Gaál-Nyeste Katalin

Mezsgye

Illusztrációs kép. Forrás: Internet

Mostanában sokat vagyok egyedül. Amikor nem, emlékeztetem magam, esetleg antiszociálisan fogok viselkedni. Néha másokat is. Ne lepődjenek meg. Közben el sem tudom dönteni, sokat beszélek-e vagy keveset, arról és úgy, amint odakint szokás. Netalán valami oda nem illőt teszek. Vagy nem teszek. Nem készülök az ilyen alkalmakra. Kellene. Egy illem és divatkódex segítene. Mert rosszul is öltözöm. Nem mondják. Látom. Ahogyan nem mondják. Nem hozom szóba. Még meggyőznének az ellenkezőjéről. Annyira szemérmesek. Nem szívesen rántanám le róluk a leplet. Akkor szembe kellene néznünk.
Arthur Aron pszichológus kutatásai szerint a kitartó szemkontaktus növeli az egymáshoz való bensőséges közeledést. A kísérletek azt mutatják, igaza van. Már ha levesszük belőle azokat, akik első pillantásra döntenek felőlünk. Csupán négy perc. Idegenekkel. Egy próba ránk férne. Legközelebb.
Vékony a határvonal a kimondott szó és az elhallgatott gondolat között. Hányszor, de hányszor suhan át rajtunk, ezt én nem bírom tovább. Gyorsan odafurakszik az elmegyek, megütöm, megölöm, kinek képzeli ez magát, majd én jól megmondom neki, velem ezt nem csinálhatja, nanemár. Persze sokkal cifrábban. Végül nem történik semmi. Bírjuk tovább, és nem haragszunk. Nincs rá időnk. Vagy valami belső hang visszatart. Anyánk dorgálásának emlékei, a belénk hasító megmagyarázhatatlan felismerés.
Biztosan van mindenki életében olyan pillanat, amikor azt gondolja, a szülei nem a szülei. Nekem voltak. Mindent másképp csináltak, nem úgy beszéltek, nem hasonlítottam senkire és mindenki azt hitte, a nagyszüleim. Láttam egy fiatal párt az utcán, akik esetleg. Végül nem kérdeztem rá, és harminc évesen a tükörből egyszer csak az apám nézett vissza rám. Így már nyugodtan kezdhettem rettegni az örökölhető nyavalyáktól, és végre örülni, hogy jó családba születtem. Nem ittak, nem vertek. Egymást sem. Megvolt mindenünk, ami kellett. Se több, se kevesebb. Sok mindenről beszélgettünk, és szerettünk. Nem úgy, mint a szomszéd házban, utcában, városban, messzi vidékeken. Ahol megverik, éheztetik, megalázzák, kínozzák, gyűlölik, és végül megölik egymást. És még csak annyit se mondanak, hogy bikfitty. Semmi szócséplés, facsarás és ferdítés. Csak a pőre tények igazsága. Magyarázatok kinek-kinek a saját szájíze szerint. Na, ott aztán van mit örökölni. Házat, autót, adósságot, pszichés zavarokat vagy ellenségeket. Tökmindegy. Egyikről sem kérdi senki, hát ez meg honnan van? Amúgy is, ki kérdezné? Bárki, akivel szóba állunk? Hát nem az, aki éppen ott van, ahol mi vagyunk. Nem a rokon, ismerős Húsvétkor vagy a temetésen. Nem a szomszéd, aki akkor ér haza. Nem az orvosnál a másik, aki sokkal betegebb.
Egy kocsiba szálltam be minap a metrón falumbeli cigányokkal. Azonnal megismertük egymást. Régen örültem ennyire bárkinek. Összeölelkeztünk, beszélgetni kezdtünk. Nagy hangon. Őszinte részvétünk anyád halála miatt, mondták. Jó asszony volt. Bírjad ki azt az egy évet, annyi kell, hogy el tudd engedni. Hittem nekik. Kilenc megálló után, mire leszálltam, minden fontos dolgot tudtam az otthoniakról. Az a régi eset nem került szóba, amikor egy cigány férfi megvert a vonaton. Nem mintha tabu lenne. Csak már megbeszéltük korábban.
Jim Rohn motivációs előadó állítja, hogy annak az öt embernek vagyunk az átlaga, akikkel a legtöbb időt töltjük. Persze ez időszakonként változik. Remélem, voltam már én is listás, akit nem utáltak érte nagyon. Aki örült, azt látom.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>