Bakonyi István

Az Áramszünettől a mobil kozmoszig
(Fellinger Károly legszebb verseiről)

A szerkesztőnek van oka töprengeni. Azon is, hogy nagy feladatot vállalt magára, amikor nekilátott a munkának. Hiszen egy terjedelmes és jelentős költői életmű „legszebb verseit” nem lehet elfogultságmentesen, teljesen objektív módon kiválogatni. Meg különben is: tudjuk, amit tudunk a „szépség” fogalmáról…
Ehelyett azonban hadd jelentsem ki: öröm volt ez a munka. Öröm, mert ritka az alkalom, hogy egy, még lezáratlan életművet az ember ilyen szemüvegen át szemléljen. És öröm, mert a versek döntő többsége valódi olvasmányélményt nyújtott, a kezdetektől napjainkig. Például sokszínűségük okán. S ez formára, nyelvezetre, stílusra egyaránt vonatkozik. A dalokra épp úgy, mint az epikus színeket is fölvillantó, szabadabb áradású szövegekre.
Az előbb „olvasmányélményt” emlegettem. És adott az észrevétel: persze, hogy fontos ez! Igen ám, de nem minden, akár fontosnak is mondható szerző műveire igaz ez. Hiszen tudunk erőltetett, izzadságszagú kísérletekről, esetleg blöffökről, hányaveti próbálkozásokról, kínos önmarcangolásokról, nehezen befogadható sorokról, strófákról. Szerencsére Fellinger Károly költészete mentes az ilyesfajta zavarokról. Ő tudja a mértéket. Nem írja túl a verset, nem játszik az olvasó idegeivel. Természetesen kísérletezik, de mindig van oka a kísérletnek. Az élet egészét veszi célba. Vágyakat, emlékeket, fájdalmakat, kiteljesedést. A tárgyhoz megtalálja a formát. Megesik, hogy hétköznapi nyelven közelít fontos dolgokhoz, képeket sem használ, mégis érvényesen szól.
1963-ban született Jókán, aztán Galántán érettségizett. Az írással már ott, a Kodály Zoltán Gimnáziumban kapcsolatba került, már ami az iskolaújságban betöltött szerepét illeti. Amúgy nemcsak az irodalom tartozik létformájához, hiszen mezőgazdászként is jegyzi magát, de a helytörténet is foglalkoztatja. Nyilvánvalóan meghatározza élményvilágát, hogy szülőfalujában él, és persze az is, hogy a kisebbségi sors részese. Ez utóbbival kapcsolatban viszont megjegyzendő, hogy mindez igencsak átszűrten, kevésbé direkt módon van jelen verseiben. Azt is mondhatnánk, hogy legtöbb műve bárhol másutt is megszülethetett volna.  Ez a tény is lehetővé teszi, hogy hasonlóképpen bárhol másutt könnyen azonosulhat az olvasó lírájának világával.
Ma már irodalomtörténeti tény, hogy az Iródia-mozgalomhoz köthető pályakezdése, meg az is, hogy szerzője volt 1986-ban a Próbaút c. antológiának. Első önálló kötete is ehhez a korszakhoz kötődik. Az Áramszünet 1991-ben jelent meg a Madách Kiadónál, és máris fölmutatta a költő tehetségét. Persze az útkeresés jellemezte még akkoriban, de ez természetes minden életút első szakaszában. Akkori vallomása szerint foglalkoztatta a szabadság és a függetlenség témája épp úgy, mint a törvényesség és a tisztesség egymásra hatása. Ezek természetesen nem direkt módon csapódtak le verseiben, amelyek jó része lendületes kísérletezésnek mondható. Már ekkor érződik Pilinszky lírájának, szemléletmódjának, világképének és a tömörségre törekvésnek a hatása, s ezek a hatások később is érzékelhetőek. Például egy-egy pillanat találó rögzítésében, a szünet sokatmondásában, a visszafogottságban. Hasonlóképpen az istenkeresésben és az örökkévaló felé közelítésben. Láthatjuk a forma szabad kezelését, a nyelv biztos birtokbavételét. Kedveli a kihagyásos versbeszédet, s mindez a sűrítésben nyilvánul meg.
Később persze módosul a hang, de mindvégig őrzi a pályakezdés értékeit is. Van úgy, hogy elmesél egy hétköznapi történetet, és egy ponton azt fölemeli valamilyen egyetemes szintre. (Csomagmegőrző) Másutt az ószövetségi alak időtlenné válik, és Mózes imájában gázkamráról is olvashatunk. A történelem egyébként nem hálózza át a versvilágát, csupán érintkezik azzal. Finoman, visszafogottan. Néhol ironikusan, önironikusan. „Minél több a csillag / az égen / annál jobban tudom / hogy végem.” (Születésnapomra) Azt hiszen, nem áll hadilábon az önismerettel sem. Tisztában van értékeivel, s talán határaival is. S ez egy alkotónál rendkívül fontos minőség. Az ösztönök és a tudatosság jelei egyaránt fémjelzik világát. Talán ennek is köszönhető, hogy a megrázóan szép versek épp úgy jellemzik, mint a kísérletezés csírái. Előbbiek közé sorolom pl. a dédapára emlékező Katonasiratót. Ilyen részletekkel: „Álmában madár volt a csönd, / turbékolt az istenadta, / mielőtt felébredt volna, / egy gyilkos sas elragadta.” Látható, hogy a hagyományos, metaforikus versbeszéd miképpen épül be lírai világába, és a már sokszor hallott és látott képiség meg tud termékenyülni új tartalmakkal. Fellinger Károly költészete is arra jó példa, hogy az elmúlt század modern, avantgárd törekvései óhatatlanul is hatnak egy-egy életműre, megújítják azt, anélkül azonban, hogy az adott szerzők avantgárddá válnának. Ebben is jól illik bele ez az életmű a felvidéki magyar irodalom egészébe.
Közben elénk tárja belső, lírai önéletrajzát is. Benne a sorsfordító pillanatokkal épp úgy, mint a hétköznapiság elemeivel. Szellemi bolyongásainak, élményeinek és tapasztalatainak sűrítményét kapjuk ezáltal.  Közben állandóan érezzük a „fészek az égen” megfogalmazta vágyakat, hitet és morált. Szellemesen írja róla Böröndi Lajos: „…Bevakolja magát különféle szerepekbe, hogy ne lássuk meg az egyetlent. Ne vegyük észre az embert. Akinek érzelmei vannak, aki szorong és feloldott, aki csak úgy kiül szembe a jókai tájjal és elérzékenyül…” Igen, itt is a sokszínűségről, az adott táj és az egyetemesség szoros viszonyáról van szó, meg arról, hogy mennyire sokrétű és színes ez az eddigi életmű. S arról a költőről is szólhatunk, aki mélységes kapcsolatot tart szeretteivel, aki kifejezi legszebb érzéseit, s akit mélyen megrendít pl. apja elvesztése. Ilyenkor a vers gyógyír, vigasz és emberi kiteljesedés. Közben tudja, hogy mindezeknél is fontosabb az isteni természet, a Teremtő mindenek fölötti lénye. Szép egymásba ölelkezés, ahogy édesanyjának írja Mint a kismadár c. istenes versét: „Mint a kismadár a repülésre, / úgy vágyom hozzád, Istenem, / nem baj, ha szél fú, az se, ha hó száll, / befogad majd a végtelen.” Zsoltáros ének ez, eszünkbe juttatja akár a „Mint a szép híves patakra…” gyönyörűséges sorait is.
Felhasználja a líra ősi motívumait (az imént madarat láthattunk szövegében), elődei az énekmondók, a régi paraszti közösség kovászai. Érződik, hogy éli ezt az életet, és verseinek világát is ilyen élményekre építi. Tradíció és modernitás édes kettősségében. Ebben az is benne foglaltatik, hogy modern és korszerű költő, a szavak legjobb értelmében. A korszerűség azt is jelenti, hogy a magánszféra és a tágabb körök egyaránt a megélt idő hű tükröződései, a belső biográfia nem válaszható el a környező világtól. A közép-európai és a kisebbségi léttől.
Grendel Lajos szavaival ugyanakkor: „…nagyon jól tudja, miképpen kell egy igazi költőnek a nyelvet használnia annak hétköznapi-pragmatikus tartományán túl.” Mindez különösen jól látszik akkor, amikor szinte hétköznapi prózában el kezd mesélni, ám aztán az egész szöveg fölemelkedik a „pragmatikus tartomány” fölé. Megesik persze, hogy csak formailag ilyen egy hangütés, hiszen pl. Az időben „Az idő elment az öreg óráshoz segédnek.” S ez már maga a költészet! A „János-versekben” viszont gyakran találkozunk epikus és hétköznapi kezdéssel, hogy aztán az a bizonyos emelkedés bekövetkezzen. Gyanítható, hogy János egyébként a költő alteregója, és az egyes szám 3. személy egyúttal egy sajátos kívülállásnak, objektivitásnak is eszköze ezen a módon. Fekete J. József szerint: „Fellinger Károly költészetében a lírai én kivetülése maga a mű, az alkotás, még akkor is, ha képzőművészeti, irodalmi alkotásokhoz meg filmekhez köti verseit, vagyis áttételekhez folyamodik, amelyek alapja a művészileg már előre strukturált érzékei tapasztalás.” S így próbálja „a mindenséget versbe venni”, s ennek a része a tér és idő teljessége és kitárulkozása.
Állandóan visszatérő az a vonás, ami kétségtelenül leginkább Pilinszky János hatására van jelen műveiben. Nevezik ezt modern humanizmusnak is, mások szerint közel áll akár az aszkézishez is, s vannak, akik metafizikai mélységeket emlegetnek. Az is biztos, hogy csillagévnyi távolságban vannak ezek a dolgok és jelenségek a hitbuzgalomtól, akkor is, ha szorosan kötődnek konkrét felekezethez, hitvilághoz. A Zsille Gábornak ajánlott Írás közben második része így szól: „Jézus tudja, hogy a hidak / nem bírnák el, / kénytelen vízen járni.” Bölcsesség, szellemesség, újdonság húzódik meg e remek sorok mögött. Itt is egyben van az evilági elem a transzcendenssel, a földi a mennyeivel. S a költői létezés a kettő között lebeg. Mindenfajta manipulációtól mentes ez ilyesfajta hang, és egyértelmű a tisztaságvágy, a végső igazság küzdelmes kutatása. Gyakran egyetlen műben találunk rá a mindenség vázlatára, a különböző élmények és pillanatok összeolvadására. A Dunyha alól ilyen vers. Egy álom megvalósulása, némileg váratlan befejezéssel, temetővel, családtagokkal, és a végén a föloldással: „unokám / azt mondja, / egész biztos / jön a karácsony.” A legszebb ünnep egyébként is kedves témája (mint oly sokaknak), de mindig túl tud lépni annak közhelyes leírásán.
Az álmok és a valóság hasonló „páros” nála, mint a múlt és a jelen, vagy éppen a belső és a külső világ. Ezek gyakran egybemosódnak, máskor eltolódnak a határok. Az intellektualitás vagy éppen az emóciók felé. E két minőség közül az esetek többségében a második dominál. Gazdag ez a lírai világ, és biztosra vehetjük, hogy van remény a folytatásra, a mind teljesebb kibontakozásra. A Dal így szól: „A csend egy életre szól, akár a halál.” Tegyük hozzá: a költészet is egy életre szól… Mindhalálig.

A bejegyzés kategóriája: Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>