tizenhárom esztendővel megjelenő hosszúverséhez Baudelaire-től kölcsönöz mottót: „… óh, álmokkal teli város! / hol fényes nappal is szellem les útadon. / Mindenütt rejtelem szivárog és szétsugároz / sűrűdben nedv gyanánt, te óriás vadon!” (Múltvesztőhely, 1999) Negyedszázadon át, 1983-tól 2008-ig folyamatosan írja vad, már-már horrorisztikus rémlátomásainak Álmoskönyvecskéjét, melynek darabjait többször nemcsak az elkészülésük napjának, de órájának is a pontos meghatározásával látja el. S azok az órák bizony kivétel nélkül éjszakai vagy hajnali időszakot jelölnek (Trella vilém, 2001)! Második nagy pályaszakaszának pedig szinte nincs olyan verse, amelyben ne jutna valamilyen módon szerephez, közvetve vagy közvetlenül, elalvás és ébredés, felriadás vagy visszaalvás átmenetisége, ne volna jelen álom és ébredés, élet és halál telített és költőileg is legtermékenyebb, legtermékenyítőbb pillanata. Élet- és halálesztétika, éber- és álomesztétika a vers megszületésének érdekében? Igen. Álommá lett élet és életté lett álom. Az éberálom költészete.
Varga Imre költészetének legfőbb erénye, úgy tűnik, elsősorban szemlélet- és alakításmódjának rendkívüli egységességében rejlik. Hatását a legnyilvánvalóbban és a legerőteljesebben a maga tagolatlan teljességében, összhatásában képes kifejteni. A szerző sokszor hivatkozik úgynevezett történeteire. Valójában történetet a legritkább esetben mond el. Sokkal inkább egy nehezen megfogalmazható, ám annál intenzívebben átélhető érzet, érzelem, a világhoz, a létezéshez való nagyon személyes hozzáállás, kötődés megélésére, megéreztetésére, közvetítésére vállalkozik. Ez a műegész „mögötti” egységesség és stabilitás teszi azután lehetővé, hogy egyes köteteiben a lehető legtermészetesebb módon vegyülhetnek, illetve illeszkedhetnek egymáshoz a legkülönbözőbb műnemhez, műfajhoz vagy stílusirányhoz tartozó szövegek. Jól megférhet egymás mellett vagy egymással a dal, az elégia, a haiku, a szonett, a hosszúvers, a dramatikus verses játék, a lírai napló vagy akár egy prózai álmoskönyv. S jól megfér akár egyetlen művön vagy cikluson belül is a verses és prózai részletek ötvöződése, a (neo)avantgárd, a klasszikus  modern vagy a posztmodern kísérlet. Mai szemmel nézve ezért sem lehet egyetlen olyan művet kiemelni az eddigi költői életmű egészéből, amely önmagában a legkülönfélébb költői szándékok és eljárásmódok, műfajok és megoldások szintetizálását jelenthetné. Nem, a költői pálya építkezését figyelve ez mind bizonyosabb, csakis maga az életmű egysége és egységessége, mint folyam és folyamat jelenti önmagában és egészében az egységet és egységességet! Varga Imre költészete ebben az egységében és egységességében képes kifejteni a legteljesebb és a legintenzívebb hatását. A mostani válogatás sem elsősorban „legszebb” verseinek közreadására vállalkozik, mint inkább ennek az egészen különleges költői egységnek és egységességnek az érzékeltetésére és megismertetésére és végre talán: a régóta méltán megérdemelt elismertetésére és elismerésére.

A bejegyzés kategóriája: Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>