Aich Péter

Hadszíntérjelentések
(részlet a szerző frissen megjelent kötetéből)

NEM VOLT ELÉG EGYSZER, MÁSODSZOR IS LETOLT A BÖLCS NAGYFŐNÖK. ALAPOSAN, A SÁRGA FÖLDIG. HIÁBA, JAVÍTHATATLAN VAGYOK, RÁNCBA KELL SZEDNI. HOLOTT FÖLKÉSZÜLTEM, tudtam, hogy látogatóba kell menni ahhoz a két elemit végzett filozófushoz (kiderült: olvasni tud), mégis meglepett, igen, túltett önmagán, s arra már nem számítottam. Az én hibám. Az történt ugyanis, hogy díszfölvonulást (alias riadót) gyakorlatoztattak velünk. Nem tudom, mitől a riadalom, ez leginkább a nagyfőnök raplijától függ, más magyarázat idétlen. Ilyenkor mindenki bakancsban alszik, vagy gumicsizmában, már amije van, pokróccal sem takarózik, nem tudja, mi vár rá, inkább fázik. Gyakoroljuk a háború kitörését, arra az esetre, ha letámadna az idealizmus, éppen minket, mivel megfájdult a foga jólétünkre, falainkra, szögesdrótunkra, zárt kapuinkra, fene tudja, mi mindenre, ez a legújabb foglalkozásterápia, nagyzási hóbort, katonásdit játszunk. Némileg azért érthetetlen az aggodalom: ugyan mi lenne szebb, ha mit sem sejtve besétálna ide e kelepcébe az a csuda idealizmus, nem kéne félni tőle többé, innen aztán ki nem jutna, erkölcsi és egyéb fölényünkkel semmisítenénk meg könnyedén, ám a nagyfőnökök ezt, nyilván magasabb stratégiai elképzelések (utasítások?) következtében figyelmen kívül hagyták. Zavaros rohangálás vár tehát ránk föltehetően, kiszámíthatatlan időközökben, jobb lábbal ide, bal lábbal oda, hogy elterüljünk, az ellenséget így könnyebb megtéveszteni. Az egész előadásra, ugyebár, idő van kiszabva, azalatt kell teljesíteni az egész előadást, van egy küszöb ugyanis, miként az némi indiszkréció következtében kiderült, amit nem lehet túllépni. Az időt persze mérik, ha pedig akár egy másodperccel túlléped, következhet a menetrendszerű megtorlás, van, aki arra vár, ott üsse a guta. Ha nem viszik túlzásba, meg lehet szokni, de persze eltúlozzák mindig. Amennyiben pedig rekordot döntesz, azt elkönyvelik, s ha ingeden minden gomb megvan, és be is van csukva, akkor esetleg megengedik, hogy a kerítés közelébe mehess aznap, hogy megihass ott egy sört rummal, mert ez a pláne az egészben, életed ritka csúcspontja. Na de bolond az, aki rekordot akar dönteni, hiába oly vonzó az ital, mert akkor legközelebb a megengedett időküszöböt is lerövidítik, volt már ilyen. Az meg mire jó, nemde. Vagyis mindenki szépen fölöltözködve alszik, volt már, hogy hetekig aludtunk így, mert becsaptak (a meglepetés miatt), higiénia suvix, az amúgy is mostohagyerek, háborús körülményekben spórolni kell a vízzel, úgy teszünk tehát, mintha az volna, ami nincs, például háború és víz, de nem csodálkozik senki, miért legyen éppen ennek értelme. Amikor megszólal a riadósíp, kényelmesen nyújtózkodsz egyet, lomhán lekászálódnak az ipsék a fekvőhelyről, kissé helyrepofozod te is a szalmazsákot, hogy ne legyen túl nagy lavór a közepén, aztán dobbantasz kettőt, mármint annak jeléül, hogy most a bakancsot rángatod magadra, s amikor a folyosón az első lépéseket hallod, odasomfordálsz az ajtóhoz, majd hirtelen kirántod, és eszeveszetten rohanni kezdesz a raktár felé, hogy átvegyed a fölszerelést: a lapátot, amelynek te fabrikáltál nyelet, meg főleg a transzparenseket, mert ideológiai fegyverünk megdönthetetlen s legyőzhetetlen, ugyebár, útközben pedig fennhangon szavalod a rápingált szöveget, hallja meg mindenki, főleg a bölcs nagyfőnök és az ellenség. Az ügyeletes fő nagyfőnök ott áll papírcsákóval a fején, még kakastollat is tűzött rá, méltóbb méltósága ügyében, zsebre tett kézzel, elfelejtett ökör a falu végén, élvezi a tömeghisztériát, amit kiváltott a díszfölvonulásra (alias riadóra) kiadott parancsa, gyanúsan hasonlít a fagyott nyálú nagymenőre a magas lovon, talán éppen ő az, találgathatom, akkor volt-e álruhában, vagy most, bár igazán mindegy, az irányelvek egyformára boronálnak mindenkit. Mielőtt személyesen fújja meg a sípot (micsoda megtiszteltetés!), a szobáknak nevezett földalatti kuckókba elvből nem megy, mivel elvből csak az egész cécó után megy oda, hogy ellenőrizze, vajon egy-két perc alatt nemcsak rendben fölöltöztek-e a legények, de a szalmazsákot is megvetették s rendbe hozták-e előírásszerűen, ami egyéb körülmények között egy délutánt vesz igénybe. Eszébe sem jut, hogy mindez tiszta svindli, katona bácsira játszunk itt, gyerekek, öntudatos, szabad bábúkra, milyen fölemelő. Mert előírásszerűen pizsamának kinevezett éjjeli szerelésben kéne aludni, ez itt a kultúra, ne feledjük, szó sincs arról, hogy készenlétben vagyunk, fiúk. Az is előírás, hogy amikor segédszolgálatra neveznek és házat őrzöl, mármint ezt a bunkert, azaz úgy teszel, mintha, és jön a fölöttes kápód vagy bármelyik nagymenő, haptákba vágod magad, mintha csakugyan katona volnál, mert a rend mindig katonás és egyenruhás és fekete-fehér, más nem is lehet, szóval akkor bemutatkozol, hogy iksz-ipszilon, vagyis elhadarod a számot, amit a homlokodra égettek, ezt és ezt a szolgálatot teljesítem, vagyis őrzöm nagyra becsült, legyőzhetetlen, blabla eszménket, szolgálatkészen vakkantasz hozzá, elszavalod az aktuális kongresszus szlogenjét, azután jelentheted, hogy mindenki itt van, csak egy a magánzárkában, ketten betegágyon, hárman szolgálatban, négyen különmunkán, szomszédban vagy kitudjahol, összesen tíz hiányzik a negyvennyolcból, mert abból engedni nem lehet, csak megfelelő ideológia kell hozzá, szóval elszavalod a kötelező mondókát, ez van, vagy amaz nincs, és közben arra gondolsz, pukkadj meg, te fölfuvalkodott léhűtő, állj odébb minél előbb, lehetőleg a nagy fészkes fenébe. Namármost: a szereposztás szerint a cuccot nekem kellett kiadnom. Vagyis előírásszerűen átveszem a házőrző kutya szerepét, szalutálgatunk magunknak, mint az ólomkatonák, bemutatkozunk, mintha nem ismernénk egymást, nehogy holmi ismeretlen kezére játsszuk a hazát, értsd ezt a barlangjáratot, az ellenségnek például, amely fondorlatosan akár közénk férkőzhetett volna, bűz vagy huzat képében például, és álruhában persze, az efféle udvariaskodásra mindig van idő, a haza, mármint ez a katakomba, vagy micsoda, bánya, közben nyugodtan leéghet, ami ugyan nem volna nagy kár, de az előírt ceremóniát kihagyni nem lehet, elhadarunk hát minden előírásszerű sületlenséget, előszedem a lepecsételt kulcsot, kinyitom a lepecsételt raktárt, igaz, a fala eléggé ingatag, arra egyszerűbb volna közlekedni, na de az nem volna előírásos, szóval kinyitom aj ajtót, kiadom a használhatatlan kramancot, a sok zászlót és lobogót, alig van valamelyiknek nyele, s amit már végképp nem lopna el senki: a jelmondatos táblákat, magnószalagra fölvett üdvrivalgást, no meg a csákányt és lapátot, ami fő fegyverünk, mert építünk, az ám, irigykedik is az ellenség. Mindez, mellesleg, minden alkalommal másként történik, mert valami írás vagy egyéb bizonyíték azért kell, hogy bárki bármit átvett, különben, azt hiszik, képesek volnának elinni a bitangok, esetleg elássák, kizárólag azért, hogy ne legyenek, erre volt már példa, csakhogy arra még az évek során megannyi ismétlés után sem jöttek rá, miképpen lehetne ezt a kellékosztogatást gyorsan, gördülékenyen lebonyolítani, pláne ilyen spontán díszfölvonulás esetében, arról nem is beszélve, hogy nyugodtan el is lehetne hagyni az egészet minden utólagos káros következmény nélkül. Szóval kiadom, ami kell, bezárom az üres raktárt, nehogy azt a semmit ellopják belőle, visszaballagok előírásszerű helyemre a pince végén, ahova a legutóbb a nagyobb biztonság érdekében, ahogy mondták, átköltözködtünk, igaz, a barakkok, ahol eredetileg voltunk, úgy hírlik, már azóta nincsenek, a bölcs fő nagyfőnök meg árgus szemmel lesi, bár nem világos, hogyan, mert szeme helyén űr tátong, hol talál bármi elégtelenséget, amit aztán kritizálni s szemünkre vetni lehetne, holott mindegy az neki, letoláshoz nem kell konkrét ok, még száj sem kell hozzá, mert szája sincs neki, hangszóró van a helyén. Előírásszerűen elébe állok, és jelentést teszek, elszavalom az aktuális kongresszus napi szlogenjét, majd elmondom, ki vagyok, mi vagyok, tehát a számot, ugye, meg hogy mit csináltam, mintha nem látta volna. Erre elkezd egy marsall pózusában tetszelegni, sőt szalutál is, igaz, bal kézzel, mert jobbját a zsebében felejtette, na de fátylat rá, semmiség ez, szóval amíg szalutál (ez az egyetlen, ami a jólneveltségből az előírások szerint rá ragadt) arra gondolok, dadogjon bármit az orra alatt, teljesen mindegy, de lehetőleg gyorsan, akkor fog végre odébbállni, a kakastoll csákóján büszkén lengedez.
No, ezen túlestünk, fújtam egy nagyot, micsoda siker, ebből biztosan duplázás lesz, mert ezúttal a stopperóráját elfelejtette leállítani a marsallisszimusz, amiért elébe álltam. Csakhogy a jó közérzetnek errefelé tévedés az alapja. Háromnapi abszolút csönd után jöttem rá, mekkora. Akkor jött a közvetlen nagyfőnök, olyan volt, mint egy paprikajancsi, vérben forgott a szeme, akár a toledói bikának az utolsó tőrdöfés előtt, apró sátánkölykök szurkálták, tompa békanyúzóval nyilván, azért dühöngött annyira, szóval üvöltözött és lehordott, sőt külön kegyként leharapta a fülemet.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>