T. Ágoston László

Alamizsna

Az észak felől érkező utasok meg a nyájukkal vándorló pásztorok egyre fenyegetőbb híreket vittek Júdába és Jeruzsálembe. Arról beszéltek, hogy egy gyors lovakon járó, az íjat és nyilat mesterien kezelő, de kegyetlen és roppant erőszakos sereg támadta meg az Asszír Birodalmat, mely egyre inkább megroppanni látszik. Északról jönnek ezek is, mint egykor az asszírok, és tengernyi vér és könny jelzi az útjukat. Kegyetlenek és könyörtelenek. Megölnek vagy rabláncra fűznek minden népet, mely ellenállni próbál nekik.
– Íme, megérkezett az északról jövő ellenség – állapította meg Jeremiás próféta. – Őket küldte az Úr, hogy megbosszulják a nép és az uralkodók hűtlenségét, tisztátalan cselekedeteiket, melyeket elkövettek ellene.
A király és az udvaroncok csak nevettek rajta.
– Botor beszéd – mondták – az egyiptomi szövetség megvéd bennünket mindenféle külső támadástól. Velük nem bírhatnak el holmi északról jött barbár hordák, bármilyen gyorsak is a lovaik.
A papok meg egyre csak azt hirdették, hogy nem hagyhatja el a népét Izráel Istene, hiszen köti Őt a Mózessal kötött szövetség, és minden ellenségtől megóvja Júdát. Nem engedi, és nem is engedheti, hogy barbár csizmák tiporják Jeruzsálem utcáit meg a templom udvarát. Amint egykor az asszíroktól megóvta a várost, majd Babilonnal szemben is tesz valami csodát.
Egyre vészjóslóbbak, félelmetesebbek lettek az észak felől érkező hírek. Ha a menekülők nagy átkot akartak szórni valakire vagy valamire, azt mondták; történjen veled az, ami a babiloniak által elfoglalt várossal történt. S itt ki-ki megnevezte az általa ismert, fölperzselt helység nevét.
A környező népek egyre nagyobb ellenszenvvel figyelték a júdaiak önhittségét, pöffeszkedését, s kárörömmel fogadták a karkemisi ütközet hírét, melyben a nemrég trónra lépett babiloni király, Nebukadneccar csapatai fényes győzelmet arattak az egyiptomiak fölött. Megnyílt az útjuk délnek, Júda felé.
Ezek a hírek elgondolkoztatták ugyan Júda vezetőit, s magukra öltötték a vezeklő zsákruhát, de továbbra is nevetségesnek találták Jeremiás jövendölését az ország feldúlásáról, a jeruzsálemi templom lerombolásáról és a király meg a nép babiloni fogságáról.
Nebukadneccar király fülébe is eljutottak ezek a júdaiak dölyfösségéről szóló hírek, és hiú ember lévén, nagyon felbosszantották. Nem elég, hogy Izráel Istenét erősebbnek mondták Bélnél, a babiloniak főistenénél, volt képük kijelenteni, hogy ő, a világ nagyobbik felének ura képtelen elfoglalni Jeruzsálemet. Igaz, a hadviselésben járatos tudósok úgy vélték, az a világ legbiztosabb erődítménye, de az övé meg a világ leghatalmasabb hadserege. Így esett, hogy uralkodásának kilencedik esztendejében Babilónia királya az egész hadseregével megérkezett Jeruzsálem alá. Tábort ütöttek a város falaival szemben, és ostromműveket építettek köré. Másfél éven át tartott az ostrom. Addig egy lélek se be, se ki. A város védői minden ehetőt felfaltak már. Eluralkodott köztük az éhínség. Egyes hírhozó kémek azt jelentették, hogy az anyák fölfalják gyermekeiket. Az öregeket, betegeket se kímélik.
Csak erre várt a babiloni király, s harcra vezényelte jól táplált katonáit. Hullottak is a várvédők, mint az első őszi fagyban a legyek. A júdai király, Cidkijjá harcosai azonban egyik éjszaka a vezéreikkel együtt kimenekültek a két várfal közti titkos kapun át, és eljutottak a jerikói síkság felé vezető útra. Úgy gondolták, ha kellő egérutat nyernek, kimenthetik a királyt és udvarnépét, akik a környező országokból segítséget hozhatnak a várvédőknek. Az ostromlók azonban észrevették a szökést, utánuk eredtek, és el is fogták a júdai királyt az egész vezérkarával együtt a jerikói síkságon. Megkötözve vitték őket Hamát földjére, Riblába, a babiloni király elé. Rettenetes volt az ítélet. A király fiait és Júda összes vezetőjét megölték ott helyben. Cidkíjját, a királyt megvakították és bilincsbe verve vitték a babiloni király börtönébe, s ott raboskodott haláláig.
Tíz év múlva egy újabb sereg élén elküldte a király Jeruzsálembe Nebuzaradán testőrparancsnokot, hogy perzselje föl azt, ami a városból megmaradt. A katona híven teljesítette ura parancsát. Embereivel földig romboltatta a várfalakat, felgyújtatta a templomot és a királyi palotát, felperzseltette a város minden házát. De mielőtt mindezt megtette volna, Babilonba szállíttatta a templom minden kincsét. Nemcsak az aranyat és ezüstöt, hanem még a templom rézoszlopait és rézedényeit is. Összeszedette a város megmaradt lakóit, beleértve a Babilonhoz átpártoltakat is. Kiválogatta közülük azokat, akik ottmaradhattak szőlőművesnek vagy mezei munkásnak. A többieket rabláncra fűzte és elindította Riblába. Ott aztán a király embere kiválogatta közülük, akiket megöletett, s kényszermunkára küldte a megmaradt rabszolgákat.
Így büntette meg az Úr a pöffeszkedő, ellene vétő júdaiakat – tanította Jeremiás próféta. – Amikor véget ért a babiloni fogság, s végre hazatérhettek a megmaradottak, alig volt ember, aki szánja a veszteségeiket.

*

Kovács Péter afféle jobb sorsra érdemes ifjú legény volt Szentkirályon, amikor megérkeztek a faluba a téeszszervezők. Épp abban az évben érettségizett a szomszéd város gimnáziumában. Eszes gyerek volt, jeles bizonyítvánnyal, mégis létszámfelettinek bizonyult az egyetemi felvételinél.
– No persze, az egyéb származása miatt – mondta a párttitkár –, mert a proletárdiktatúra államában nehogy már a nagygazdák fiai legyenek az ügyvédek! Nekünk erre vigyáznunk kell!
Tény, hogy Kovács Jánosnak húsz hold földje volt a falu alatt a legjobban termő dűlőben, és ezért ő lett az osztályellenség a párttitkár szemében. Megbolondult ez az ember, vagy tán az egész világ? – hördült föl mérgében. – Meg is esküdött magában, hogy agyonüti ezt a jöttment csirkefogót, ha valahol négyszemközt találkozik vele. De mielőtt bármit tehetett volna, megjöttek az agitátorok. Hármasban járták a portákat. Egy helyi ember a párttagok közül, egy rendőr meg egy városi pantallós pasas. Lyukat beszéltek a gazdák hasába, csakhogy aláírassák velük a belépési nyilatkozatot.
Kovácsékhoz éppen az a csapat kopogott be, amelyikben a párttitkár, Sépa István is volt. Agyba-főbe dicsérték a szovjet kolhozokat meg a nagy, közös táblákat, amelyeken reggel elindul egyik irányba a traktor az ekével, aztán este ér vissza, és még mindig ugyanazt a barázdát szántja. Meg a hatalmas tejgazdaságokat elektromos fejőgéppel, villanypásztorral fölszerelve. A gazda csak hümmögött meg a fejét ingatta. Közben az asszonyra kacsintott, aki hozta a pincéből a bort, és serényen töltögetett a poharakba. Azok meg úgy berúgtak az ingyen kocsmában, mint az ólban röfögő kese. A kocsiderékban kellett hazaszállítani őket. Már negyedszer tértek vissza egyre idegesebben, mert szorította őket a határidő, amikor a párttitkárnak eszébe jutott a Peti gyerek.
– Az a helyzet – mondta elhúzva a szót, miközben a kancsó alá tartotta a poharát –, hogy el lehetne ám intézni a Peti gyerek egyetemi felvételijét is. No, nem a jogra, mert oda ugye nincs hatáskörünk, de az agráregyetemre mindenképpen. Még szocialista tanulmányi szerződést is köthetnénk vele, és ha végez, ő lehetne itt a téeszelnök. Addig meg mondjuk maga, János bátyám, elegyengethetné az ügyeket. Nem kell ám most választ adnia, ráér, ha holnap reggel bejön a pártirodára, aztán megbeszéljük a további teendőket.
– És ha nemet mondok? – vetette föl a fejét az öreg Kovács.
– Okosabb ember maga annál, bátyám – mondta a pesti ember – hogy a harmadik határban szántogasson szikes legelőt…
Így esett, hogy másnap reggel az öreg Kovács könnyes szemmel aláírta a belépési nyilatkozatot. Egy hét múlva az alakuló ülésen megválasztották az új téesz elnökének. A sógorasszony lett a főkönyvelő. Aztán jött az egyetemről egy ajánlott levél. Szép, márványozott papíron, hivatalos pecséttel ellátva. Az állt benne, hogy Kovács Péter felvételt nyert az agrárszakra, október elsején elfoglalhatja a helyét a kollégiumban is.
Gyorsan peregtek az évek. A fiú kiváló minősítéssel elvégezte az egyetemet, és még az év őszén kinevezték főmezőgazdásznak. No, meg a helyi pártvezetőség tagja lett, mert ilyen fontos beosztásban a legfontosabb a párthoz való hűség. Aztán a következő évben az öreg Kovács megbetegedett. Az ízületeivel volt valami baj, így aztán rokkantnyugdíjba küldték. A rossznyelvek azt beszélték róla, hogy tán nem is a térdével meg a könyökével volt baj, hanem a házipénztárral. Ezt azonban a rendőrségi vizsgálat nem támasztotta alá. A pletyka egy idő után elhalkult, és az új közgyűlésen Kovács Pétert választották meg elnöknek. Néhány hét múlva a megyei pártbizottság tagja is lett, mint a legifjabb agrárszakember. Fél év elteltével ő lett a párt megyei szakfelügyelője. Jó volt ez így a rokonságnak meg a falunak is, hiszen új traktorokat meg kombájnokat kapott a Béke Téesz, játszótér meg kultúrház épült Szentkirályon. Ettől aztán végképp feledésbe merült a házipénztár.
Így ment ez egészen addig, míg azt nem mondta valaki, hogy elég volt a szovjet megszállásból, meg a pártállamból, meg a kolhoz rendszerből, meg úgy egyáltalán az egész szocializmusból. Éljen a szabadversenyes kapitalizmus, meg a világpiac! Ennyi év után már nagyon nehéz lenne kideríteni, ki volt az, aki először kimondta. Majdnem annyira, mint azt megállapítani, mi is történt egykor azzal a bizonyos házipénztárral. Tény, hogy egy szép őszi napon kikiáltották a harmadik köztársaságot. Az egymást követő szónokok elmondták, hogy belépünk a Közös Piacba meg az Európai Unióba, és egy csapásra olyan gazdagok leszünk, mint a németek meg az amerikaiak együttvéve. Az emberek hitték is, meg nem is, indultak volna, meg nem is, és főleg azt tudakolták, hogy merre. Ha hárman összetalálkoztak a kocsmában, két kisfröccs között rögtön alakítottak egy új pártot, és világmegváltó terveket szőttek. Szentkirályon Kovács Péter lett a Paraszt Párt elnöke. Meghirdette a földet vissza mozgalmat, és elsőként foglalta el apja egykori birtokát. Bérelt még hozzá háromszáz hektárt, meg a téesz traktorját, kombájnját, a személyzettel együtt.
A többiek is mind visszakaphatták az egykor elvett földjeiket. Csakhogy akitől elvették, már rég kiköltözött a temetőbe, az utódok meg városlakók lettek, legföljebb az erkélyládában locsolgatták a virágföldjüket. Árverésre bocsátották hát a kárpótlási jegyeiket. Törvényt hoztak a Parlamentben, bizottságok alakultak, megválasztották az ellenőrök ellenőreit, de mindenekelőtt megszavazták az ellenőrök ellenőreinek havi javadalmát. Kovács Péter először ellenőr lett, aztán az ellenőrök ellenőre, majd pártszínt váltott, és megválasztották képviselőnek.
A városban, amelyiknek éppen ő volt a képviselője, csődbe ment egy gyár. Nem nagy, alig néhány száz embert foglalkoztatott. Megvette a képviselő, csakhogy az embereken segíthessen ezzel. Igaz, hogy fillérekbe került, de a gesztus volt a fontos, nem az ár. Aztán idővel még ajánlottak neki ezt-azt. Nem volt szíve visszautasítani.
A felesége Párizsba járt bevásárolni, de mindig a menetrendszerű repülőgéppel. A lánya az oxfordi egyetemen tanult, mert ott könnyebben elsajátíthatja az angol nyelvet. A rosszmájú szomszédok azt pletykálták róla, hogy a képviselő úrnak alig húszéves szeretője van, és hamarosan kinevezik államtitkárnak. Mások tudni vélték, hogy lesz ebből még miniszter is.
És ekkor történt az egyik gyárában egy szörnyű baleset. Fölrobbant egy elhanyagolt gáztartály, és három munkás ott lelte halálát. A szakértői vizsgálat szerint több mint fél évet késett a karbantartás. A főkönyvelő azt mondta, nem jutott rá keret. A bíróság nagy összegű kártérítést ítélt meg a három családnak. A tulajdonos ügyvédje természetesen fellebbezett, hiszen ez volt a dolga, ő meg elbocsátotta a főkönyvelőt és a karbantartó lakatost.
– Kevély és kőszívű ember lettél, fiam – mondta neki az anyja. – Ezt az Isten se bocsátja meg neked. Nem szánod azt a szegény asszonyt meg a két árva gyerekét? Oda a férje, munkája, jövedelme neki sincs. Éhen vesznek, mire a bíróság megítéli a kártérítésüket. A Jóska a barátod volt gyerekként. Együtt jártatok a tóra fürödni. Emlékszel? Egyszer egy nagy halat is fogtatok… Az Isten szerelmére kérlek…
– Ne emlegesse nekem az Istent, anyám! – ugrott föl az asztaltól ingerülten Péter. – Ha van, majd megsegíti őket. Ha nincs, úgyis beledöglik a világ. Én hittem benne. Emlékezzen rá, gyerekkoromban minden vasárnap ott ültem a templomban. Imádkoztam hozzá rendületlenül, hogy hagyjon azzá lennem, amit akarok. Orvos akartam lenni vagy ügyvéd, hogy segíthessek a nyomorultakon. Például az olyanokon, mint amilyenek maguk is voltak, anyám. Csak túrták a földet nap-mint nap hajnaltól késő estig, és amit termett, elvitték adóba. Kértem az Istent, adja meg nekem, hogy a gyámoluk lehessek. És mit adott helyette?
– De hiszen nagy ember lettél, fiam! Gazdag vagy és hatalmad van az emberek fölött…
– Én nem akartam paraszt lenni, és szívből utáltam a politikát. Azt adta, amit nem kértem. Mi volt a bűnöm, amiért így kell vezekelnem? Azt mondja, gazdag lettem. Valóban az, és éjszakánként azt számolgatom, melyik nap ér el a csőd, vagy mikor jelent föl egy képzelt jó barát. Mert tudja meg, anyám, hogy a politikában nincs barát, csak szövetséges van és ellenlábas. Az egyik lépés a mennybe visz, a másik a pokolba. Ne higgye, hogy nem sajnálom a Józsit. Az én életemben talán ő volt az utolsó barát… De ha meggondolom, hogy hány Józsi vár még alamizsnára, és hánynak ad bármit is ez a kevély világ, azt mondom, behunyta szemét az Isten, vagy tán el is szunyókált a trónusán. Mi meg a mammont imádjuk, és egymást faljuk föl áldozati bárány gyanánt. Aki ezt túléli, azon talán majd egyszer megkönyörül az Úr.
– Nem ismerek rád, édes fiam – szepegte az öreg Kovácsné. –  Az én kisfiam, az én Petikém istenfélő gyerek volt. Jószívű és igazságos. Szerette a családját, a barátait, minden embert… Ezek a munkások a te gyáradban haltak meg, fiam. Felelős vagy értük.
– Nem érti ezt maga, anyám! Nem is értheti. Ki fogom fizetni a kártérítést, mert jár nekik, a bíróság mindenképpen megítéli. Szívem szerint már most kifizetném, de nem lehet, mert gyengének nézne az ügyvédem, és hülyének a társaim. Azt mondanák, hogy idő előtt feladtam a pozíciómat. Mert nálunk az a legfontosabb, hogy az ember megfeleljen a társadalmi rangjának, és mindig, mindenben ő legyen a győztes. Még akkor is, ha tudván tudja, hogy nincs igaza. Az aranyborjút imádjuk, és valamennyien kisistenek akarunk lenni. A látszatokban gyönyörködünk, és nem vesszük észre, hogy a tükörről rég lekopott a foncsor.
Hazafelé menet az egyik templom előtt odaszólt a sofőrjének, hogy álljon félre, és várja meg a szomszéd utcában. Az ajtó mellett, a lépcsőn egy koldus ült lehajtott fejjel és a nyitott tenyerét nyújtotta az arra járók felé. Mellette egy falnak támasztott kartonlap. Rajta a felirat: „Szánjatok meg, három napja nem ettem!” Kovács Péter megállt mellette, úgy érezte, mondania kell valamit. De nem szólt, csak állt, mint egy faszent. Aztán a zsebébe kotort, a koldus kezébe nyomott egy húsz forintos érmét, és visszaballagott a kocsijához.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>