Kalász István

Fent

M. simogatta az arcomat, én meg suttogtam, ezt nem teheti velem, ezt nem. Ha holnap este hazajössz, mondta M., nem leszek itt, elmegyek, édesem, két hónapja tart azzal a férfival, szeretem, hozzáköltözöm… Éjjel szerelmeskedtünk, M. sikoltott, reggel kábultan mentem dolgozni, az irodában ezerszínű kötelek között ültem, fejemben zubogott a fájdalom, este bementem az üres lakásba. Az üres szekrények közé. Bíbor ég lebegett a város fölött, a lakás forró volt, telefonáltam, M. felvette, a metróban volt, érdes zajban, nem hagyhatsz el, mondtam, M. nevetett, de elhagytalak, ne keress, elég volt, holnap a határhoz megyek, egy szikla miatt, ami hat a lélekre, egyensúlyt teremt, a szerelmem hisz ebben, igen, ő ilyen ember, abban is hisz, hogy vannak földönkívüliek, figyelnek minket, ne nevess, elkísérem. Hadartam, hogy ez ostobaság, hegyek nem hatnak a lélekre, a dombok sem, M. mondta a szikla nevét, és hogy annál a sziklánál nem élnek állatok, alig nő növény, értsem meg, nem akarja tovább, aztán letette. Én meg arra gondoltam, elmegyek utána.
Országút, falvak, házak, tudtam, hová mennek, kerékpárosok, iskolák, benzinkutak, tanyák a távolban, baleset, teherautó égett, a láng átsütött a szélvédőn, haladtam keletnek, bele a feketedő égbe. És abban a faluban volt a vendégház, meg volt a panzió, ők a panzióban vettek ki szobát, a terepjáró az udvaron állt, a vendégházban egyedül voltam, sötét szobák, fürdőszoba, az ágyak…, minden hűvös, dohos, ültem a konyhában, nekem is jár a boldogság. Igen, nekem is jár, mondta M. és én rideg vagyok, csak dolgozom. Ültem a sötétben, később kimentem az utcára, volt egy kocsma, bent homály, zaj, tévé üvöltött a falon, a pultnál röhögtek.
Éjjel felébredtem, mélysötét volt, a távolban kutya ugatott, vettem a telefonomat, írtam sms-t, nem adom fel, itt vagyok a faluban, kétszáz méterre, látni akarom. Nem hagyhatsz el. Feküdtem. A sötét házban vártam, nem jött válasz. Nem hagyhatsz el. Írtam megint. Hajnalban. De nem jött válasz.
Felöltöztem, kimentem az utcára, a falu, az elnyúló utca kihalt volt, elmentem az iskola előtt, keleten már derengett az ég, mentem a bolt előtt, hátrébb volt a panzió, a drótkerítés mögött, az udvaron ott állt a terepjáró, a házon nyitva volt egy ablak. M. szeretett nyitott ablaknál aludni, télen is, a legnagyobb hidegben is, hé, suttogtam, a függöny mozdult, M. állt fent, intettem, jött az sms, miért csinálom ezt, ennek semmi értelme, írtam, hogy szeretem, beszéljünk, várom a buszmegállóban.
És M. állt mellettem a megállóban, fázósan, átöleltem, mondtam, hogy jöjjön velem, menjünk fel arra a hegyre, aminek ereje van, M. rázta a fejét, nem akar, mondtam, gyere-gyere. Beültünk a kocsimba, kihajtottunk a hegyhez, húztam magammal, fel az ösvényen, M. kért, engedjem el, ennek semmi értelme, szeret ő, de nem így, ennek tényleg semmi… Gyere, kiabáltam, fel akarok menni. Be akarom bizonyítani, hogy képes vagyok figyelni rád. És mutattam a szikla tetejét. Felmegyünk. Mi ketten. Onnan lenézünk, eldöntjük, mi legyen velünk. M. rázta a fejét, húzni kezdtem a szúrós bokrok között felfelé a vörös, köves talajon, az ösvény keskenyedett, meredekebb lett, mindenfelé konzervdobok, műanyag palackok feküdtek, kapaszkodni kellett, M. zihált, sírt, jött mögöttem. A nap felbukkant, a hegy fent kopár volt, sima, vörös kő, M. mutatta, a szandálja elszakadt. Szép itt, ott egy patak, a falu, hátul egy kastély, mutattam, M. mosolygott, itt minden poros, ő fehér ruhában van, a portól vörös lesz a ruhája, nem…, nem akar leülni, mondta félénken, rossz itt. És fél tőlem.
Akkor vedd le, mosolyogtam rá, a ruhádat, ne félj, a hegy meggyógyít, M. nézett rám, láttalak eleget meztelenül, M. levette a ruhát, kérdezte, hová tegye? Itt minden poros. Állt bugyiban, nevettem, mondtam, ne törődjön vele, nézze a tájat. Hogy milyen szép. Ott egy major, mögötte egy tanya, látod, mi fut ott? Nézd! A távolban gólyák repültek, a nap emelkedett, meleg lett, áttetsző felhők álltak az égen, a szikla pattogni kezdett, a hőség, mondtam, a kő melegszik. Csak fizika, ez a domb titka, ettől titokzatos? És nevettem. Ez az ereje? Aztán levettem az ingemet, a nadrágomat, levetkőztem én is, tessék, itt vagyok, M. kérdezte, mit csinálok, mondtam, meztelen akarok lenni, itt akarok ülni vele, érezni a forró követ, magam mögött hagyni mindent, csak beszélni. Őszintén. Kezdeni megint. Arról, hogy ne hagyjon el. M. ráfeküdt az ingemre, a könyöke vörös lett a portól, letöröltem, azt mondtad szeretsz, néztem rá, velem akarsz élni, mellettem megöregedni. Igaz? Hallgatott. Félek a magánytól, mondtam gyorsan.
M. magához húzott, soha nem beszéltél így, most mondtad először, hogy félsz. Enyhe szellő támadt, hunyorogtam a szikrázó hőségtől, a mélyben autó zúgott, a motor zúgása erősödött, gyere, mondta M., ráfeküdtem, mozogtam, lentről kiáltás, ajtócsapódás, beszéd hallatszott, igen, jöttek felfelé az ösvényen, kik lehetnek, a nap tűzött, égette a hátamat, a hangok erősödtek, a mélyben újabb autó érkezett, újabb kiáltás, dudálás. Hé, M. lába átkulcsolt, miért nem mondtad eddig, hogy szeretsz, zihálta. Kik jöhetnek utánunk, kérdeztem, de M. szorított, ölelt, zihált, szeress, a szikla pattogott, érezni kezdtem a beteljesülést, M. félelmét, hogy nincs pénze, állása, hogy évekig várta, hogy elvegyem feleségül, hogy gyereket akar, és láttam magam, ahogy ültem, hallgattam a konyhaasztalnál, ittam, igen, és ekkor éreztem, hogy szeretem ezt a nőt, ez a szikla tényleg tesz valamit velem, és azt is akartam mondani, hogy elengedem, menjen, ha az a férfi jobb neki, és ekkor M. azt kiabálta, segítség, segítség, segítség, kérem, és sírva az arcomba karmolt.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>