Kis Mónika

A kirakat rendezés alatt

Illusztrációs felvétel. Forrás: Internet

Manapság azt, hogy mi a magánügy, már nem az évtizedes vagy évszázados, valóban olykor idejétmúlt, gyakran nevetségesnek tűnő szabályok határozzák meg, melyeket korábban mindenki úgymond az anyatejjel szívott magába, hanem egyszerűen modern – divatosan liberális – felfogás szerint maga az egyén dönt felőle. Teszem azt, ha úgy tartja kedvem, kora reggeli székelésem eredményét, annak minőségi, mennyiségi szempontú elemzését akár nyilvánosan is végezhetem a közösségi oldalakon, fotóval illusztrálva az Instagramon. Ha van megfelelő szelfibotom, akkor megmutathatom magam eme ominózus esemény előtt, még az ágyban, fekete babydollban, de arra szigorúan ügyelve, hogy a csipkés pánt félig lecsússzon a vállamról, és a combom finoman kivillanjon a paplan alól. Megmutatom magam kávézás közben, lefotózom a cipőm orrát egy őszi falevéllel a járdán, meg a pláza vécéjében, a tükör előtt az új retikülömet, hogy mindenki lássa.
De tulajdonképpen: mit is lásson mindenki? Pontosan ki is lássa?
Mi, magyarok, híresen panaszkodó és elégedetlen nép hírében állunk, mégis: egyetlen ismerősöm sincs, akit egyszer is láttam volna fáradtnak, elégedetlennek, szegénynek vagy boldogtalannak a hírfolyamban. Hírfolyam! Ez a szó már önmagában is létjogosultságot ad arra, hogy belépjünk mások intim szférájába, s egyúttal a felhatalmazást is megadja a határok nélküli kitárulkozásra. Mintha minden és mindenki egyformán fontos és érdekes lenne ezen a világon. Információt akarunk zabálni naphosszat, nehogy lemaradjunk valamiről, és információkkal akarjuk elárasztani a világot, nehogy elfelejtsenek számon tartani minket. Valóságshow-vá alacsonyítjuk a saját életünket, önként és dalolva. Persze arra mindenki ügyel, hogy a vágott verzió kerüljön csak a nagyvilág szeme elé.
A kéthetes újszülöttről készült száztizedik alvós kép előzményeként például sosincs dokumentálva az elalvás előtti másfél óra, amit a baba a hasfájástól görcsbe rándulva, ordítva töltött el. A csontsoványan, bikiniben pózolós képek alatt nem szerepel, hogy a napi háromszori hánytatástól lepattogzott a fogzománc a lány fogairól, és somlói galuskával vigasztalja saját magát minden kudarc után. A srác, aki naponta többször tesz fel magáról olyan képeket, amiken csinos hölgyek veszik körül, valójában meleg. Az, aki kétóránként megoszt valami semmitmondó idézetet, valójában teljesen el van veszve: a kérdéseket sem találja, nemhogy a válaszokat. A recepteket és házi praktikákat mániákusan posztolók talán a tökéletes háziasszony elérhetetlen ködképébe kapaszkodnak, mert nincs másuk. A lány, aki még csak tizennégy, de már most úgy kerekíti az ajkait, mint egy tettre kész kurva az osztrák határ közelében, még sosem tapasztalt orgazmust, mert még egy partnerét sem érdekelte, hogy neki is jó legyen. A nő, aki lefényképezi magát, miközben szájon csókolja a kisfiát, olyan magányos, hogy minden elfojtott érzelmét a gyerekére nyomja.
Mindebből a laikus hírfolyam böngészőnek semmi sem derül ki. Digitális díszletek között élünk egy hazug életet. Kitesszük magunkat a kirakatba, és szép lassan belemerevedünk a szerepünkbe. Elveszünk egy életünk végéig tartó online álomban, amelyben minden pont annyira csillogó, gazdag, romantikus vagy izgalmas, amennyire a fantáziánktól és a képszerkesztő programunktól kitelik. Ideje volna felébredni, és a képeinkhez valódi leírást adni, nehogy már az igazság legyen a legnagyobb tabu!
Oszd meg, ha te is egyetértesz!

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>