Tóth N. Katalin

Gubanc második élete

Tóth N. Katalin

Szilvia fáradtan ébredt. Világéletében utált korán kelni. Abban reménykedett, hogy idővel majd megszokja a tempót, de az évek hosszú során sem sokat változott a helyzet.
Alighogy kinézett az ablakon, máris elment a kedve az egész rá váró munkanaptól. Odakint hideg szél fújt, jeges eső csepergett. A november igen zord idővel köszöntött be az idén. Gyorsan felhajtotta a híg nescafét, magára kapta a vízhatlan bőrkabátot, és szapora léptekkel elindult a föld alatti garázsba.
,,Milyen ronda ez a kocsi… miért is választottam pont ezt a modellt?“ – kérdezte magától, ahogy végigmérte a rá váró fekete Toyota Land Cruisert. Az ormótlan terepjáró két állást is elfoglalt a személyautóknak kijelölt helyen.
,,Azért, mert divatos, méregdrága és egyetlen barátod sem engedheti meg magának!“ – szólalt meg egy halk hang a lelke mélyén.
Szilvia igazat adott a hangnak, de ettől csak még rosszabbul érezte magát. Ami pedig az úgynevezett barátait illeti, magasból le vannak sajnálva mindannyian. Soha egyikükre sem lehetett számítani, ha a szükség úgy hozta. Lassan megnyugodott, amint a bivalyerős motor feldübörgött alatta, és kitolatott az utcára.
,,A kutyámat sem engedném ki ilyen időben!“ – gondolta a szélvédőt csapkodó hópelyheket bámulva. A rutinos sofőrök hanyag eleganciájával vezetett végig a külvároson. A körforgalomnál sem lassított. Ugyan ki a fene közlekedne ezen a kihalt útszakaszon ilyen korai órán?
A sötét árnyék olyan váratlanul bukkant fel előtte, hogy a fékre taposni sem maradt ideje. Nem érzett ütközést. Egy percig dobogó szívvel ült a volán mögött, aztán erőt vett magán, és kiszállt. Egyetlen porcikája sem kívánta a kinti nedvességet, mégsem maradt más választása. Valószínűleg nem gázolt el senkit, de azért jobb a bizonyosság. Elemlámpája fénye lassan végigpásztázta a  dzsip lökhárítóit. Minden sértetlennek tűnt. Az úttesten sem feküdt senki. Akkor meg mi volt ez? A  sűrűn benőtt árokpart felől mintha zajt hallott volna. Lámpát markoló keze óvatosan felemelkedett, és bevilágított a vadon burjánzó akácfák közé. Egy fekete szempár csillant meg nem messze tőle. Aztán éles vakkantás hallatszott, majd egy kis test neszezése, amint utat tör magának a bozótban. Kóbor kutya! Mit keres itt ez a szerencsétlen?
Szilvia lelépett az aszfaltról. A szűk szoknya megfeszült a combján. Tűsarkú bokacsizmája azonnal beleragadt a sárba.
– Kutyus! Kutyácskám! Nem esett bajod? – szólongatta az állatot, de annak nyoma veszett a bodzabokrok alatt.

Egész nap szórakozott volt, csak a kutya járt az eszében. A munkájára is alig tudott összpontosítani. Dóri, az asszisztense háromszor is az orra alá dugta a ,,Sürgős!“ feliratú  dossziét, ő mégis elmulasztotta jóváhagyni. Az íróasztalán tornyosuló aktakupac tetejére biggyesztte, és azonnal elfeledkezett róla  Két előre bejelentett látogatást is lemondott. Délben ebéd helyett egy fejfájás elleni tablettát vett be, és víz nélkül lenyelte. Egyfolytában az óráját nézegette, legszívesebben máris indult volna hazafelé.
Pedig amikor elnyerte a nagyvállalatnál meghirdetett személyzeti menedzser posztját, naivan azt hitte, hogy megfogta az Isten lábát. Új  dimenziók nyílnak meg előtte, standardon felüli juttatások, karrierépítés, jutalomüdülések. Előkelő ismeretségek. Úgy érezte, hatalom van a kezében, ötszáz alkalmazott jövője függ az ő jóindulatától. Mostanra már tisztában volt azzal, hogy a  munkások nagy része utálja. A többi meg azért hízeleg neki, hogy az ő hátát ugródeszkának használva próbáljon meg magasabbra kapaszkodni a szamárlétrán. Elkeserítő érzés volt, de nem tudott tenni ellene.
Fél háromkor már nem bírta tovább. Halaszthatatlan dolga van, füllentette Dórinak. Összepakolta a holmiját, és gyorsan maga mögött hagyta az egész irodának csúfolt kuplerájt. Hazafelé menet útba ejtett egy Burger Kinget. Besorolt a gyorsétkezde előtt kígyózó sorba.
– Két hamburgert kérek, a zsemlyét tartsa meg!
– Mit? – kérdezte zavartan a kiszolgáló, aki arra számított, hogy borravalót kap.
– Jól hallotta, fiatalember! A zsemlyét nem kérem, csak a húst!
A zsírtól csöpögő húspogácsákat az anyósülésre rakta maga mellé. Lassan vezetett, hogy az út mindkét oldalát szemmel tarthassa. A látási viszonyok még kiválóak voltak, mikor a körforgalomhoz ért. A  bozontos fekete kiskutya az út közepén ült, és a távolba nézett. A motor hangjára felkapta a fejét, aztán felpattanva az akácos felé iramodott.
Szilvia megállt az út szélén. Elővette a zacskóba csomagolt finomságot, és letört belőle egy darabot. Szépen manikűrözött körme csupa maszat lett. Nem törődött vele. Kezében az illatozó étellel kióvakodott a kocsiból. Még az ajtót sem csapta be maga után, nehogy a zaj megriassza az állatot.
– Kutyuska! Kutyi-kutty-kutty! – hívogatta a kutyát. Tiszta hülyének érezte magát, ahogy ott gügyög, kezében a csalival, de hát városi lány léttére fogalma sem volt róla, hogyan is szokás a kutyákat magunkhoz édesgetni.
Ebben a pillanatban megmozdult egy közeli bodzabokor ága. Kíváncsi fejecske kukucskált ki alóla, és megnyalta a szája szélét. A kiéhezett jószág láthatóan alig bírt ellenállni a felkínált falat csábításának. Csöpp orra ide-oda mozgott izgalmában.
– Gyere aranyom! Hamar ide hozzám! Nézd csak, mit adok neked? – csalogatta Szilvia, ahogy azt a  játszótéren gyermeküket sétáltató anyukáktól hallotta.
A kiskutya kidugta buksi fejét a lekonyuló gallyak alól, és újra megnyalta a száját. Egy lépést tett a  húst tartó kéz felé. Aztán még egyet. Hosszas szimatolás után megbátorodva bújt elő a helyéről, és egy harapással eltüntette az ismeretlen csemegét. Köszönetképpen hálásan megcsóválta suta kis farkát, de Szilvia ekkor utána kapott, és elmarkolta a  hóna alatt. A meglepett nyikkantás nem is számított komoly tiltakozásnak. A  magányos kis állat megadóan simult a magányos nő karjába. Úgy álltak ott az út szélén, mint akik végre egymásra találtak.
Szilvia másnap beteget jelentett.
– Szép nevet választottam neked, kicsim! – csacsogott a fekete kiskutyának, aki fénylő szemét le sem vette róla. – Lucky leszel, ami annyit tesz, hogy szerencsés. Te is az vagy minden bizonnyal, hiszen csak egy hajszál híján nem gázoltalak el.
Lucky szétnézett a modern lakásban. Csupa acél, króm meg üveg. Hideg. Ijesztő. Barátságtalan. Fehér és sötét színek komor kompozíciója mindenütt. Egyáltalán nem otthonos. A padló köve minden lépésnél hangosan kopogott a  körme alatt. A nappali falán egy rámába foglalt szörnyű kép lógott, amin hatalmas emberi alakok mozogtak. A  gazdi csak megnyomott egy apró gombot, és a kép azonnal megváltozott. A zaj, ami belőle áradt, bántotta érzékeny fülét.
– Sehol semmit nem adnak! Csak a sok reklám mindenütt! – panaszkodott Szilvia, aki átpörgetett már vagy száz csatornát anélkül, hogy odafigyelt volna. Bezzeg Lucky odafigyelt. A Duna TV a Hazajárók műsorát sugározta. Az öreg hortobágyi Márton juhász a rackák tenyésztéséről magyarázott az eléje tartott mikrofonba. Lompos komondora fáradhatatlanul  futkosott a bégető  nyáj körül. Amint megneszelte a kamerákkal felszerelt forgatócsoportot, éktelen ugatásban tört ki. Lucky a képernyő előtt ülve égnek emelte a fejét, és elnyújtott vonyítással válaszolt tévébeli rokonának.
– Tetszik neked? – kérdezte meglepetten Szilvia. – Ha te is szeretnéd, tavasszal meglátogatjuk őket.

– Itt az ideje, hogy tisztába tegyelek. Kissé erőteljes szagod van. Nem illik ez egy ilyen helyes kis legényhez, mint amilyen te vagy!
Lucky elmerült a fekete márvánnyal díszített fürdőkád langyos vizében. Szutykos tappancsa sáros nyomokat hagyott a peremen, ahol Szivia eddig nem tűrt meg egyetlen hajszálat sem.
– Mutasd magad, hadd csutakoljalak meg alaposan! Most pedig bekapcsoljuk a hajszárítót. Így ni! Ne félj, nem harap. Húú, de csinos lettél! Azért egy kis fésülködés még rád férne… Reménytelenül rasztásodik a hajad. Na sebaj, holnap elviszlek egy profi kutyakozmetikushoz. Ő majd tudni fogja, mihez kezdjen veled.

Szilvia tanácstalanul álldogállt a gazdabolt kutyaeledellel rogyásig megpakolt polcai előtt, és a kosara fülét markolászta idegességében.
– Segíthetek? – kérdezte a fiatal eladólány készségesen.
– Igen, megköszönném… Valami tápszert keresek a kutyámnak.
– Milyen tápszerre gondolt? Van száraztészta, barnarizs, többféle granulátum, zacskós, konzerv, pástétom, esetleg szalámi formában. Szemben találhatók a táplálékkiegészítők, a rágcsálnivalók és a jutalomfalatok.
– Nem is tudom…
– Milyen fajtájú kutyája van?
– Háát… Olyan… Kutya fajtájú!
– Ezzel nem sokat segített. Kicsi vagy nagytestű?
– Kicsike. Valami keverék lehet.
– Akkor javaslom ezeket a tasakokat. Teljes értékű eledelt tartalmaznak változatos ízekben. Tartósítószer nélkül, az állatorvosok kamarájának ajánlásával.

Lucky a csillogó rozsdamentes tálka fölé hajolt, és gyanakodva szaglászta a zöldborsós-tonhalas csomeszt. Szilvia éppen kenyeret pirított magának vacsorára. Gondosan leszelte a héját, és már lendült a  keze, hogy a maradékot a szemetesbe hajítsa. Nagy meglepetésére Lucky a levegőben kapta el a kenyérhéjat. Fedezékbe vonult vele, és elégedetten elrágcsálta.

– A kutyámat hoztam, lesz szíves kifésülni a bundáját! Eléggé gubancos – magyarázta Szilvia a középkorú asszonynak, aki egy felkapott kutyakozmetikai szalon tulajdonosa volt a belváros előkelő utcájában.
– De hisz ez egy puli! És nem is akármilyen, hanem csodaszép! Szinte tökéletes – álmélkodott a hölgy kiguvadt szemmel.
– Na és? – kérdezte Szilvia türelmetlenül.
– Ezt a fajtát nem szokás fésülni, de még nyírni sem. A szőre magától kunkorodik hosszú fürtökbe, nem igényel semmiféle karbantartást. Ezek a gubancok nagyon jó hőszigetelők, nyáron hűsítik, télen melegítik a testét. Fürdetni is így szokták, mint ahogy a jamaicai raszták mossák a befont hajukat. Ha nagyon ragaszkodik hozzá, megnyírhatom, de kifésülni nem leszek képes akkor sem, ha bevonják az engedélyemet.
– Akkor köszönöm szépen a tanácsadást. Viszontlátásra!

– Hé, Szilvike! Van már programod a húsvéti hosszú hétvégére? – kérdezte a jóképű Viktor, akinek   földszinti irodája csak úgy nyüzsgött a csinos hölgyvendégektől.
– Azt hiszem, kirándulok egyet vidékre. Talán a Hortobágyra.
– Mi a fenét akarsz csinálni a pásztorok meg a csikósok közt? Egy rakás sültparaszt nem neked való társaság. Ne hülyéskedj, gyere inkább hozzám bulizni! Fergeteges partit rendezek!
Viktor vigyorgott. Még kacsintott is hozzá, és biztos volt benne, hogy Szilvia lesz az első lány a buliban.

Vasárnap reggel Lucky egy kutyák számára készült biztonsági hámba csatolva trónolt a terepjáró első ülésén. Kíváncsian lesett ki a szélvédőn, a tájat figyelte. A sebesen robogó kocsi mögött hamar elmaradt a főváros zaja, ködbe vesztek a Pilis fenyőkkel borított hegyei. A vidék kezdett egyre laposabbá, kopárabbá válni. Szilvia vezetés közben a rádió gombjait tekergette.
– Ilyen nincs! – bosszankodott. – Nem fogok semmi adást, pedig olyan jó lenne meghallgatni a meteorológiai előrejelzést. Mit gondolsz, Lucky?  Jó időnk lesz?
A kis kutya nagyokat bólogatott, mint aki teljesen biztos a jó idő eljövetelében.
– A regionális Tisza Rádió adását hallják – szólalt meg a hangszóróból egy riporter hangja. – Szeretettel várjuk kedves látogatóinkat a Hortobágyi Nemzeti Parkban megrendezett lovas bemutatóra. A kirakodóvásárban kézművesek kínálják sokféle portékájukat az érdeklődőknek. Az ínyencek megkóstolhatják helyi specialitásainkat, a rackajuhból vagy szürkemarhából készült gulyást, valamint a túrós csuszát mangalicatepertővel…
– Jól hangzik, nem igaz? – fordult Szilvia Lucky felé.  Az azonban nem figyelt rá. Fekete szemében a  végtelen puszták elszórt tanyáinak gémeskutas, birkanyájas délibábja tükröződött.

Szilvia leparkolt egy szabad helyen, és pórázra kötötte Luckyt. A piacon marhabőrből készült díszes nyakörvet vásárolt neki. Azonnal rácsatolta, és a kiskutya büszkén sétált új holmijában a gazdája mellett. Egy sokgyermekes család jött szembe velük.
– Jaj, de aranyos kutyus! Megsimogathatom? – kiáltott a legidősebb kisfiú, és már nyújtotta is a kezét Lucky felé.
– Eszedbe ne jusson! – sikkantott az anyja. – Hiszen veszett! Nem látod, hogy lóg a nyelve?
– Ne is törődj velük – kuncogott Szilvia. – Annyit sem konyítanak a kutyákhoz, mint jómagam néhány hónappal ezelőtt. Gyere, menjünk le a folyópartra!
A kilenclyukú híd alatt ácsorgott a pórázt szorongatva, amíg Lucky a kristálytiszta vizet lefetyelte. Az enyhe szellő roston sülő hús szagát sodorta feléjük. Szilvia gyomra hangosan megkordult.

Márton juhász behúzta a karám ajtaját, amibe a kiállított jerkéket rekesztette. A biztonság kedvéért a kallantyút is ráfordította. Tisza, a fehér komondor ott lihegett a sarkában.
– Jóvan, Tisza! Jóvan! Mindent előkíszítettünk. Mennyünk most má früstökőnyi!
Az öreg a frissensültek sátra felé vette az irányt, ahonnan ínycsiklandozó illat áradt. Hűséges kutyája, aki minden szavát értette, engedelmesen a nyomába szegődött.

– Mit szólnál egy kis tepertőhöz, Lucky? – faggatta Szilva a mellette kocogó kutyát. – Én bizony szívesen megkóstolnám. Gyerünk! A sarki büfében árulják, látod?
Lucky izgő-mozgó fekete orrocskája pontosan tudta, hogy melyik kofa mit árul. Azt is érezte, hogy ismerős szagok keverednek a levegőbe. Olyanok, melyektől megdobban egy puli kis szíve.
Szilvia előhúzta a pénztárcáját, és beállt a sorba Luckyval Márton juhász mögé. Kissé zavarta az öreg erős gubaszaga, és az állandóan körülötte lebzselő böhöm nagy komondor, ezért szigorúan betartotta az előírt követési távolságot. Nem úgy a  Lucky, aki a fenekére ült, megemelte a fejét, és hangosan vonyítani kezdett. Tisza azonnal felfigyelt, és határozott léptekkel elindult feléjük.
– Segítség! Jaj! Ez a vadállat megöli a kiskutyámat! – kiáltotta Szilvia ijedten. Lehajolt, hogy az ölébe kapja Luckyt, aki erőteljesen kapálódzott. Aztán rántott egyet magán, és kiszabadult a védelmező karok szorításából. Kitépte a póráz végét Szilvia markából, és egyenesen a komondorhoz rohant.
Márton juhász komótosan megfordult, és egyik ujjával a feje tetejére tolta a kalapját. Egykedvűen szemlélte az egymást viháncolva üdvözlő ebeket.
– Ugyan má, dehogy öli. Már mé ölné? A Tisza meg A Gubanc eggyütt nyőttek föl. Igaz-é, Gubanc? No, Gubanc, hát megkerűté, haszontalan Gubanc?
Lucky nyüszítve a vénember csizmás lábához kuporodott. Okos szemével felnézett a Gazdára. Az egyetlenre, aki a világon egy puli számára létezik.
– Hát hun a bánatba csatangótál, te cudar?
– Már megbocsásson, de ez az én kutyám! – förmedt rá Szilvia, aki csak most tért magához. – Én találtam rá egy budapesti bekötőúton, ahol étlen-szomjan fagyoskodott a hidegben. Ő az én kutyám, és a neve Lucky!
– Igaz ez, Gubanc? – kérdezte a juhász, akit egyáltalán nem hozott ki a sodrából rég látott kutyájának váratlan hazatérése. – Hát puji léttedre ott kötöttél ki szígyenszemre egy pesti útkereszteződísben?
A kiskutya mellső lábain kúszva tett néhány lépést Márton felé, vékony hangon felsírt, és restellkedve lekushadt. Az öreg a subája zsebében kotorászott, majd diadalmasan előhúzott egy szikkadt kenyérhéjat. Lucky elé vetette, aki helyből ugrott érte, és ügyesen elkapta a levegőben.
– Jóvan no! Ne nyíjjá má, te Gubanc. Majdcsak elrendezzük a te dógodot is. Az éllő Istenre esküszöm, hogy kölyket többé senkinek nem adok, bárhugy is ríjjanak érette a gyerekei!
Szilvia azonban nem hagyta annyiban a dolgot.
– Uram, adja vissza a kutyámat, és közöttünk minden el van intézve. Mennyi pénzt kér érte?
– Pízt? Dehogy köll énnékem píz. Mit gondól magácska, mennyit kóstál egy jóvérű terelőpuji? Akár egy előhasú üsző!
– Elnézést, hogy mondta?
– Csak kérdezze meg tűle, akar-é mennyi?
– Lucky? Lucky!!! Gyere hozzám kutyuskám! Gyere ide, nem hallod?
A kiskutya azonban rá se hederített. Csakis Mártonra figyelt a fülét hegyezve.
– Mondja, hogyan csinálja? Maga egészen megbabonázta ezt az állatot!
– Mencs Isten, dehogyis babonáztam. Csak hát én neveltem a Tiszával eggyütt, tuggya. Én tanítgattam. Osztán igencsak megszerettem.
– Akkor miért adta el olyanoknak, akik kirakták az árokpartra, mint valami szemetet?
– A gyerekek miatt, akik olyan erőssen ríttak érte. De most mán jóvan. Itthon van, hazagyütt. Ugyi, Gubanc?

Szilvia egyedül hajtott haza a Budapest felé vezető úton. A mellette lévő ülésen üresen lógott Lucky hevedere. A műszerfalon egy egész évre szóló tiszteletjegy hevert. Ingyenes belépő a Nemzeti Park területére. Érte nyúlt, és összegyűrte. Galacsinná gyúrta a markában, aztán kidobta az ablakon. Tudta, hogy önszántából soha többé nem tér vissza ide.
– Isten veled, drága szerencsés Gubanc! Legyél nagyon boldog ott, ahol születtél! – sóhajtotta könnyes szemmel, és beletaposott a gázba. A sötét árnyék olyan váratlanul bukkant fel előtte, hogy fékezni sem maradt ideje…

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>