Tudor Arghezi

Az Olajfák hegyén

Tudor Arghezi

Hegy, az Erő felé nyújtózkodva
Az égszínkékben megingathatatlan.
Nagy és ősi viszály súlya
Nyomaszt téged szakadatlan.
Titokban igyekszik túlnőni feletted
A lapos síkság, csúcsokra vágyva,
Hogy utolérjen a kavargó por, melyet
Felver a sokaság és a nyájak;
Hegy, patakokkal barázdálva.
Sólyom kegyhelye, napok menedéke.
Nem szenveded a múló virágszálat,
Mely az illatával megrészegít téged.
– Te vagy a nagy titkok határán
Az örök hatalom jelképe ott.
Reménytelen létünk felett állván.
Te csillagoktól ostromolt!

Törékeny, szegény lelkünk már
Forrásról és termésről alig tudhat.
A remény szerényen közöttünk jár.
Mint kerék, mely halvány nyomot hagy,
Arany küllőit betakarja a sár.

Este

Egy pók, alig bibircsóknyi
Fent sétál a körtefákon.
Nyomasztja, bár alig látni,
A sok gond és a fájdalom.

Ha munkáját befejezte;
Fáradhatatlan a lába.
Várja szegre felfüggesztve
A kancsón megbúvó háza.

Nem lát engem, nem vesz számba,
Én senki vagyok neki.
Miért vagyok én ilyen nagy?
És ő miért olyan kicsi?

Ádám és Éva

Egyedül érezte magát fent az égben,
Így aztán társakra vágyott az Isten ,
Elgondolkodott hát, hogy a gyerekek
Selyemből, ezüstből vagy jégből legyenek,
És becsületesek, ártatlanok, szépek,
Nem utolsósorban igazi testvérek.

De a gépezetbe egy porszem került,
Ádám ősöm lustára, langyosra sikerült.
Mert, amint kiderült utóbb az Isten terve,
Porból készült ő némi nyállal elkeverve;
Hogy kipróbálja, a csillagkezdemény
Megfogan-e sárban, vagy oda a remény,
Köpött nagyot négy irányba rosszkedvében,
Megteremtve ezzel a fényeket az égen.

De íme, a munka félresikeredett,
Mert az alapanyag nem volt éppen remek.
És így Ádám, az Úr elsőszülött fia
Kissé hebehurgya lett, alapvető hiba.
Nem őrizte album, egyetlen kép sem meg,
Milyen volt ábrázata az első embernek.

Képét még a tó tükre sem jegyezte meg,
Pedig belenézett, mielőtt lepihent.
Az isteni hatalom nem tűrte ezt persze,
Mivel mindig aludt, hogy így felébressze
Az egyik oldalbordáját kivette,
És belőle Évát megteremtette.

Lássuk, a lustaság ezután is áthat,
Mikor végre van nővéred és társad?
Megfogták hát egymás kezét ízibe
És bejárták a kertet hosszába-széltébe.

Ne csodálkozz, hogy a vágytól egyre jobban
az orruk is piros lett ott a csalánosban.

Balázs F. Attila fordításai

A bejegyzés kategóriája: Műfordítás
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>