Kölüs Lajos

Betonnyeső

A nyesedéket válogatja, nyúl vagy pulyka, mindegy. Az éles kés megvillan, az asszony tovább darabolja a vékony mell-, hát- és farrészeket. Az a pici háj, amit néha talál, kutyának való, félre rakja. Dúdol közben, időnként megtörli homlokát, még van ereje a napnak, szobában és szobán kívül is. Frottánné a gangon áll, előtte a kisasztal, legyeket nem látok sehol. Itt nem tartanak állatokat, tudom meg később. Budi sincs sehol, csak angol vécé. Hogy mikor eszik az ember nyesedéket, nem tudom. Minden bizonnyal, lehet szeretni, hús a húsból. Színhús. Frottánné nemrég óta szereti. Miközben dolgozik, beszél, igaz, rövid mondatokkal felel a kérdéseimre.
Hatvan múlhatott, nem illik kérdezni egy nőtől, hány éves. Annyi, amennyi. Több mint öt éve él egyedül, vagyis nincs senkim, mosolyog rám Frottánné, arcán a sorsukkal megbékéltek mosolya. Megboldogult férje a Fővárosi Állatkertben dolgozott, etette az állatokat. Meg engem is, tette hozzá kissé mogorván. Szeretője volt, a közeli Nagycirkuszból. Ette volna meg a fene. Megemeli fejét az asszony, és homlokát jobb karjával ismét megtörli. Jobb melle megemelkedik, és úgy látom, kissé gyorsabbá vált az asszony légzése. Bizonyára Frottán úr miatt, akinek fényképét is megmutatta, férje bajuszt, szakállt nem viselt, simaképű és vékony ember volt. Jobbára rozmárokat, pingvineket és csúszómászókat, vagyis kígyókat, teknősbékákat, krokodilokat etetett. Egyszer-kétszer bevitt engem is az etetés idejében, de elegem lett a hús- és halszagból, felfordul tőlük a gyomrom.
Szeme fel-felcsillan, egy név bujkálhat a nyelvén, nem mondja ki, csak mozdulata árulja el, most nem Frottán úr jár az eszében. Arca csibészesen eleven. Titokzatos. Titkol valamit meg nem is. Némi pír is átfut az arcán. Srégen éri a napsugár. Mazurkijevics, az ő Mazurkája, árulta el nekem a pék, akivel régebben ismerjük egymást. Mazurka Frottánné leendő kedvese. Robusztus egy alak, közel két méter magas, tar koponyájú, szakállt visel, kékesfekete, mint a ménkű. Mazurka alig beszél, Frottánné úgy lépdel mellette a járdán, kart karba öltve, és mindenkire mosolyog.
Az asszony megáll egy pillanatra, ránéz a nyesedékre, iszik egy pohár bort, engem is megkínál, rosé, jól lehűtve. Összeborzongok, vége a nyárnak. Frottánné csak annyit mond, vendége lesz estére. Jön az én Mazurkám. Fiatalabb nálam, nem tagadom. De mindenkinek földig ér a lába, jó apámnak ebben igaza volt. A piacon ismertem meg, nyesedéket vett, ajánlotta nekem is, nagyon finom, ha ügyesen készíti el az ember. Néhány hét múlva meghívtam hozzám egy kávéra. Maradni akart éjszakára, de nem siettem el semmit. Mazurka megértő, kissé süket, nagyothall, de ez engem nem zavar. Elég, ha rám néz, mindjárt tudom, mi járhat a fejében. Elég, ha rá nézek, mindjárt tudja, mire gondolok. Kedvelem, azt hiszem, ő is engem. Még dolgozik. Bírja erővel. Betonnyeső az én Mazurkám. Faragja-fúrja a betont. Játszi könnyedséggel.
Frottáné végez a nyesedékkel. Tálba rakja, és a konyhába indul. Lassan jár, kissé megtorpan a lépcsőnél, mint aki nem tudja, hogy most a bal vagy jobb lábával lépjen. Ideje mennem. Számban érzem a nyesedékből készült pörköltet, könnyű lével. És hallom a betongép hangját. Igaz, úgy képzelem, hogy fülvédőn keresztül is hallanám. Egy Chopin mindig Chopin marad. Mazurkás. És könnyedén robusztus.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>