Daniela Varvara

Dilúvium

Daniela Varvara

A föld mélyén láthatatlan kezek bezárják az ablakokat;
a hangyaboly valamennyi szökevény bunkerévé válik.
Az eső szélén is túl, megnyílik a valóság ahol az életnek
más értelme van – motyogom, bátorítva önmagamat,
de az égből lezúduló vízen nem jelenik meg Noé bárkája.
Zárt ablakokkal, hallgatom a halál lépteinek visszhangját a vizek fölött;
a hajósok vízbe fúltak, hajójuk a sírjuk. A vizek elhagyják a partokat,
a köveket, önmagukat. Én is elhagyom.
Lélegzetet veszek. A föld nem árasztja testem illatát;
ő végleg lezárta a fedelet.
Menekülök.
Kőországban, összezsugorodva, mint csúszdán suhanok,
és megsokszorozódom a buborékokban. Átlátszóvá válok.
Láthatóvá válik minden ember, aki bennem lakott, még a kandúr is,
aki egész idő alatt az ölemben dorombolt.
Őslény vagyok, állapítom meg, a világ teremtésétől létezem és
kilenc életet tartok karjaimban. Nem az enyémek, de néha
nyílnak ajtók ezen életek alagútjai felé, melyekben lecsúszok újra,
összezsugorodva, narancsszínűvé válva.
Akkor érzékelni kezdem a fényt, visszajutva önmagamba,
a kilenc élettől függetlenül, melyeket mégis viszek magammal,
mint születési igazolvány-másolatokat.
Az életet nem napokban mérjük, amennyiben
személyazonosító iratai hamisak.

Balázs F. Attila fordítása

A bejegyzés kategóriája: Műfordítás
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>