Tristan Tzara

Emlékeim a Dadáról
(megjelent 1922-ben a Vanity Fair-ben)

A Dada az elkorcsosodott modern világ jellegzetes tünete, amelyet a háború alatti káosz és összeomlás inspirált. A Svájcba menekült értelmiségiek számára úgy tűnt, hogy az emberiség megőrült: a világ értékrendje felborult. A mozgalom jegyében a dadaisták durva viccet csináltak mindenből, betegesen provokatív összejöveteleket rendeztek és sértő kiáltványokat fogalmaztak meg, amelyek erőszakosságuk és abszurditásuk által a világ abszurditását és az erőszakot parodizálták. A mozgalom német művelőinél azonban a dadaizmus sokkal keserűbbre sikerült, társadalmi és politikai kérdésekben már-már forradalmi felhangot ütöttek meg. A francia dadaisták sokkal fiatalabbak voltak, és a nonszensz karneváli hangulatában tobzódtak. Amennyiben jelentőséget tulajdonítottak a mozgalomnak, azt a művészet ellenében jelenítették meg.

A dadaista kötelezettség

1920 első felében visszatértem Párizsba, és boldogsággal töltött el, hogy viszontláthatom barátaimat. Aragon, Breton, Dermée, Éluard, Ribemont-Dessaignes, Picabia, Péret, Soupault, Rigaut, Marguerite, Buffet és mások mellett részt vettem olyan tüntetéseken, amelyek felháborították a párizsiakat.
A dadaizmus párizsi debütálása 1920. január 23-án történt egy a Litérature c. dadaista lap matinéján, amelyen felléptek Louis Aragon, a karcsú fiatalember nőies vonásokkal, A. Breton, akinek gesztusai egy vallási szektatag stigmáit idézték, G. Ribemont-Dessaignes, akinek a puszta jelenléte beárnyékolta az emberiség forrófejű vádlóinak többségét, Philippe Soupault, akinek könnyed kifejezésmódja bizarr képeket produkált és Picabiaaki sokféle hatás alatt volt, elsősorban Marcel Duchamp fényes és sziporkázó elméjének hatása alatt, meghökkentő képeket állított ki, egyet krétával rajzolt egy táblára, és két óra múlva le is törölte, ennyi ideig élt a mű.
Én magam egy DADA című cikket olvastam fel, miközben egy csengő olyan hangosan szólt, hogy senki sem hallott a szövegből semmit. A közönség nemtetszését fejezte ki, bosszankodva ordították: Elég! Elég!
Igyekeztem futurisztikus értelmezést adni a cselekménynek, az egyetlen dolog, amit hangsúlyozni szerettem volna: puszta jelenlétem a színpadon, az arcom és mozgásom, hogy valamennyire kielégítsem az emberek kíváncsiságát, megpróbáltam megértetni velük, hogy bármit mondok, annak nincsen jelentősége.
Több ezer ember gyűlt össze a társadalom minden kategóriájából, akik nagyon zajosan nyilvánultak meg. Lehetetlen volt megállapítani, hogy mit akarnak közvetíteni felénk: örömüket vagy elutasításukata hatunk által szimultán felolvasott manifesztek által kiváltott váratlan sírás vagy nevetéshullámok közepette. Az újságok beszámoltak arról, hogy egy idős férfi felháborító módon viselkedett háromezer munkás és értelmiségi ellenében. A színpadon négyen voltunk: Ribemont-Dessaignes, Aragon, Breton és én. Leo M. Poldes elnökölt. A közönség ezúttal komolyabb volt, figyelt. Elégedetlenségük hangos sikolyokban nyilvánult meg. Raymond Duncan, a filozófus, aki Szókratésznek öltözve sétál Párizsban, jelen volt tanítványaival. Védelmünkre kelt és megnyugtatta a közönséget. Ezt aztán vita követte. A legragyogóbb szocialista szónokok szólaltak fel mellettünk vagy ellenünk. Válaszoltunk a támadásokra és a közönség kórusban reagált.
Egy héttel később, a Népi Egyetemen nyilvános vitát tartottunk a Dadáról. Eluard, Fraenkel, Dermée, Breton, Ribemont-Dessaignes, Soupault és én temperamentumunk teljes erejével vettünk részt az ülésen, amely nem volt mentes a zavaró politikai szenvedélyektől. Minden Dada elnök manifesztumát közölte a Litérature. Mint ismeretes, a mozgalomnak 391 elnöke van és bárki könnyen megkaphatja ezt a funkciót.
„391” volt a címe az általunk indított folyóiratnak is, amely aztán világhírű kiadvánnyá izmosodott. Végső soron azonban az emberek félni kezdtek tőle, mert a dolgokat úgy mutatta meg, ahogy voltak, nem fátyolozott el semmit. Hány kritikus sajnálja, hogy nem találkozott egyetlen ostobasággal sem az oldalain?
Egyes kubisták képmutató magatartása a modern párizsi művészeti társaságok magánéletével kapcsolatosan botrányba fulladt és szakadáshoz vezetett a kubisták és a dadaisták között.Ez az esemény még nagyobb kohéziót hozott a 19 megrögzött dadaista között.
Paul Éluard elindította a Proverbe (Példabeszédek) c. folyóiratát, amelyben minden dadaista publikált. Különös szellemiség jellemezte, amely a logika és a nyelv közötti ellentmondásban nyilvánult meg. Íme, hogy jellemezte Soupaulta folyóirat munkatársait:
Louis Aragon: Üveg fecskendő
Arp: Tiszta trükk
Andrée Bréton: Vihar egy pohár vízben
Th. Fraenkel: Evilági nagy monstrum
Benjamin Péret: Citrancs
G. Ribemont-Dessaignes: Gőzember
Jacques Rigaut: Üreges lemez
Trsitan Tzara: Gyöngyfejű ember
A könyvek és a dadaista manifesztumok hamarosan fokozott izgalomba hozták Párizst és a nagyvilágot.

Dadaista dráma

Májusban, a Théâtre de l’Ouvre-ban, a Lugné-Poe által kezdeményezett bátor manifesztáció a Dada erejét és vitalitását demonstrálta. Nem kevesebb, mint tizenkétezer ember gyűlt össze. Három néző ült egy széken, fojtogató volt a légkör. A lelkesebb emberek hangszereket hoztak magukkal, amellyel zavarni próbáltak minket. Az erkélyekről ellenségeink a Non című anti-Dada kiáltvány példányait dobálták, amely bolondoknak titulált bennünket. A botrány elképzelhetetlen méreteket öltött. Soupault kinyilatkoztatta: „Ti mind idióták vagytok! Méltók arra, hogy a Dada elnökei legyetek!” Breton lenyűgöző hangján egy kiáltványt olvasott fel a sejtelmesen kivilágított színpadon, amely egyáltalán nem kímélte a nyilvánosságot. Ribemont-Désaignes kiáltványa barátságosabb volt. Paul Éluard bemutatott néhány tipikus dadaista példát.
A függöny felgördült: két férfi, egyikük levéllel a kezében, megjelent a színpad két oldalán, majd találkoztak a közepén. A következő párbeszéd hangzott el:
– A posta pont a másik irányban van.
– Milyen baja van velem, uram?
– Elnézést, láttam, hogy levelet tart a kezében, és azt hittem…
– Ez nem az, amit hiszel, ez az, amit tudsz.
Ezek után mindkettő folytatta útját és a függöny legördült.
Hat ilyen jelenet volt még, nagyon különbözőek, amelyekben keveredett a humanizmus, az idiotizmus és a meglepő elemek, amelyek furcsa módon kontrasztban voltak más jelenetek brutalitásával. Erre az alkalomra készítettem egy ördögi gépezetet, amely egy kürtből és három egymást követő visszhangból állt, annak érdekében, hogy rögzítse a néző agyában Dadaista elveket leíró mondatokat. A legsikeresebb volt: „A Dada a magas életszínvonal ellen van” és a „Dada egy szűz mikroba.”
Még három rövid darabot állítottunk színpadra, Soupault és Ribemont-Dessaignes Breton darabjait, valamint az Antipyrine úr első mennybéli kalandja című darabomat, amelyet 1916-ban írtam. A darab bokszmeccs a szavakkal, amelyben a szereplők bokszzsákokban mondják a szövegüket mozdulatlanul. Könnyű elképzelni, milyen hatása volt a darabnak, világoszöld fényben, a felizgatott közönség előtt. Lehetetlen volt bármit is hallani a színpadon.
A játék végén Routchine kisasszony szentimentális dalt énekelt, Duparc szerzeményét. A közönség zavart volt: néhányan szentségtörésnek tartották, mások úgy érezték, hogy az időzítés a kontrasztot hivatott erősíteni. Mindenesetre meg sem próbálták mérsékelni indulataikat, Routchine kisasszony, aki fergeteges sikerhez szokott a Théâtre Vaudeville-ben, nem értette, mi történik és néhány szóváltás után a publikummal nem volt hajlandó tovább énekelni. Végül könnyekben tört ki, és két óránkba került, hogy megnyugtassuk.
Egy másik botrány a Dada Fesztiválon volt, amelyet a Salle Gaveu-ben szerveztünk. Ez volt az első alkalom, amikor nem csak tojással, kolbásszal és füttykoncerttel jutalmaztak, de beafsteak-et is hozzánk vágtak. A siker nagy volt, a közönség telivér dadaista volt. Közben kinyilatkoztattuk, hogy az igazi dadaisták a Dada ellen vannak.
Minden párizsi híresség jelen volt. Rachilde úrhölgy cikket írt, melyben felszólított egy poilu-t, hogy lőjön le minket, ugyanez a hölgy, egy évvel később megjelent velünk a színpadon és mellettünk érvelt. Már nem tartott minket az esprit français veszélyforrásának. Bár a Salle Gaveau-ban senki nem próbált megölni minket, az újságírók igyekeztek megtenni cikkeikben. Olyan szerkesztőségi megjegyzéseket írtak, amelyben felszólították az olvasókat, hogy ne beszéljenek soha a Dadáról, a bölcs szavak arra ingerelték Jean Paulhan-t, hogy kijelentse: „Ha beszélni akartok a Dadáról, hát beszéljetek a Dadáról. Ha nem kell beszélni a Dadáról, beszéljetek akkor is a Dadáról.”
A Dada folyóiratok közül, a Cannibale nagy sikert könyvelt el, megjósolva érthetően és tökéletes anti-irodalmi szellemben a jövő nemzedékeknek, hogy életük bőséges áradása a Dada mozgalomba fog ömleni és el fogják felejteni a merev konvenciókat, a kényelem megnyilvánulásait.
1918-ban Huelsenbeck, egy erőteljes és intelligens ember és tehetséges költő, aki részt vett a zürichi Dada megalapításában, magával vitte Németországba a dadaista igazságokat, és egy igazi apostol szerepét vállalta. Ott lelkes barátokra talált: George Grosz, aki a tengeren túl élt és rajzaiban a nagy amerikai városok viharos életét ábrázolta, W. Hearfield, érzékeny költő és Raoul Hausmann, akinek az élet volt a szakmája. Mindezek meg voltak győződve a császár érintettségéről a világháború kirobbantásában, kapcsolatban álltak Liebknecht-el, a jól ismert pacifistákkal és Prof. Nicolai-val. Számos németországi rendezvényük nagy hatással volt a közvéleményre, és hozzájárult a német forradalom kitöréséhez.
A német dadaistáknak napilapjaik, kiadóik voltak és egy Dada klubjuk, amelyben néhány figyelemre méltó tehetség mutatkozott: W. Mehring zeneszerző, H. Hoech festő és Daimonides filozófus. Nemzetközi kiállításokat szerveztek, amelyeket később bemutattak a nagyobb német városokban is. A turné viszont rosszul végződött: csak rendőrségi beavatkozás mentette meg a dadaistákat a nyilvános meglincseléstől. Hannoverből, ahol a tömeg lefoglalta poggyászukat, sietve menekülniük kellett. Drezdában elkobozták a pénzüket. Egy operaénekest, akinek semmi köze nem volt a dadához, és megpróbálta megbékíteni a bősz tömeget, súlyosan bántalmaztak. Prágában még nagyobb volt a botrány: a csehszlovák kormány kénytelen volt kiutasítani a dadaistákat, és megtiltani minden dadaista megnyilvánulást Csehszlovákia területén.
De nem szóltam még Baader-ről, a dadaista kultusz atyjáról. Tanítványainak száma hatalmas. Baader politikai szerepet is játszott. Weimarban kiáltványokat szórt szét a Parlamentben és zavart keltett a városban, azzal vádolva az új, forradalmi Németországot, hogy Goethe és Schelling reakciós szelleme inspirálja. Baader, aki kinevezte magát a Világ elnökének, három gyermek édesapja. Kétszer zárták tévedésből bolondok házába. Nem túl érdekes személyiség, de meggyőződésem, hogy zseni. Amikor a felesége meghalt, ő hosszú beszédet tartott a több mint háromezer embernek, akik részt vettek a temetésen, elmagyarázva nekik, hogy a halál egy Dada üzlet. A beszéd ideje alatt mindvégig mosolygott. Annak ellenére, hogy őrülten szerette a feleségét. Ugyanaznap levágta szakállát, mely olyan volt, mint egy igazi apostolé. Huelsenbeck most orvos és újságíró Danzigban, és Amerika nagy barátja, melyet három könyvben dicsőített: „Dada, az előző hódító”, „Dada”, és „Németországnak el kell tűnnie”.
Az utolsó berlini dadaista kiállítás is zűrösre sikeredett: a német hadügyminiszter azzal vádolta meg a szervezőket, hogy állítólag „hamis és tendenciózus üzenetekkel” sértegették a német tiszteket. Néhány dadaista védekezése a rosszindulat és az irónia remeke.

Tzara úr az Akropoliszon

A Dada ma világszerte ismert. Újabb utazásom során meggyőződhettem arról, hogy a Dada ugyanolyan népszerű Svájcban, mint például Milánóban, Velencében, Belgrádban, Bukarestben, Jászvásárhelyen, Konstantinápolyban, Athénben, Messinában, Nápolyban vagy Rómában. Az Akropoliszon egy teológiai professzor azt mondta nekem öklét rázva, hogy Isten megtorolja a Dadát és a hasonló új keletű divatokat. Konstantinápolyban egy görög orvossal beszélgettem, aki előzőleg Párizsban élt, és nem tudta, ki vagyok. Azt állította, hogy jól ismeri Tristan Tzara-t. Nyugodtan, csodálkozásomat leplezve, megkérdeztem tőle, hogy néz ki Tzara. „Magas és szőke.” Nem tudtam abbahagyni a nevetést, mert alacsony vagyok és sötéthajú.

(Balázs F. Attila fordítása)

A bejegyzés kategóriája: Műfordítás
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>