Janáky Marianna

Fagyok

Janáky Marianna

Kezet akartam mosni hazaérve a napköziből. A férfi feküdt a kádban. Kilátszott a vízből a hasa, körötte és a kád szélén szürke koszcsík. Mikor benyitottam, összerezdült. Hasán félig telt pohár. Apa pohara. A sörösüveg nem borult fel, amikor az ajtót becsaptam. Ugye nem gondolod, hogy beissza magát közénk?, ismételgettem a folyosón a konyháig a falaknak. Aznap csak húgom evett velük, Ferivel és anyával.
Özvegy ő is, nincs gyereke, nem gyújt be magának a kazánba!, mondta anya reggel, de Feri bácsi akkorra már eltűnt, mint a légy a bögrém körül, amit elhessegettem. Bátyámmal még utána egy darabig zümmögtünk, Katira néztünk, kezünket az arcunk előtt ide-oda mozgattuk, amikor anya elfordult, de hugi is csatlakozott hamar. Csak a szalonnasercegés zavarta meg a háromfős kórust.
Délután egy cukrozott citromkarikát dugtam Kati szájába. Épp kifestőjét lapozgatva feküdt az ágyon rózsaszín mackójában. Újévi mala-ac! Újévi mala-ac!, énekeltem. Bátyám rám nézett, és ide-oda húzogatta kezét a homloka előtt. Te vagy a hülye!, feleltem, és rávetettem magam. Kezek, lábak, kiáltások. Megmondalak anyának mindkettőtöket!, ült fel visítva húgom. Jégkirálynőnk akkor már fehér báránybundájában ott állt a kapuban. Savanyú volt, de az édességet nagyon szerette. A tejbe pite volt a kedvencünk. Azt sütött a legtöbbször. Hétről-hétre mosolyogva tálalta föl, akár a csoki pudingos, meggyes karácsonyi tortát apa halála előtt.
Másnap anya egyedül akart kimenni a temetőbe. Az özvegy fehérgalambot csizmája nyomaiba lépve pár perc múlva három irhabundás veréb követte. A saroknál visszafordultunk. Tü-tű! Hazudsz, puha az orrod!, mondtam bátyámnak otthon a rádió előtt orrát kétszer megnyomva. De! Lesz új szeretője! Ati hangja recsegett, mint a Szabad Európa Rádió. Nem, marha vagy!, kiáltottam. Bátyám felkapta az asztalról a kristálycukortartót, és az arcom felé lökte. Számold meg, hány szem van benne, ha annyira okos vagy!, nyomott le utána két vállamnál fogva a földre. Mérgem kilopta szememből a könnyet. Rávetettem magam. Kezek, lábak, kiáltások. Megharaptam az orrát. Megtörölte. Tenyerén pirosak lettek a cukorszemek. Megmondalak anyá…,  nagymamának mindkettőtöket!, visított Kati és kirohant. Nagymama a konyhában főzött. Gyakran átjött hozzánk a szomszédos városból. Néha az arcán volt egy-két korompötty. Kihajoltam a vonatból, hallgattam a szelet, mondta egyszer, amikor megkérdeztem. Nagyothalló készüléke fülhallgatóját sokszor kivette. Így hallom a belső hangokat, mosolyogott. A gyerekszobák éjszakájába belesikoltó szenvedélyről talán ezért nem tudott. Csontkeretes szemüveget viselt, mellében arany szívet. Mégis nyolc kezet tartott markában két kézzel.
Reggel, mint keltetőben tojásból a csibe, kidugta fejét paplanom alól húgom, és kitört: Mi az a szejető? Megcsikiztem a tenyerét: Tudsz titkot tartani? Ezt találtam anya kabátzsebében! Atinak nem kell róla tudni! A tizedes meg a többiek! Ezt nézték a moziban! A két gyűrött mozijegyet, mint véres kardot mutattam fel kiemelve a párna alól. Ez méj baj? Ati is elvisz minket mindig matinéja! Ő a mi szejetőnk?
Tíz, tizenöt, húsz, huszonöt éve is elváltam. Öt éve a bíróságon. Szeretőim: István, János, Tamás, Feri egy se volt. A magány lábosból etet, ismételgette anya, és minden hétvégén várt a szomszéd városban. Most vasárnap tojáslevessel, grízes tésztával. Utoljára gyújtam tésztát. Nem bíjom máj!, mondta. Új protézisével vissza kellett volna már mennie a fogászatra. Ebéd után lefeküdtünk, meséltem neki: Egy fénysugár az ablakon át féregformát festett a tanári asztalra. Elindult felém. Ő fel-felpillantott aznap is, mint hetek óta, ahogy a puskázók szoktak. Összefűződött szemünk. Stendhal Vörös és fekete regényéből írtak dolgozatot. Hirtelen kint elsötétült, zuhogni kezdett, tócsákban sziromlepedő, sétálni kezdtem a sorok között, bevettem számba a kis arany nyakláncot, amit előző év végén kaptam a végzős osztályomtól. Szünetben remegett a fiú hangja: Tanárnő, ezt olvasta? Kölcsönadom! Az operaház fantomja volt. Másnapra elolvastam, de csak egy hét múlva adtam vissza neki, és egy tábla Boci csokit. Búcsúzáskor anya homlokán beszéltek a ráncok.
Pár nap múlva a negyedikről néztem a szilveszteri színes brossokat az égen. Volt férjemmel mi is tűzijátékoztunk valamikor. A kutyánk lábára vizelt, pedig adtam neki a feszültségoldómból. Szemben a bíróság fölött füsthegy terült szét a tetőn, mint ő régen a TV előtt. Énekelt, méregtelenítette a lelket. Lent a járdán egy fiatal pár csókolózott. Még megfagy szájukon a nyál, mosolyogtam. Szívemben több petárda. Felismertem mozgásáról diákomat.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>