Zalán Tibor

Utószó-szerű feljegyzések
(Balázs F. Attila Villon nyakkendője című verseskötetéhez)

Valahogy úgy vagyok én az ars poeticákkal, persze, ezt nem hangoztatom úton-útfélen, mert akkor rögtön gyanússá válnék, hogy nem igazán hiszek bennük, szóval, nem nagyon bízom az olyan szövegekben, amelyek fölé kevélyen oda van biggyesztve ez a cím: Ars poetica. Mert amikor a költő – vagy a bármiféle íróember – nekidurálja magát, és fogait összeszorítva egyetlen műbe akarja belegyömöszölni hitét és vallását, valahol mindig kibújik a szög a zsákból. Ez a szög lehet nagyotmondás, okoskodás, közhelypuffogtatás, irodalomtörténeti lózungok (szép)irodalmiasra domesztikálása, mi több, valamiféle filozófiai szólam, szóval minden lehet, még a való világot is ki lehet hörpinteni olyankor habzó éggel a tetején. Hm… Jobban hiszek az eldugott ars poeticákban, azaz, amikor a szerzőnek esze ágában sincs költői hitvallást tenni, de a szöveg (véletlenül) sokkal többet elmond annál, mint amit az őt papírra vető elgondolt, el mert, vagy el tudott volna mondani. Magyarán és elképzelve, az ars poetica beleírja magát a szövegbe, úgy titokban, srégen, mindenféle megelőző akarást kényesen mellőzve. Meglepődve olvastam e versgyűjtemény nyitó versének pár sorát, tovább mentem, visszatértem, tovább mentem, megint visszatértem, ellenőriztem magamat, nem tévedek-e. És nem tévedtem. Azt persze el kell áruljam, hogy a sorokat szövegösszefüggésükből ragadtam ki, tehát nyilvánvalóan mást jelentenek a maguk közegében, mint kiráncigálva onnan, de mit tegyek, ha nekem kiráncigálva jelentettek revelációt, mármint abban az értelemben, hogy ennek a pár sornak a tükrében tudtam azután az egész kötetet végigolvasni, illetve, ezek a sorok indították el várakozásomat a folytatást illetően. De hogy ne csigázzam az idáig elért olvasó kíváncsiságát (megérdemli, hogy ne, lévén, nem mindenkinek szokása az utószavakat elolvasni), ide idézem azokat a bizonyos sorokat. sokáig ösztönösen / majd egyre tudatosabban / egyre szervezettebben / egyre szigorúbban / az aszkézis határát is átlépve. Mi ez, ha nem egy lineáris vonal kezdőponttól a végcélig, azaz, az alkotást kiváltó belső indíttatástól az érvényes megformáláshoz elérésig. Az ösztönösség a művészet egyik legfontosabb gyúeleme, amely nélkül formák és tartalmak létrejönnek ugyan, de többnyire fölöslegesen, mert nincs, ami átforrósítva egymásba olvassza ezeket. Szokás az ösztön megnyilvánulásait ihletnek nevezni, de ez most kevésbé fontos. Az egyre tudatosabb elme a Kosztolányi-féle vulkáni ömlenyből szobrot kezd el faragni. A szellemi-lelki szervezettség egy magasabb fokán ez a szoborforma – mely már a műalkotásra kezd emlékeztetni – megtelik az anyag és alkotó egymást fölismerésével. A szétfutni, szétfeszülni akaró irányokat csakis egyfajta belső szigorúsággal lehet összetartani, ami alighanem az arányok helyes föltalálásaként értelmezhető. Az aszkézis határait átlépő alkotó jut el addig a végső pontig, amikor a műalkotás már nem érte, az alkotójáért létezik, hanem önmagát teljesíti ki, ön-akarattal és ön-fegyelemmel rendelkezik, és belép a pontosság delejébe.
Balázs F. Attila valamennyi versét vissza lehet bontani ezekre az elemekre, vagy éppenséggel ezeknek az elemeknek a szervesülését figyelhetjük meg bennük. Nem bőbeszédű költő, ebben a könyvében legalábbis nem az, annak ellenére állítjuk ezt, hogy nem egy nagy terjedelmű verssel találkozunk a kötetben. A pontosság szinte valóban aszketikus leírásokra készteti a költőt. A tőmondatokban leírt szerelmi együttlét szinte ellentmond „témájának”, de a lírai én egy pillanatra sem enged a helyzet csábításának, a felfokozott érzelmek és vágyak nem forrósítják át a verset, a szerelmeskedés leírója – és itt a leírás szónak külön hangsúlyt adok – szinte harmadikként, de semmiképpen sem a voajőr kíváncsiságával, sokkal inkább a tudós lepke- vagy bogárgyűjteményének az elrendező higgadtságával és tudatosságával. Jó, hogy nem fél attól, hogy „fűrészporosnak” fogják tartani a lecsupaszított (szigorúság) sorait, mivel tudja, minden leírt mondat, vagy mondattöredék, tovább írható, a műalkotás még a befogadóban is befejezhetetlen képződmény.
Költőnk csínján bánik az érzelmek kiadásával, önmagával, a társsal, a világgal szemben távolságtartó. Csak nagyritkán találjuk föl a szenvtelen „beszélő” mögött a szenvedő férfit, a szenvedő embert. Amikor előtaláljuk, akkor is metaforikusan távolítja el a kitakarás tanúját, az olvasót, a beazonosítás lehetőségétől. mint műszív / mely a szeretetet próbálja / keringetni / azokban / kik a semmibe kapaszkodva / nem emelik fejüket / a repedéseken beszivárgó / fény felé – írja az egyik hosszú verse záradékaként. A semmibe kapaszkodás tragikuma, a fény nélküliség megrázó élménye arra utal, hogy emberünk (költőnk) ugyanazt a poklot járja, mint mi, valamennyien, olykor – vagy mindig – a semmibe kapaszkodók, kiknek a feje gyakorta lecsüng; itt nem emelődik. Illúziótlan költő Balázs F. Attila, nem csak a semmibe kapaszkodás miatt. Tisztában van azzal, hogy a másik kapaszkodási lehetőség, a nyelv sem nyújt számára biztonságot. a szavak elvesztik súlyukat / a tárgyak formájukat / a gesztusok jelentésüket / a versek mondanivalójukat. S mielőtt belekezdnénk abba a vitába, hogy van-e a versnek mondanivalója, vagy nincs, sietek kijelenteni, hogy ebben az esetben a mondanivaló a kommunikáció felől közelítendő meg, azaz, a versek nem képesek arra, amire talán hivatottak lennének létrejöttükkel – a lelkek összekötésére, egymás megszólítására. Ha a szavak elveszítik súlyukat, ha a tárgyak a formájukat, ha a gesztusok jelentés nélkülivé válnak, akkor a vers is csak szélütötten tébolyog az elbizonytalanodott világban.
Világ. Kopár világ ez, ami kirajzolódik előttünk a lapokon, kopár, de nem terméketlen. Itt megkopott vászon a táj, szenvedély nélküli a csók. Nem meglepő tehát, s még kevésbé váratlan a kérdés: Miért vagyunk mi mind a Földön / olyan örök idegenek? Valójában nem is a kérdés a meglepő, hanem a többes szám első személyű megszólalás. Balázs F. Attila nem társadalmi (közösségi) indíttatású költő, nincs küldetéstudata és nincs fölturbózott öntudata sem. A maga aszkézisével (ami a szigorúság szinonimájának felel meg) az abból következő kopárságban keres, megfigyel, tudomásul vesz és értelmez. A többes szám első személyű megszólalás ebben az esetben feltétlenül valami tragikus nembeliség kiszakadása az örök idegenséget elszenvedőből, de nem feltétlenül azonosulás a többi szenvedővel. Még az is lehet, a kérdő forma valójában kijelentésként is megfogalmazódhatna, hiszen a miért kérdésre biztosan nem vár választ a kérdező. S a magány, idegenség egyetemesség tágítása valami felmentés az egyén boldogtalanságának felelőssége alól. Vagy. Vagy nem.
voltak napok amikor / nem tudtam kommunikálni / senkivel  / nem volt az befelé fordulás / inkább zavart / minden emberi megnyilatkozás – folytatja, nem sokkal tovább haladva, az önboncolást, jelezve, hogy a pillanatnyi közösségélmény-érzés valójában nem is az volt, inkább csak a magány tétova sors(társ)keresése. Ami pedig a kommunikációt illeti, a költő meglehetősen szűk világában meglehetősen kevés számú figurát mozgat. Van egy egyes szám első személyt használó lírai én, egy egyes szám második személyű megszólított más, lány vagy nő, van egy másik egyes szám második személyű megszólított én (önmegszólítás), és van egy egyes szám harmadik személyű – feltehetően a lírai énnel azonosítható, de azzal közvetlen kommunikációs viszonyba nem lépő – versnarrációt végző lírai hős. Persze, kérdés, kell-e ennél több, lehet-e ennél több a versben mozgatható figurák száma. Annyi bizonyos, költőnk mikro-realista megfigyelései tovább erősítik az olvasóban az idegenség-érzetet, hiszen a világból kiszakított kevés is le van csupaszítva, néhol szinte le van embertelenítve (már ha létezik ilyen szóhasználat).
Logikus következménye lesz tehát az eseménytelenségnek, a kontemplatív létkezelésnek az emlékezethez, közvetlenül az emlékekhez fordulás. az emlékezet szétesett darabjai / megmozgatnak valamit bennem / azon kapom magam / hogy próbálok összerakni valamit / ami nem olyan / másmilyen / és mégis mintha olyan lenne / vagyis hasonló. Lényeges mozzanat a kötetben verbálisan megszólalva, illetve rejtetten jelen lévő küzdelem a szavakkal, a verssel (közhely: a vers ír engem, vagy én írom a verset), az élet töredékességében megragadhatatlanságának a felismerése, a „vagyis hasonló”-val való kiegyezés, hiszen a valóságnak vélt lét-kör szavakkal soha le nem írható, festékkel le nem festhető, szobrokban meg nem formázható, legfeljebb annak a hason(ló)mása. Az emlékezet ebben az emberi/művészi kudarchelyzetben jól használható matéria, hiszen a valóság elemeivel szemben bárhogyan alakítható, jeleníthető meg, adható össze és vonható ki önmagával-önmagából. Az emlékezet tehát az a létező nemlétező, ami a költészeti hasznán túl átsegíthet az identitás-zavaron: emlékezem, tehát vagyok. Akkor is kielégítő menedékhely ez, ha az ember tudja, hogy akár a homok az ujjai közül, szétszivárog, elpereg a múlt is, és amit a tenyéren marad, legtöbbször, hogy a költőt idézzük, száraz kutyaszar. Az emlékezés persze különös sakkjátszma (ahol látszólag / szimultánt játszom / de a sakkjátszma önmagammal folyik – írja a költő), amely elindulhat a gyermekkortól, és az ifjúságon át, az érett férfikort meghaladva egyre gyanúsabban forgatja bele az emlékezőt a matt-helyzetbe. De hát, ha idegen vagyok ebben a világban, akkor idegen vagyok az emlékezetemben is – a magam számára. A látszólag kopár, a látszólag lényegére lecsupaszított, a hétköznapi nyelvhez erősen közelítő nyelvhasználatú versek mélyén mégiscsak erős indulati töltés munkál. Azé, aki nem akar idegen lenni, de nem tud más lenni sem. Aki nem akar magányos lenni, de szembesülnie kell a másik távolodó hátának a látványával. Akinek maradnak a szavak, iránytűnek és összezavaró másnaposságoknak, akinek marad a vers, melynek eldönthetetlen, hogy ura-e vagy szolgája, marad a táj kietlen vászna és maradnak a szenvedélytelen csókok.
Vesztesként kullog valahonnan valamerre a verseskönyv hőse, de mindent még nem veszített el. Az emlékein kívül vele marad a termékeny hiány, és vele maradnak a szél csapkodta nyitott ajtók, amelyeken talán még vissza lehet menni. Vissza, de hova? Már, ha visszafelé vezetnek az utak ezeken az ajtókon keresztül. Ha nem vissza, oda, ahonnan jött, akkor hová? Vezethetnek-e valahová, kérdezhetjük, ha a bent: mozdulatlanság / a kint: idegen. Vagy a költő beleért (beért) a halálvárás keserű időszakába: én nyitott szemmel várom a halált / lesz mondanivalóm / az utolsó szó jogán. Hát persze. A költő várja a halált, és az el is jön hozzá, nap mint nap meglátogatja, így a költő nap mint nap meghal, de nyomban fel is támad, akár hamvaiból a főnix-madár. De hogy Hérakleitosz kifordított mondatával éljek – kétszer nem lehet ugyanúgy feltámadni (s meghalni sem). S az sem érdektelen, mit mond(ana) az utolsó szó jogán a lírai én, s kinek mondaná el ezeket a mondanivalót tartalmazó utolsó szavakat. Istennek-e, aki behunyja szemét / a paradicsomról álmodik / álmában mosolyog és gügyög, a halálnak talán (találgatom: / kinek a szemével / néz hidegen az ablakon túlról / görcsbe merevedett ágak / közül a prédára / leső halál), vagy valaki másnak, akit megszólít, s aki talán nem szenvedélytelen csókkal nyugtatja őt, vagy a semmibe kapaszkodóknak, netán a világidegenek idegen világának…? És hol lenne a kimondás helye? Malmőben, a Folkets park hűvösében, Miami forró homokjában, Bukarest kőrengetegében, Makarska Adria-kékségében, a viharos trieszti éjszakában, Vancouver kávészín dzsessz-asszonyának melegségében, a Zürich-i tó borzongó vize fölött, Managua puha árnyai között, Kolozsvár csöndjében, egy amerikai egyetem bűzös szobájában az angyalmosolyú lány előtt, netán Budapest maszatos hirdetőfalainál, Marseille sirályragyogásában, Bécs vasalt kapui mögött unatkozó angyalok társaságában, akár Rióban, hol álmokat konzerválnak a szépeket hazudó borostyánok. Vagy itt, vagy máshol. Talán egy másik verseskönyvben. Vagy majd a sokadikban, ezután. Mert az utolsó szó után már nincs egy utolsó szó utáni szó. Balázs F. Attila pedig úgy kapaszkodik a szavakba, mint más a semmibe, a saját idegenségébe, világba vetettségébe, amit úgy is hívhatunk, hogy élet…

A bejegyzés kategóriája: Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>