T. Ágoston László

Vadkolbász

T. Ágoston László

Veronika és Bódog története is úgy kezdődött, mint a legtöbb külvárosi vagy faluban rekedt fiatal páré a harmadik évezred elején. Miután kimaradtak az iskolából, valamilyen kenyérkereső foglalkozás után kellett volna nézniük. No persze könnyű ezt mondani, de már a szüleik is belefáradtak a keresésbe és megelégedtek azzal, ha az önkormányzat negyedévenként megszavazott nekik néhány ezer forintos gyorssegélyt, vagy behívták valamelyiküket közmunkára. Ők gondozták a parkokat, kaszálták a parlagfüvet az árkokban, és nyesték az útszéli fákat munkaidőben. Esténként meg fogták a kis fűrészüket, baltácskájukat és megritkították a városszéli erdőt. Végtére is a gázt meg a villanyt már kikapcsolták a szolgáltatók, mert fél éve egy fityinget se törlesztettek a számlaadósságukból. A megfagyott ember viszont később se fog fizetni, tehát valamivel fűteni kell, hogy egyszer majd fizethessenek, ha lesz miből. Még szerencse, hogy a nagypapa annak idején öntőmester volt a vasgyárban, a nagymama meg takarítónő az igazgatósági épületben. Az ő nyugdíjukból élt az egész család. Ki gondolhatta volna harminc évvel ezelőtt, hogy még hetvenévesen is ők lesznek majd a családfenntartók?
Bódog megpróbálta önállósítani magát. Gyakran kiment a piacra, felajánlotta a szolgálatait a kofáknak, beállt az őstermelőkhöz kertet ásni, zöldséget tisztítani. Egyszer a hentesnek is segített disznót vágni. Egy egész szál kolbászt kapott a munkájáért. Szívesen maradt volna tovább is, de azt mondta a mester, hogy nem adhat neki munkát, mert ha rájön a hivatal, hogy nála dolgozik, úgy megbüntetik, hogy belefeketedik. Annyit meg nem ér ez az egész kóceráj. Majd szól, ha lesz valami alkalmi meló.
Veronika az áruházban próbálkozott. Árufeltöltőt kerestek a zöldséges részlegbe. Az álláshirdetésre jelentkeztek vagy húszan. Férfiak, nők vegyesen. A főnök sorba állította őket, mint rabszolgákat a mustrán, aztán kiválasztott három tagbaszakadt férfit.
– Maguk akár délután kezdhetnek is a raktárban – mondta. – Te meg, szép kislány – állt meg nevetve Veronika előtt –, rögtön össze is pisilnéd magad a krumpliszsák alatt. De ahogy elnézem azt a huncut pofikádat, akár el is söprögethetnél az irodám előtt. Sőt, ha jól megnézlek, akár a port is letörölgetheted az asztalomról. Várj meg ott, az ajtónál, megbeszéljük! – Aztán megbeszélték.
Így teltek az évek. Veronika söprögetett, Bódognak meg hol itt, hol ott adódott valamiféle munkalehetőség. Esténként összejöttek a haverokkal a parkban, ott múlatták az időt. Néha egy-egy bulit is rendeztek a kulturcentrumban, de semmi különös. Ha összeakadtak valami táncos buliban, Bódog hazakísérte Veronikát. Egy kicsit szerelmeskedtek a kapu előtt, meg a parkban, aztán mindkettő ment a dolgára. A fiú tudta, hogy a lánynak ott a raktáros, aki időnként becsempész néhány konzervet, meg miegymást a szatyrába, amit a biztonsági őrök elfelejtenek ellenőrizni. A lány meg elvolt így velük, nem vágyott többre a két férfi szerelménél. Azaz, hogy mégis. Az volt a nagy álma, hogy elvégezhesse azt a bizonyos kereskedelmi tanfolyamot, amiről annyit beszélt neki a raktáros Guszti, és valahol a világ végén nyithasson egy kis vegyesboltot.
Bódognak meg az volt a nagy álma, hogy disznókat nevelhessen. Sok-sok disznót egy nagy udvarban, hogy a számukat se tudja. Aztán maga mellé vesz egy böllérsegédet, és minden nap disznót vágnak. Ez a Veronika meg hozza nekik a forralt bort, és süti a friss pecsenyét. Annyit zabálnak, amennyi a szájukon befér. Senki se kérheti számon, mennyi húst esznek.
Az álmok nem arra valók, hogy beteljesedjenek, hiszen akkor rögtön megszűnnek álmok lenni. Az övék azonban kivételes álom volt. Veronikát beiskolázta a cég arra a bizonyos tanfolyamra. és beállították a csemegepult mögé eladónak. Káromkodott is cefetül a raktáros, hogy nem akkor szólítja magához, amikor neki tetszik. Sejtette, hogy melyik főnök keze van a dologban, de egyelőre nem akart botrányt csapni. Árgus szemmel figyelte Veronikát a kis fodros fityulájában, lebbenő kis köténykéjében. És még mosolyog is azokra a vén szatírokra… A főnök meg még dicsérgeti is érte. Pedig hát nélküle legföljebb valami útszéli szajha lehetett volna ebből a virágszálból!
Bódog addig-addig sündörgött a hentes körül, míg megszánta őt, és közmunkás státusban fölvette udvartakarítónak. Tehette, mert közben megválasztották önkormányzati képviselőnek, és az ő udvarán osztották a hajléktalanoknak az ebédet. Ahhoz pedig járt az udvartakarító mindenes. Amikor meg nem takarított, kitanulta a böllér mesterséget.
– Nagy kár érted, te gyerek! – csóválgatta a fejét egyik nap a hentesmester. – Maholnap harminc éves leszel, és se szakmád, se családod, csak élsz bele a vakvilágba, mint egy kóbor kutya. Ha így folytatod, hamarosan beállhatsz te is az ingyen konyhára kosztosnak.
– Nem addig a’ Pista bácsi! – vetette föl büszkén a fejét Bódog. – Nevelek én olyan disznókat, hogy tenyérnyi vastag lesz a tokaszalonnájuk, meg akkora lesz az oldalasuk, mint az ólajtó.
– Biztosan úgy lesz – hagyta rá a hentes –, mihelyt disznó szerencséd is lesz hozzá.
A gondolat azonban nem hagyta nyugton, hiszen ha valaki ennyire szeretne disznókat nevelni, annak meg is kell adni rá a lehetőséget. De hol és hogyan? Aztán egy nap olvasott az újságban egy érdekes cikket, amire ugyancsak fölkapta a fejét. Egy zalai kisfalu polgármestere arról panaszkodott az újságírónak, hogy a fiatalok közül nagyon sokan elhagyják a települést. A városba költöznek, és lassacskán elfogynak a faluból a gyerekek. Attól tart, hogy néhány év múlva be kell zárni az iskolát. Neki pedig szívügye az az iskola, amelyik őt is nevelte. Arra gondolt a testület, hogy ott van az a néhány ház, amelyikből kihaltak az idős emberek. Fel kellene ajánlani hajléktalan, de lehetőleg sokgyerekes családoknak. Ki is írtak egy pályázatot hajléktalan fiatal házaspárok részére. Aki gyerekestül hajlandó leköltözni a faluba, ingyen kap házat, és munkalehetőséget is biztosítanak nekik. Szerződésben rögzítik, hogy legalább tíz évig ott kell élniük a faluban gyerekestül.
– No, fiam, itt van a te nagy lehetőséged – lobogtatta meg az újságot Bódog előtt a hentes. – Ott aztán annyi disznót nevelhetsz, amennyit csak akarsz. Némi szerencsével még böllérkedhetsz is. Amennyit ahhoz kell tudni, már rég ellested tőlem.
– El is mennék én, már akár holnap – tette le az asztalra az újságot a fiú, de honnét szerezzek hozzá asszonyt meg gyereket? No, meg az a pályázat… Nem értek én az ilyesmihez, Pista bácsi!
– Nem a fenét, Bódog, csak akarni kell. Majd én segítek neked. Mióta kísérgeted azt a boltos kislányt?
– Azt már legalább hat éve, de hát ez semmit se jelent. Szórakozunk egy kicsit, aztán annyi.
– Hozzád menne feleségül? Biztosan hozzád, mert az a szélhámos raktáros soha nem fogja elvenni. Ott van neki az asszony meg a három gyerek. No, figyelj! Az esküvőhöz elég két tanú, a pályázatot meg megírom helyetted én. Olyan fájin pályázatot kanyarítok én neked, édes fiam, hogy két év múlva téged választanak meg a faluban polgármesternek.
– Én nem bánom, Pista bácsi, maga az iparos…
Még aznap este elvitte az újságot Bódog Veronikának, és határozottan kijelentette, hogy vasárnapig várja a választ, különben mást vesz feleségül. Már szombaton este megérkezett a válasz esemesben, hogy rendben van, szervezheti az esküvőt, de ne legyen nagy hajcihő, csak két haver tanúnak. Így is történt. Közben a hentes az alpolgármesterrel együttműködve megírta a pályázatot. Csatolták hozzá a házassági anyakönyvi kivonat másolatát, a szándéknyilatkozatot, miszerint öt éven belül legalább két gyermekük születik, no meg néhány ajánló levelet, és elküldték Zalaszépe polgármesterének. Amikor a raktáros megtudta, hogy Veronika beadta a felmondását, odament a csemegepulthoz a vásárlói oldalon, és vérben forgó szemekkel sziszegte:
– Megtalállak, te hűtlen ribanc, bárhová is bujdokolsz előlem, és kiontom a véredet! No, meg a stricidét is.

*

Nem véletlenül hívták Zalaszépének azt a kis dombok által körülölelt, erdők árnyékába bújtatott kis falut, ahol leszálltak a buszról. Tiszta vizű kis patak csordogált a kertek alatt, mellette a dús füvű réten birkák, tehenek, meg a kicsinyeiket sziszegve védő libák legelésztek. A domboldalon karámba zárva jól táplált lovak várták a turistákat.
– Nem értem – nézett szét Bódog –, miért költöznek el innét a fiatalok. Olyan csodálatos itt minden. Ugye neked is tetszik, Veronika?
– Tetszeni éppen tetszik – mondta nem túl nagy meggyőződéssel az asszony –, de gyereken kívül mit lehet itt csinálni? Hol van itt a bevásárlóközpont, a diszkó meg ilyesmi? És melyik a mi házunk? Remélem, nem valami lerobbant putriba akarnak költöztetni bennünket!
A polgármester személyesen fogadta őket, és elkísérte a leendő portájukra. A vakolat itt-ott lehámlott a falról, meg a tetőről is hiányzott néhány cserép, meg a kerítés egy részét is kidöntötték a kutyák. No igen, már két éve nem lakott benne senki. Nem nagy dolog ez, a tél beálltáig minden pótolható. Vannak itt ügyes kezű asszonyok, akik majd megtanítják a fiatalasszonyt tapasztani. A padló, mármint a szoba alja földes, de szépen föl lehet újítani. A lovardában ingyen adnak lótrágyát a tapasztáshoz. Az udvaron nevelhet baromfit. A tyúk-, meg a disznóól is rendbe hozható. Néhány szál deszka, szög, meg kalapács kell hozzá. Falusi embernek gyerekjáték az egész. Itt van a szomszédban Bagó Jani, az ezermester, majd ő segít.
– Na jó, hát ez így nem jön össze – csóválgatta a fejét Bódog. – Szerződés ide, szerződés oda, a következő busszal hazamegyünk.
– Rendben van – hagyta rá a kis pocakját simogatva a stuccolt bajszú polgármester. – Legközelebb holnap indul Váraljára a busz. Töltsék nálunk az éjszakát! A többit meg vacsora közben megbeszéljük.
Túl sok választási lehetőségük nem volt, elfogadták az ajánlatot. Beszélgetés közben előkerült a kisüsti szilva, ami a polgármester szeszfőzdéjében készült a saját gyümölcsösében termett szilvából. A fácánsülthöz kínált bor a fia pincészetéből való, aki a lovardát is igazgatja. Gondoltak már arra, hogy az erdő alatt, ahol most a birkahodály van, érdemes lenne egy disznóhizlaldát építeni. No igen, de nem talált a faluban olyan embert, akire rábízhatná a telep vezetését. Melós még csak lenne, aki eléjük önti a moslékot meg az abrakot, kihúzza alóluk a trágyát, de olyan ember kellene, aki a vágáshoz is ért, meg benne van az üzleti életben. Bódogot szíven találta ez a beszéd. A polgármester szavaitól, meg a gigáján lecsorgott szesztől úgy megcsillant a szeme, hogy a második pohár után megitták a pertut, és elfogadta a telepvezetői kinevezést.
Az asszonyok is hamar szót értettek. Veronika megdicsérte a polgármesterné sós süteményét, no meg a karcsú derekát és a kontyalávaló hatására hamarosan városi pletykát falusira cseréltek. Elpanaszolta az asszony, hogy a templom mellett nyitottak egy kis mindenes boltot. A krumplitól a villanykörtéig mindent árulnak benne, de hát ezekből a falusi csajokból soha nem lesz igazi kereskedő. Kapálásra születtek, nem a pult mögé. Ha lenne valaki, aki nyájas, udvarias, meg jópofa tud lenni a vevőkhöz, és még megbízható is… De hát hol van manapság ilyen kereskedő?
A busz másnap reggel nélkülük indult el a város felé. Beköltöztek Réti Vince polgármester úr nyári konyhájába, az ezermester Bagó Jani meg fölmérte, mi minden kell az új szomszédok házának gatyába rázásához. A kocsma előtt csellengő, potya piára váró férfiak is jó szívvel segítettek a malterkeverésben, hiszen úgy se volt más dolguk, az új ember meg munkát ígért nekik a disznóhizlaldában.
Őszre takaros ház állott Bódogék portáján, és az erdő alatt is felépültek a disznóólak. Csak Pityke Palkó, az állatgondozó panaszkodott néha, hogy nem győzi befoltozni a kerítés lyukait, mert a vaddisznók furton furt szétrágják a drótot és bejönnek zabálni a takarmányosba. Pedig éppen elégmakk terem az erdőben, annyit zabálhatnának, amennyi beléjük fér.
– Hogy is van ez? – állította meg az udvaron Bódog. – A vaddisznók járnak be ide zabálni? Miért nem a mi malacaink járnak ki a makkra?
– Hát én azt nem tudhatom, főnök úr – rándította meg a vállát Palkó. – Nem az én dolgom. A nagyapám mesélte, hogy régen ráhajtották a csordát ősszel az erdőre és azon híztak föl télig a malacok. De hát az már régen volt, főnök. Lehet, hogy ezek a mai modern disznók meg se ennék a makkot.
– Próbáljuk ki! – adta ki az ukázt Bódog. – Holnap hajts föl néhányat az erdőbe, hátha belekóstolnak!
A kísérlet sikerült. A disznók megkedvelték a makkot, és félannyi takarmánnyal beérték, mint korábban. Igaz, volt amelyik csak néhány nap múltán talált haza, de végül mind a vágóhídra került. Erről jutott eszébe a telepvezetőnek, hogy ha ez így van, mi a fenének a kerítés? A süldők hadd menjenek zabálni az erdőbe, épp elég a hízókat etetni a vágás előtt.
Veronika se volt tétlen. Átvette Ilonkától a kis vegyesbolt vezetését, és rögtön be is vezetett néhány újítást. Például azt, hogy bármit meg lehetett rendelni nála, ami nem volt kapható a boltban. Hetenként kétszer bevitte őt a falugondnok kocsival a városba, ahol egyébként is ügyeket kellett intéznie. Veronka meg közben bevásárolt a megbízás szerint némi jutalék fejében. Akár a recepteket is kiváltotta a patikában, meg a csekkeket is feladta a postán, mert a faluban már mindkettő megszűnt. Orvos is csak a harmadik faluban volt, mióta az öreg Simon doktort eltemették.
Miután a hizlaldában felépült a vágóhíd, a kisboltban is árulták a házi ízesítésű hurkát, kolbászt. Sokan még a harmadik községből is átbicikliztek érte, olyan finomra sikerült. Aztán az egyik őszön elterjedt a hír, hogy a vadászok kese vadkant lőttek az erdőben. Még fényképet is közölt róla a megyei újság. Az emberek csak nevettek rajta, viccnek vélték az egészet. Bódog, meg a Palkó gyerek is mosolygott a bajsza alatt, pedig ők tudták, hogy igaz lehet, hiszen együtt legel az erdőben a vad meg a hizlalda csordája. S lám, Bódognak megvalósult a régi álma. Annyi disznót nevelt az udvarán, hogy a számukat se tudta. Réti Vince azonban úgy gondolta, nem jó az, ha túl sokat pletykálnak az emberről. Szólt a vadászoknak, hogy mielőbb lőjék ki a kese vaddisznókat, hogy nyoma se maradjon. Maga is szakított időt néhány elejtésére. Hamarosan felkerült egy újfajta kolbász is a vágóhíd kínálati listájára, a vadas-csípős kolbász. Ezt már a városban is árulták a piacon, a szépfalvai standon.
A honfoglaló ifjú pár – mert így nevezték őket a helybeliek – gyorsan gyarapodott. Már a második házassági évfordulójukat a kibővített és felújított házuk teraszán ünnepelték. Néhány nappal előbb érkeztek meg az IKEA-ból rendelt új bútorok. Ott volt a falu előkelősége. Aki meg nem fért be az udvarra, a kocsmában ihatott egy nagyfröccsöt az egészségükre. Maga a polgármester koccintott velük elsőként, és megható, szép beszédben ecsetelte elévülhetetlen érdemeiket a falu felemelkedésében. Csupán azt fájlalta, hogy olyan sokat várat magára az első gyermek.
Másnap reggel tárva-nyitva találták a tyúkól ajtaját, és se híre, se hamva nem volt a környék legszebb kendermagos kakasának. Veronika sírt mérgében, az alvégi kapásokat szidta, Bódog meg egyre azt hajtogatta, hogy „megölöm a gazembert!”
– Aztán mivel, főnök úr? – kérdezte a falugondnok. – Előveszed a gyöngyház nyelű kiskésedet?
– Lelövöm, mint a veszett kutyát – bokszolt a levegőbe a hizlaldaigazgató. – Tudsz nekem szerezni egy pisztolyt, Ferikém? Te mindent el tudsz intézni… Mindegy mibe kerül.
– Így talán tudok tenni az ügy érdekében valamit – bólintott rá a másik. –  Tudod, amikor kivonultak az oroszok, ezeknél mindent lehetett kapni. A benzinen meg a televízión át a géppuskáig mindent. Még hangtompítós pisztolyt is. A jobbak azzal jártak vadászni, míg egyszer le nem lőtték a vadőr fejéről a kalapot, de hát ennek már van vagy húsz éve… Szétnézek, hátha maradt még valahol valami.
Talált, persze, hogy talált. Jó pénzért a vak tyúk is talál szemet. Le is szállította a megrendelőnek annak rendje és módja szerint. Csak kesztyűben volt hajlandó megfogni, mert fő az óvatosság. Soha nem lehet tudni ezeknél a honfoglalóknál, mi mire kell.
Bódognak éppen jókor érkezett a fegyver. Nemcsak azért, mert időközben négy tyúkjának is lába kelt, hanem a kocsmában azt mondta a csapos, hogy a héten kétszer is bejött az ivóba egy magas, kopaszodó pasas, és a Veronika felől érdeklődött. Máskor hónapokon keresztül nem esik be idegen ebbe a zsákfaluba.
– A raktáros Guszti – sziszegte Bódog, és megtapogatta a zsebében a frissen szerzett fegyvert. – Jókor jössz, pajtás. Csak aztán össze ne akadjanak a lábaid futás közben! Veronika az enyém, és az is marad.
Este a vacsoránál azért nem állhatta meg, hogy szóba ne hozza a dolgot. Arra volt kíváncsi, hogy találkoztak-e. Ez a legfontosabb. A többi úgyis kiderül. Az asszonynak az arcizma se rándult Guszti nevének hallatán. Közömbös hangon és unott arckifejezéssel mondta, hogy mióta eljöttek, a hírét se hallotta. Nem is hiányzik. Felejthető epizód a régi életéből.
Néhány hét telt el, mire újra jelezte a csapos, hogy itt volt a múltkori kopaszodó úriember, és az iránt érdeklődött, mikor van nyitva a kisbolt. Azt is megfigyelte, hogy egy piros színű Fiattal jött, és sokáig üldögélt a kocsijában a templom mellett.
– El akarja vinni. Mit elvinni? Elcsábítani, elrabolni… – fogant meg a férfi agyában a gondolat, és olyannyira ideges lett tőle, hogy majdnem elhúzta a zsebében lapuló pisztoly ravaszát. Mióta ellopták a kakasát, meg pusmogni kezdtek az emberek a háta mögött, nem érezte biztonságban magát. Lehet, hogy az életére törnek? Miért ne lehetne? Itt, az Isten háta mögött a kutya se keresné, ha netán az egyik napról a másikra nyoma veszne. Se rokona, se ismerőse, senkije sincs Veronikán kívül. Márpedig ez a Guszti mindenre képes. Ha ez beleköp a levesébe, vége az igazgatóságnak, a hizlaldának, a vágóhídnak, a vadkolbásznak, mindennek. Mehet vissza a városszéli ingyen konyhára kosztosnak. Rajta röhögne az egész város, meg a falu is. Ez rosszabb, mint a halál. No, majd este a végére jár a dolognak.
Elérkezett az izgatottan várt este. A nappaliban várta Veronikát. Mint gondos rendező a színpadot, úgy rendezte be a helyiséget. Minden tárgynak, minden fényeffektusnak szerepe van az előadásban. Az állólámpa mellé húzta a fotelt, elé a dohányzóasztalt, szembe meg az ő bőrfoteljét, amelyikből a tévét szokta nézni. Pálinkás butykost vett elő meg két poharat. Töltött magának, aztán egyetlen kortyban lehúzta és bólintott rá. Aztán az asztalra terített egy konyharuhát, arra rakta a szétszerelt pisztoly alkatrészeit, a tisztító szerszámokat, meg a fegyverolajat. Kissé hátra lépett, hogy egyben láthassa az egészet. Rábólintott, elégedett mosoly ült ki az arcára. Igazi vérfagyasztó vallatószínpadnak ítélte a művét. Ha ezt meglátva be nem vallja minden bűnét az asszony, akkor tényleg ártatlan.
– Ülj le drágaságom! – mondta negédes mosollyal a belépő Veronikának. – Mesélj, mit csináltál ma egész nap!
– Részeg vagy? – nézett rá hüledezve az asszony. – És mi a túró az az asztalon? Csak nem stüszivadásznak állsz te is, mint ezek a lökött falusi legények?
– Ne beszélj mellé, angyalkám! Azt meséld el, hol és mikor találkoztál a raktáros Gusztival! – mondta izgatottan, és remegő kézzel kezdte el összeszerelni a pisztolyt. – Igen, disznóvadásznak álltam. A Guszti nevű disznót fogom levadászni. Tudom, hogy eljött érted, ne is tagadd! Látták.
– Ki látott és mit látott? Két éve a hírét se hallottam. Az agyadra ment a vaddisznókolbász, vagy a szilvapálinka! Feküdj le! Ha kijózanodtál, majd beszélgethetünk. Még hogy a Guszti!
– Ne tagadd, a csapos látta a kocsmában! – üvöltötte Bódog magából kikelve. – Legalább ne tagadd! – és közben a helyére rakta az utolsó alkatrészt is.
– Mi közöm nekem ahhoz, hogy mit lát az a részeg csapos a kocsmában. Én a városban voltam a falugondnokkal.
– Úgy? Szóval már nemcsak a Guszti, hanem a falugondnok is? Hát ilyen utolsó ribanc lettél te, Veronika? Ha kiderül, hogy a Guszti miatt nem lettél terhes két év alatt, én megöllek! Meg én! – sziszegte és ráfogta a pisztolyt. Az asszony csak legyintett rá és elfordult.
– Aludd ki magad!
Talán mást is mondott volna még, de a férfi kezében elsült a fegyver és Veronika vérző fejjel zuhant a padlóra. Bódog sóbálvánnyá váltan állt mellette. Nem értette, mi történik, hiszen ő nem ezt akarta, csak meg akarta ijeszteni, hogy megtudja… Fogalma se volt, mit kell ilyenkor tenni. Aztán eszébe jutott, hogy talán a mentőket kellene hívni. Mentőt Zalaszépén… Letérdelt mellé, hogy megtapintsa a nyaki ütőerét, ahogy a tévében látta. Nem érzett semmit. Hát akkor… Akkor vége mindennek. Az udvar felől futólépések zaját hallotta. Itt találják a halott asszony mellett… Ki hinné el, hogy nem ő… Te jóságos Isten… Elsírta magát, aztán helyére kattintotta a teli tárat és meghúzta a ravaszt.
Mire az ezermester Bagó Jani bemerészkedett a helyiségbe, már csak két egymáson heverő, szétlőtt fejű hullát talált. Úgy megijedt tőlük, hogy jajveszékelve rohant a polgármesterhez.
– Vince úr! Vince úr! Jöjjön gyorsan, nagy baj van! Az igazgató úr meg az a szép asszony… – hadarta kétségbeesetten. – Soha egy hangos szót nem hallottunk a portájukról, most meg… Te jóságos Isten! Olyan szépséges, meg jó volt az a fiatalasszony… Az igazgató úr meg… én nem is tudom. Valóban ő tette volna?
Igen, a helyszíni szemle tanúsága szerint mindkét lövést ugyanabból a fegyverből adták le, és a pisztolyon is csak egyfajta ujjlenyomatot találtak. Az idegenkezűség kizárható. Harmadik személy jelenlétére semmiféle nyom nem utal. Ennek ellenére a hatóság megtiltotta a tetemek elhamvasztását. Csak koporsós temetést engedélyeztek az exhumálási lehetőség fenntartásával.
Ez eddig rendben is volna, de ki temettesse el őket és hová? A községi temető az egyházközség tulajdona, oda pedig öngyilkost nem lehet temetni. Tiltja az egyház rendje, meg az ősi szokásrend is. A Tuskó Ferit, akit néhány éve az erdőben találtak felakasztva, a temetőn kívül temették el, pedig ő falubeli volt. A pap még a halotti anyakönyvbe se írta be. Hát akkor ezeket az idegeneket? Azt se tudni, milyen vallásúak voltak. Egyáltalán tartoztak ezek valamilyen felekezethez? Lehet, hogy ateisták voltak. Akkor meg? Melyik pap vállalná fel a búcsúztatásukat? Túl sok itt a kérdőjel, válasz meg egy sem. Végül úgy döntött a polgármester, hogy hozzátartozók hiányában a falu temetteti el őket a szociális alap terhére a temető domb felőli, újonnan megnyitott részében. Tekintettel a fentírt hozzátartozók, illetve örökösök hiányára ugyanezen alap bevételeként könyvelendők el az elhunytak által hátrahagyott ingó és ingatlan javak ellenértékeként befolyt összegek is.
A temetés a hatósági engedélyben meghatározott péntek délután két órakor történt a polgármester és két hatósági tanú, valamint két temetkezési alkalmazott (sírásó) jelenlétében. Hazafelé menet a polgármester, meg a kocsma előtt összegyűlt férfiak ittak egy feles szilvapálinkát az elhunytak lelki üdvéért, a másikat meg a sajátjukért, hogy elrettentsék a rossz szellemeket. Végtére is a fene tudja, ki fia-borjai voltak ezek a szegény jöttmentek…
A bútorokat elárverezték, de az öngyilkos ház senkinek se kellett. A vénasszonyok azt pletykálták, gonosz szellem lakik benne. Később, nehogy tönkremenjen az épület, falumúzeumot csináltak belőle. Egyes üzleti hajlamú fiatal egyének szerint szellemház néven turistacsalogató szállodát kellett volna nyitni benne, de senki se vállalta az üzemeltetését. A bútorok árából vettek egy kisbuszt, a falugondnok azzal szállítja át a gyerekeket iskolába a szomszéd faluba. Az óvoda is megszűnt, mert mégse költöztek annyian a faluba, hogy érdemes legyen fönntartani. A vadkolbász receptjét viszont megőrizték és kézről kézre adják a falubeliek. Most is eszerint keverik a tölteléket.
A temetőből valaki ellopta a két fejfát. Senkinek se hiányzott, így most már senki se tudja, pontosan hol is nyugszanak az idegenek. Csak a vadkolbász őrzi az emléküket, meg a Pali gyerek, aki időnként fölballag a dombtetőre megnézni, nem születtek-e újabb kese vadmalacok.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>