Bányai Tamás

Valami megváltozott

Bányai Tamás

A két Johnny a kocsma sarkában ült, távolabb a kései vendégektől. Üres poharaikat bámulták elszontyolodva, szívesen ittak volna még. Pénzük azonban elfogyott.
Igazából csak az egyikük volt Johnny, aki háttal ült a kocsmapultnak és a vele szemközti fal foszladozó tapétáján legeltette szemét. Társának valódi neve Jonathan volt, de mindenki csak a két Johnnyként ismerte őket, mert sülve-főve együtt voltak. Még a börtönben is, elég hosszú ideig.
Johnny-Jonathan alsó ajka lefittyedt.
– Ezektől aztán nem várhatunk semmit – mondta. Balkezét a söntés felé lódította. – A csaposnál meg nincs hitelünk.
Az igazi Johnny mutatóujjával a homlokára bökött. Égszínkék szeme felcsillant, mint a tiszta tó, ha napsugár éri vízfelületét.
– Hitel! Nekem ez mond valamit.
– Hitel. Neked. Valamelyik banktól? Ne röhögtess!
– Kapiskálod. Hitel nuku, de a bank… – Johnny feje kissé hátrabillent. A falat bámulta, mintha a tapéta rései között keresne valamit.
– Na! Mondd má! Mi van a bankkal?
– A bank. Az hát. – Johnny lányosképű arcán elégedett vigyor jelent meg. – Persze, hogy a bank!
– Ne fárassz a hülye dumáddal. Mit akarsz a banktól?
– A banktól semmit. Hanem figyelj ide. Ha emlékszel, vagy két hete, amikor beváltottam azt a lopott csekket, előttem egy spiné vagy kétezer dollárt vett ki a számlájáról. Amikor rám került a sor, egy kicsit hülyítettem a pénztáros csajt, tudod, a szokvány dumával, hogy milyen szép tetszik lenni, meg hogy a kisasszonynak Hollywoodban lenne a helye, nem pedig itt, meg hasonlók. Aztán mondom neki, ha nekem is annyi pénzem volna a számlámon, mint annak a spinének, aki az előbb markolt itt fel egy halom dohányt, finanszíroznám a kisasszony filmszerepeit. Tutti befektetés lenne, esküszöm. Csak azért kábítottam a csajt, hogy ne nagyon böngéssze az elébe rakott csekket. És tudod, mi volt a válasza?
Johnny-Jonathan unottan hallgatta. Egyáltalán nem érdekelte a pénztáros kisasszony reakciója. Mélyen ülő, sötét szemeivel még mindig azt fürkészte, kit lehetne levágni egy pofa sörre.
– Azt mondja nekem vihogva, hogy abból még egy statiszta szerepre se futná, mert a nő még aznap ki szokta venni a pénzét, amikor megérkezik a számlájára. Csak ő tudja, hogy ennek mi értelme. Furcsa. Nem szokás.
– Na és? – vetette oda Johnny-Jonathan az érdeklődés legkisebb jele nélkül. – Én se hagynék egy fillért se azoknál a rablóknál.
– De azzal azért tisztában vagy, hogy ezt nem lett volna szabad kifecsegnie. Banktitok. Csakhogy a kis bögyösnek beszélhetnékje volt.
– Stimmel. És én mi a francot kezdjek egy banktitokkal?
– Egy banktitok, haver, sokat ér, ha az ember a helyén tudja kezelni.
– És te tudod, remélem, mert ha nem, akkor abba is hagyhatod. Húzzunk innen. Nincs kedvem itt ücsörögni üres pohár mellett.
Johnny-Jonathan felemelkedett a székéről, de a barátja visszanyomta.
– De türelmetlen vagy. Várd ki a végét. A múlt héten, néhány sarokra innen a szupermarketnál megláttam azt a spinkót. Amikor miattad bóklásztam a városban, hogy te nyugodtan dugdosd a csajod. Jobb dolgom se volt, gondoltam hát egyet, és követni kezdtem.
– Azt ne mondd, hogy felcsípted.
Az igazi Johnny fejét csóválva hahotázott.
– Kicsit nehéz a felfogásod. Nem csíptem fel, de tudom, hogy hol lakik.
– Nagy dolog! És azzal mire megyünk?
– El se hiszem, hogy ilyen hülye legyél. De hogy jobban megértsd, azt is kiderítettem, hogy a spiné férje nyomorék, amolyan kerekes székes, aki nem sokat tud ugrálni. Mozogni is alig.
– Hát aztán? Tornáztatni akarod?
– Nem figyeltél. A lényeg azon van, hogy a bankos csaj szerint otthon tartják a pénzüket. És lehet, hogy nem is keveset.
A pénz említésére Johnny-Jonathan agyában motoszkálni kezdett valami. Az asztalra könyökölve előre dőlt, most már érdekelte, mit fog ebből kisütni a barátja.
– Hallgatlak.
– Akár meg is lephetnénk őket. Gondolom, hatékony felszólításra szívesen megválnának néhány dollártól.
Johnny-Jonathan elvigyorodott.
– Felszólításra, he? Jó duma.
– A szerszám nálad van?
Johnny-Jonathan megtapogatta a dzsekijét, noha biztos volt benne, tévedés kizárt.
– Tudod, hogy állandóan magamnál tartom. Bármikor kapóra jöhet.
Az igazi Johnny vetett egy pillantást a karórájára.
– Akár indulhatunk is – mondta. – Elég hideg van, meg elég sötét is ahhoz, hogy a szomszédok ne a kertjeikben sziesztázzanak. Jobb, ha ők magukkal törődnek a meleg szobáikban. A stukkert viszont add az én kezembe.
Johnny jól ismerte régi barátját, eszetlennek tartotta, olyannak, aki hatszor előbb cselekszik, mielőtt meggondolná mit is tesz valójában. Márpedig ő sohasem szerette a felesleges kockázatot, s joggal tartott attól, hogy hirtelen haragú társának, ha nem az elképzelése szerint alakulnak a dolgok, fejébe szalad a vér, és begőzölt állapotban mindent elronthat egyetlen másodperc alatt. Igaz, Johnny-Jonathan még soha nem lőtt le senkit, pisztolyával csak a város szélén fekvő gazos mezőn lődözött üres söröskannákra, de aki egyszer már meghúzta a ravaszt, az képes arra még olyankor is, amikor az esetleg teljesen felesleges.
Johnny-Jonathan tett egy tiltakozó mozdulatot.
– De…
Társa gyorsan lehurrogta.
– Semmi de! Jobb helyen lesz nálam.
Johnny-Jonathan fanyalogva dugta jobb kezét a dzseki alá.
– Ne itt, te marha! – figyelmeztette a barátja. – Majd a kocsiban.
Felkászálódtak az asztal mellől, és elhagyták a kocsmát. Az ajtóban intettek a kocsmárosnak, akinek fáradt arcáról lesírt, nem sorolja kedvenc vendégei közé a távozókat.
Odakint már javában égtek az utcai lámpák, sárga fényüket kihalt utcára szórták. Csípős hideg szél fújt, házaikba kergette az embereket. A két Johnny sietős léptekkel közelítte meg a kocsma mögött parkoló ütött-kopott régi Pontiacot.
Johnny ült a volán mögé, ám csak gyújtást adott, az autót nem indította el.
– Most add oda! – szólította fel barátját, aki olyan arcot vágott, mintha drága ékszerétől szabadítaná meg valaki. Kényszerű mozdulattal húzta elő Walther pisztolyát, s még akkor sem akarta elengedni, amikor Johnny már megragadta a fegyvert.
– Vissza fogod kapni, ne majrézz, de jobb, ha most majd én kezelem. Amilyen idegbeteg vagy, tuttira szitává lőnél mindenkit.
Johnny-Jonathan elégedetlenül morgott valamit. Johnny azonban elengedte a füle mellett, s miután gondosan zsebébe csúsztatta a fegyvert, rálépett a gázpedálra.
Tíz percbe sem tellett, hogy elérjék a város kertnegyedét. Kopár, bánatos fák szegélyezte utcán hajtottak végig. Két oldalt előkertes családi házak sorakoztak, többségükben sötét-komoran, holott még nem volt igazán késő. A Pontiac időmérője szerint kilenc óra múlt néhány perccel.
Lassan gördültek végig az utcán. Johnny balkéz felé bökött egy földszintes Tudor stílusban épült házra, amelynek keskeny, elfüggönyözött ablakaiban felcsillant egy vékony fénysáv, mintegy jelezve, hogy élet van odabent.
– Ez az – mondta Johnny, de nem állt meg.
– Ha ez az, akkor most hova mész?
– Egy kicsit körbeszaglászunk. Különben sem itt fogok leparkolni a ház előtt. Úgy hogy tartsd nyitva a szemed. Szólj, ha látsz valamit.
Johnny-Jonathan jobbra-balra forgolódva meresztgette szemeit anélkül, hogy látott volna valami említésre méltót.
– Nyugis környék – jegyezte meg elégedetten néhány perccel később.
Johnny egyetértőleg bólintott.
Ismét elhaladtak a megjelölt ház előtt, de ezúttal nem hajtottak messzire. Mintegy száz méterrel arrébb üres telek állt az utca sarkán. Johnny jobbra fordult a keresztező utcába és a sarki lámpától távolabb leparkolt a telek előtt.
– Itt jó lesz – mondta. – Nem hiszem, hogy bárkinek szemet szúrna a kocsink.
Johnny-Jonathan ráhagyta. Megszokta már, hogy társa a főnök, ő az, akinek jó ötletei vannak, s azoknak kivitelezésében is ügyesnek bizonyult, meg aztán kényelmesebb is volt így. A következményeken sem kellett sokat törnie a fejét, barátjának kellett gondoskodni arról, hogy ne legyenek következmények, vagy ha mégis adódnak, hát ne legyenek nagyon rázósak. Elismerte, hogy barátjának általában gyorsabb az észjárása. Nem volt ezzel semmi baja, büszke volt az erejére, amit igen gyakran ki is használt. És bizony sokszor erre nagyobb szükség volt, mint a fineszességre.
Elindultak a ház felé.
Johnny-Jonathan egészen tűzbe jött. Mindamellett suttogóra fogta a hangját.
– Mondd, tényleg van egy halom zsozsójuk?
– Fogalmam sincs, de hamarosan kiderül.
– Mit csinálunk, ha ellenkeznek?
Johnny nem felelt. Remélte, hogy simán fog menni minden, csakhogy ezt senki nem tudhatja előre.
– Akkor beléjük eresztünk néhány golyót – adta meg Johnny-Jonathan saját kérdésére a választ. – Egy golóbis mindenkit jobb belátásra kényszerít. Nem igaz? Persze lehet, hogy elég lesz egy jó nagy pofás is.
Jobb öklével kétszer is a bal tenyerébe csapott, jelezve, hogy mit ért pofás alatt.
– Fogd már be a szád! – förmedt rá ingerülten a társa.
Johnny meglehetősen ideges volt. Ilyesmire még sohasem vállalkoztak és ez nyugtalanította. Ugyanakkor azért bízott magában, meg abban is, hogy a 9 milliméteres Parabellum látványa önmagában is kellő hatást ér el.

Nancy Bingham és Timothy Marcus tíz éve házasodtak, s mindketten nagy reményekkel tekintettek közös jövőjük elé. A házasságkötésük idején Tim üzemmérnökként dolgozott, Nancyt egy háziorvos rendelőjében alkalmazták titkárnőként. Jövedelmük alapján középosztályba sorolták magukat és gondosan kikalkulálták mikor és mire költhetnek nagyobb összeget a keresetükből, hogy megtakarított pénzük is legyen, amire megérkezik a baba. Előbb házat vásároltak, természetesen részletre, majd egy évvel később, a leendő gyermekekre való tekintettel, lecserélték Tim öreg Fordját egy Dodge Caravan minivanre.
Négy évvel a házasságkötés után elérkezettnek látták az időt arra, hogy vállalják az első gyereket. Tim huszonhét éves volt, Nancy huszonöt. Egyetértettek abban, hogy három gyereket szeretnének, s ezért nem akarták tovább halogatni a dolgot. Tim időközben főmérnök lett, előléptetése jelentős fizetésemeléssel járt együtt. Úgy vélték, keresete, ha nem is bőségesen, de elegendő lesz a család eltartására. Azaz Nancy akár öt-hat évig is otthon maradhat a gyerekekkel.
Nancy terhes lett, s minden a legjobb úton haladt álmaik megvalósításához. Csak ők haladtak rossz úton, mert egy hideg téli napon, noha az utakról már eltakarították a havat, autójuk frontálisan összeütközött egy kamionnal. A helyszínelést végző közlekedési rendőrök egyértelmű megállapítása szerint a balesetet a kamionsofőr figyelmetlensége okozta, a Dodge Caravant vezető Timre semmilyen felelősség nem hárítható.
A balesetben Tim és Nancy is életveszélyesen megsérült. Tim életét sikerült az orvosoknak megmenteni, ám ennél többet ők sem tehettek. A férfi teljesen lebénult, a hosszadalmasan keserves gyógytornával is csak annyit tudtak elérni, hogy a fejét és valamennyire a két karját mozgatni tudta. Nancy jóval olcsóbban megúszta, csak a magzatát veszítette el.
A baleset gyökeresen megváltoztatta az életüket. Nancy egy hónapot, Tim majd egy évet töltött kórházban.
Ahogy mondani szokás, szerelmi házasság volt az övék. Fenntartás nélkül szerették egymást, s ezen a baleset sem változtatott. Hanem módosított.
Felépülését követően Nancy naponta látogatta férjét a kórházban, ahol az orvosoktól és ápolóktól igyekezett mindent megtanulni, amiről úgy vélte elengedhetetlenül szükséges egy mozgássérült ember gondozásához. Ennek ellenére, álmatlan éjszakáin számtalanszor és kétségbeesve gondolt a véleménye szerint sivár jövőre. Meddig fogja bírni? Ez a kérdés állandóan ott motoszkált az agyában. Hiszen mindketten fiatalok, s azért, mert Tim lebénult, ő is élhet akár még ötven évig. Elképzelhetetlenül hosszú idő egy ápolásra, gondozásra szoruló, magatehetetlen férfi mellett. De eltökélte magát, ha belerokkan is, végigcsinálja. Meggyőződése volt, hogy fordított esetben Tim is ugyanígy tenne.
Az első év valóban nehéz volt. A hálószoba mennyezetére felerősítettek egy emelőszerkezetet, aminek segítségével könnyebb volt a rokkant férfit lefektetni és kiemelni az ágyból, de a vetkőztetéssel, öltöztetéssel, mosdatással együtt még így is fárasztó és hosszadalmas tevékenységnek bizonyult. Emellett minden egyéb ház körüli teendő, a bevásárlás, a háztartási munkák, mint főzés, mosás, takarítás, Nancyre hárult. S mintha ez nem lenne elég, még dolgozni is járt. Igaz – főnökei jóváhagyásával –, csak napi négy órát.
Mert a pénzre nagy szükségük volt. Nancy keresete és Tim rokkantnyugdíja éppen csak fedezte mindennapi kiadásaikat. Még szerencse, hogy az ügyvédnek nem kellett előre fizetni. Nagy összegű kártérítésért perelték ugyanis a vétkes kamionsofőrt alkalmazó céget, ám ez a pereskedés, miként az ügyvédjük mondta, hosszadalmas eljárás, évekig is elhúzódhat. De, oszlatta el csüggedésüket az ügyvéd, a baleset körülményei kellőképpen tisztázottak, s ennél fogva kétségtelenül megnyerik majd a pert. A bíróság olyan komoly végkielégítést fog megítélni, amiből az ügyvédi jutalék levonása és a felgyülemlett kórházi számlák kifizetése után is marad annyi, amiből gondtalanul élhetnek életük végéig.
Nancy kitartóan állta a sarat. Mozgásképtelen férjének ellátása egy idő után rutinná vált, s a megszokás révén könnyebbnek is tűnt. Egyszer volt, hogy kis híján feladta. Akkor sem azért, mert belefáradt volna.
Tim tett egy megjegyzést, amit Nancy azóta sem felejtett el.
A fáradtságtól kimerülten roskadt a fotelbe, kerekesszékben ülő férjével szemben. Percekig szótlanul ültek, gondosan kerülve egymás tekintetét. A hosszúra nyúló csendet Tim törte meg.
– Nancy, drágám, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha beadnád a válókeresetet. Ne áldozd fel magad, ne rontsd el az életedet miattam. Fiatal vagy, lehetnének még gyerekeid, élvezhetnéd az életet úgy, ahogy megérdemelnéd. Nem kívánhatom, és nem is kívánom, hogy a hozzám kösd a sorsodat. Hidd el, változatlanul, sőt talán még jobban szeretlek, mint valaha, éppen ezért nem akarok egy értékes életet elfecsérelni csak azért, hogy valaki a gondomat viselje. Engem elhelyeznek valami otthonba, ahol orvosok, ápolók vigyáznak majd rám. Ne félts, én megleszek valahogy. De te ne áldozd fel magad.
Nancyt megdöbbentették a hallottak. A könnyeit nyelte. Hát ezt érdemli? Hát ez a hála? Nem, nem várt köszönetet, de hogy eldobják…
Ha Tim valóban így gondolja, akkor talán legjobb lenne, ha mégis hallgatna rá. Mert meg is érdemelné, ha egyáltalán eszébe juthatott ilyesmi.
Később persze belátta, ez nem így van. Tim valójában féltésből, őszinte szeretetből mondta, amit mondott. S talán még ő sem gondolta végig, nem gondolhatta komolyan. De egy apró tüske azért csak megmaradt benne.
Öt éve folyt a pereskedés, ám várhatóan a vége felé járt. Az ügyvédjük szinte elképzelhetetlen összegű kártérítést helyezett kilátásba, amit szerinte már semmi sem veszélyeztet. Ez mindkettőjüket optimizmussal töltötte el, s úgy vélekedtek, ők is megtettek mindent ennek érdekében. Arra gondoltak, hogy okos dolog volt Tim egyik régi barátjára hallgatni. Ez a barát ugyanis azt tanácsolta nekik, csak az elengedhetetlenül szükségesnek ítélt pénzösszeget tartsák a bankban, mert – mint mondotta – a beperelt fuvarozó vállalat biztosítója szemmel tartja a pereskedők anyagi helyzetét, s ha tudomásukra jut, hogy a pereskedőnek a megélhetéséhez szükségesnél több pénz van a bankszámláján, erre hivatkozva jelentősen csökkenthetik a felajánlott kártérítést.
Nancy és Tim az ügyvédjüket is megkérdezte erről, amaz meg csak hümmögött, mondván, éppenséggel nem kizárható.
Ettől kezdve a házaspár otthon tartotta megtakarított pénzét egy időközben vásárolt, páncélszekrénynek nem nevezhető, mindenesetre tűzbiztos és egy mikrohullámú sütőnél alig nagyobb, számkóddal működő széfben, amelyet a mosókonyha egyik polcán helyeztek el, a tisztítószerek takarásában.

Johnny-Jonathan legszívesebben ajtóstól rontott volna a házba, de Johnny visszahúzta. A veranda oszlopának takarásából szemügyre vette az utcát, s miután meggyőződött, hogy senkit sem lát a környéken, odalépett a bejárati ajtóhoz. Ujját a csengő gombjára helyezte, s közben előhalászta pisztolyát.
Résnyire nyílt az ajtó és Johnny-Jonathan akkorát lökött rajta, hogy Nancy kis híján hanyatt vágódott.
Szűk alkóvba léptek, s mialatt Johnny behúzta maga mögött az ajtót, Johnny-Jonathan durván tuszkolta beljebb a halálra rémült nőt. Johnny, hogy szándékuk félreérthetetlen legyen, magasra emelte fegyvert szorongató kezét.
A zajra a kerekes székében bóbiskoló Tim felkapta fejét.
– Mit akarnak? – kérdezte, inkább elcsodálkozva, mintsem riadtan.
– Nem fogja kitalálni – felelte Johnny
Nancy egészen a bejárati ajtóval szemközti falig hátrált, holott Johnny-Jonathan már megállt a nappali szoba közepén, barátja mellett.
A bekövetkezett pillanatnyi csendben Johnny csalódottan vette szemügyre a szobát, amely a valósnál tágasabbnak, a kevés bútornak köszönhetően szegényesebbnek tűnt a vártnál. A teljes berendezés egy fal mellett álló díványból, a szoba közepét elfoglaló, négyszögletes dohányzóasztalból és egy a sarokba helyezett tévékészülékből állt. A dívány fölött aranyozott keretbe foglalt tájkép, a szemközti falon egy kakukkos óra. A dohányzóasztal egyik oldalán öblös fotel, a másik oldalán ült Tim a kerekesszékében. Az asztal fölé hajló állólámpa világította meg a szobát.
Tim megismételte a kérdést.
– Mit akarnak?
– Gyenge felfogása van, ha nem is sejti. – Johnny igyekezett könnyed hangsúlyt adni szavainak, mintha valóban csak csevegni jöttek volna.
– Lóvét akarunk, ha nem jött volna még rá – toldotta meg Johnny-Jonathan vigyorogva. – Elég világos?
– Rossz helyen járnak – mondta Tim. Hangja majdnem közömbösen csengett. – Nem tartunk itthon készpénzt.
– Na, na! Ne minket akarjon etetni! – a vigyor leolvadt Johnny-Jonathan arcáról. Tim felé fordult, kezét figyelmeztetőleg a magasba lendítette, mint aki ütésre készül.
Nancy a fal mellől figyelte, amint Johnny a férje elé lép, és ráfogja a pisztolyt.
– Tudom, hogy van itthon pénzük, talán nem is kevés. Na, ki vele, hol tartják? – mondta Johnny. Fegyvert tartó kezével tett egy sürgető mozdulatot.
– A széfben – csúszott ki Nancy száján. Meglátva férjének szemrehányó, dühös pillantását, gyorsan a szája elé kapta kezét. De már késő volt.
– Na végre! – mondta Johnny elégedetten. – Ez az értelmes beszéd.
Most Nancy felé fordult. Mindkét Johnny várakozva tekintett a nőre, aki nem mert rájuk nézni, tanácsot, segítséget várva sandított a férjére. Tim a fejét ingatva jelezte: egy szóval sem többet!
– Nem tudom… a férjem…
Johnny előre hajolt, pisztolyát Tim homlokának szegezte.
– Ha maga tudja, akkor maga mondja meg. Hol a széf és mi a kódja?
Tim összepréselte ajkait, hallgatott.
– Gyerünk! Ne húzza az időt! Vagy azt akarja, golyót eresszek a konok fejébe?
Azt akarja?
A pisztoly nem volt kibiztosítva, de ezt egyedül csak Johnny tudta.
Johnny-Jonathan lelkesen bólogatott: így kell ezt csinálni!
– Szóval? Meghúzzam a ravaszt?
Nancy rémülten felsikoltott.
Tim nagyot nyelt. Szemei résre szűkültek, elszántan tekintett fel.
– Húzza. Nyugodtan húzza meg a ravaszt. – Hangja egyre erőteljesebbé, határozottabbá vált. – Ne higyje, hogy ezzel rám ijesztett. Valójában egy óriási szívességet tenne vele, amire egyetlen orvos sem bizonyult hajlandónak. Vagy azt képzeli, maradéktalanul élvezem az életet? Hát nem. Az égvilágon semmi örömöm sincs benne. Tegye meg azt, amire senki nem volt kapható. – Az utolsó mondatnál már kiabált. – Ne tétovázzon! Húzza meg a ravaszt!
Johnny-Jonathan hevesen rábólintott, Johnny azonban elbizonytalanodott. Nézte a tolószékének karfáját markoló férfit, csodálkozva, értetlenül. Szerette volna eldönteni, mennyire hihető az, amit hallott, de hiába meredt Timre, annak arcáról csak elszántságot olvashatott le.
Pánikra utaló, éles sikoly hagyta el Nancy száját.
– Jaj, ne!
A két Johnny egyszerre fordult feléje.
Johnny szája szegletében megjelent egy halvány mosoly. Ellépett a tolószék elől, és tett egy lépést a nő felé.
– Akkor majd a hölgy – mondta közben. – Neki talán még kedves az élete.
Kihasználva, hogy a betolakodók elfordultak tőle, Tim a felesége irányába fordította fejét. Meglátva Nancy félelemtől megmerevedett arcát, egy pillanatra, de csak egyetlen pillanatra megcsillant szemében a rémület.
Ezt azonban senki sem látta, legkevésbé Nancy, aki most le nem vette szemét a feléje közeledő alakokról.
A két Johnnyt Tim határozott hangja állította meg.
– Vele semmire se mennek. Fogalma sincs, hol tartom a pénzt. – Tim felnevetett. Erőltetett nevetés volt, egyszerre keserű és cinikus, fájdalmasan gunyoros. – Ha tudná, már rég itt hagyott volna, a pénzemmel együtt persze. Ne higyjék, hogy valami őrült szerelem tartja itt mellettem. Dehogy! Ennek a bestiának ugyanúgy a pénzemre fáj a foga, mint maguknak. Csak arra vár, hogy egyszer rátegye a kezét. Tehát, ha akarnak valamit, csak velem tudnak boldogulni.
Elhallgatott. Görcsösen markolta széke karfáját, minden önuralmára szüksége volt, hogy szavainak hatását magatartása is tükrözze.
Nancy két tenyerébe temette arcát, a két Johnny elfordult tőle. Előbb egymásra néztek, aztán Timre, s mintha elillant volna magabiztosságuk.
Csend telepedett közéjük, amit végül Johnny-Jonathan tört meg.
– Eressz bele egy golyót, majd elmegy a kedve attól, hogy szórakozzon velünk ez a nyomorék. Vagy majd én. Megmutaton neki, hogy boldogulok vele.
Ki akarta kapni társa kezéből a pisztolyt, ám az időben elhúzta előle.
Johnny még egyszer szemügyre vette a tolószékben ülő férfit, s láthatólag azon töprengett, mitévő legyen. A fenyegetés nem vált be, futott át az agyán, és ez a barom tényleg azt akarja, hogy lelőjük. Azt már nem!
Villámgyorsan felmérte helyzetüket, s arra a következtetésre jutott, ha valóban van pénz ebben a házban, akkor ahhoz csak gyilkosság árán juthatnak hozzá. Túlságosan nagy kockázat.
– Gyerünk – szólította fel barátját. – Hagyjuk őket a francba! Láthatod, hogy ezekből semmit sem tudunk kicsikarni.
– Megőrültél? – kérdezte Johnny-Jonathan. Csalódás és döbbenet ült ki az arcára. – Üres kézzel akarsz lelépni?
Johnny szótlanul bólintott. A pisztolyt dzsekije zsebébe süllyesztette és elindult az ajtó felé.
Johnny-Jonathan értetlenül nézett előbb a társa után, majd visszafordult Tim felé.
– Üres kézzel akkor se! – morogta.
Odalépett Timhez, megragadta a karját és egy durva mozdulattal lerántotta ujjáról a pecsétgyürüjét.
– Legalább valami emléket vigyek magammal – mondta gúnyosan.

Odakint, az autójuk felé haladva dühösen támadt Johnnyra.
– Ez most mire volt jó? Berezeltél vagy mi ütött beléd? Mondtam neked, hogy eressz valamelyikükbe egy golyót. Rögtön megeredt volna a nyelvük.
– Ha nem szúrtad volna fel, az a béna tényleg arra várt, hogy lelőjük. Mi nem tesszük meg neki ezt a szívességet. Hogy aztán gyilkosságért hajtson ránk a rendőrség. Nem, ilyenbe én nem megyek bele.
Johnny ezt már az autóban mondta. Johnny-Jonathan válaszul csak elégedetlenül dörmögött magában.
– Add vissza a stukkerem. Nem való ilyen mamlasz kezébe. Ha tudom, hogy ez lesz a vége, erőszakkal sem veszed el tőlem. Ez volt az utolsó, hogy én veled bármire is vállalkoztam. Ilyen beszari alakot! Nem is vagy többé a haverom.

Tim megkönnyebbültem lélegzett fel. Nem akarta elhinni, hogy ilyen könnyen megúszták. Nancy csak most lépett el a faltól, egész testében reszketett és csorogtak a könnyei.
– Hál’istennek, hogy elmentek – mondta Tim.
Felesége ránézett, sértődötten, szomorúan.
– Én tehát egy pénzéhes bestia vagyok, ugye?
– De szívem! – tiltakozott hevesen a férj.
– Nem ezt mondtad? Hogy nem a szerelem fűz hozzád, hanem a pénzsóvárság.
– Tudhatod, hogy nem így gondoltam. Te teljesen félreértetted…
Nancy nem hagyott időt a mondat befejezésére. Sírva indult a hálószobába. Tim a székén gurulva követte, de felesége az orra előtt becsapta az ajtót. Tim bosszúsan legyintett.
– Sírj csak. Sírd ki magad, de azért jusson eszedbe, hogy élünk – kiáltotta Nancy után.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>