Száraz Pál

Falusi nyaralás

Száraz Pál

Róma egyik művészkávéházában Silvano Sangiori, a híres költő legutóbbi utazásáról beszélgetett festőművész barátjával.
– Hidd el, kedves Angelo, az idén igazán pompásan nyaraltam. Egyszer végre úgy pihentem, hogy a hírnévnek sem előnyét, sem hátrányát nem éreztem. Nagyszerű érzés, ha sem a kiadók, sem a félbolond imádók nem háborgatják az embert. Ebből a jóból már bőven kijutott nekem. Most nyáron végre megtaláltam azt, amire már régóta vágytam: a természetet, a szabadságot és az igazi, kristálytiszta szerelmet.
Szeme csillogott a visszaemlékezéstől. Néhány percig ábrándosan merengett, amikor barátja kétkedő hangja felriasztotta:
– Négycsillagos szálloda és igazi, ártatlan szerelem? Ez a kettő aligha fér össze egymással.
– Csodálkozni fogsz, barátom: most az egyszer nem szálltam meg előkelő hotelben. Ilyen helyen azonnal felismernének, és újra kezdődött volna a folytonos ünneplés, a közönség untató érdeklődése a „híres író” iránt. Remek ötletem támadt: egy Isten háta mögötti fészekben telepedtem le, valódi parasztoknál laktam, akik úgy gondoskodtak rólam, mint a saját fiukról. Ember lehettem az emberek között. Aztán megismertem egy édes kislányt, az öreg paraszt húgát, egy fiatal, vidám, ennivaló teremtést.
– Persze legyeskedtél körülötte!
– Magától értetődik. A hegyek és a tenger nagyszerű panorámája nem kötött le annyira, hogy másra ne jutott volna időm. Ott a szabad természet ölén, belőlem, a városlakóból egyszerű, egészséges életet élő ember lett. Egyszerű és gyermeki lelkületű volt a kislány is, olyan naiv és romlatlan, amilyent a mi városi lányaink között Diogenész lámpásával sem találunk. Segítettem az otthoni házi munkában, közben mellette és általa magam is újra gyermek lettem!
– És mondd, ismeri a könyveidet?
– Ugyan, mit gondolsz, öregem! Egyetlen könyvemet sem olvasta, mert – egyáltalán nem olvas könyveket! Ez tetszett benne a legjobban. Különben is eltitkoltam, hogy író vagyok. Ezzel alighanem vesztettem volna előtte. Azt állítottam, hogy Sangiorit az írót csak hírből ismerem, s hogy jómagam egyszerű városi ember vagyok.
– És miről beszélgettél vele?
– Ó, találtunk mi elég témát! A kis Francesca nem sokat beszélt magáról, de gyengéd kedveskedései éppen eleget mondtak. Említette, hogy szereti a mozit, ahová minden szombaton elmegy. Már nem is emlékszem jól, mi a neve annak a filmsztárnak, akiért rajongott. Azt hiszem, Sona Boldini vagy valami hasonló nevet emlegetett. Tudod, hogy én soha nem járok moziba, és nem ismerem a futó színésznőket. Mégis most elég sokat beszélgettünk a filmről, sztárokról, mert Franceskát ez a téma láthatólag érdekelte. Ezen kívül a falusi élet mindennapi kérdéseit tárgyaltuk meg. Francesca nem művelt, nem tanult teremtés, csak természetes eszű, jókedvű lány, és talán éppen ezért örültem, ha vele lehettem.
– No, és fenntartod vele az ismeretséget, felkeresed majd újra ezt a bűbájos falusi ártatlanságot?
– Nem, az nincs szándékomban! Őszintén megvallom: ennek az esetnek nem tulajdonítok nagy fontosságot. Francesca csodaszép epizód volt a számomra, elragadó természetű jelenség az én művészettel túlságosan átitatott életemben. Ez a csodálatos epizód elvesztené minden varázsát és üdeségét, ha tovább folytatnám és a banális mindennapiságba akarnám átvinni. Nem tagadom, nehezemre esett elszakadni tőle, de hát a magamfajta íróember kénytelen a művészetért feláldozni magánéletét. Francesca csak finom, derűs emlék marad számomra… Sajnos!…
*

– Hol bujkáltál ilyen sokáig? – kérdezte Diego, a filmrendező a szép Sona Boldinitől.
A rendező és filmsztár a fárasztó műtermi munka után egymás mellett ült a külváros egyik éttermében.
– Hogy hol bujkáltam? – mondta Sona –, azt nem olyan könnyű elmesélni. Egy kis faluban nyaraltam. A nevét nem árulom el, mert akkor jövőre oda rohanna az egész filmező társaság és az összes rajongóm. Nem lette többé pillanatnyi nyugtom sem abban a kedves kis fészekben. Egyénként biztos vagyok benne, hogy neked is tetszene. Ott nincs luxusszálloda, nincs nagyvilági élet, pompás strand és efféle. Csak tenger van…
– És ilyen egyhangú, unalmas vidéken egy napnál tovább kibírta mi nagyigényű Sona Boldinink?
– Mégpedig teljes három hétig, kedves barátom! Azt találtam meg ott, amit kerestem: a természet nagyszerűségét, a falusi élet csendjét és békéjét. Őszintén megvallva: már torkig voltam veletek és műterem levegőjével. Meguntam a dicsőséget. Egész eddigi életem nem volt egyéb, mint játék a láthatatlan közönség számára. Sohasem élhettem kedvem szerint, magánéletről szó sem lehetett. Elképzelheted, mit jelentett nekem az, hogy egy ideig nem kellett öntudatos, ragyogó színésznőnek lennem, örökös mosollyal az arcomon. Végre egyszer tisztán csak ember lehettem! Falun éltem, falusi lányok között. Magam is azzá váltam, és mondhatom ez volt eddig a legkedvesebb szerepem. Mindenki bizalmasan Francescának szólított. Végül majdnem beleszerettem egy jóképű, kedves fiatalemberbe, aki a szállásadómnál lakott. Nagyszerű fiú volt. Egészséges, természetes, jókedvű és – Hála Istennek! – még sohasem volt moziban. Ő talán az egyetlen férfi, akiről biztos vagyok, hogy saját magamért szeretett. Igen, a lényemet szerette és nem Sona Boldinit, a filmsztárt. Sosem szabad megtudnia, hogy ki vagyok. Talán újra viszontlátom, ha egyszer megint az én tengerparti falucskámba repülök. De az is lehet, hogy soha többé nem találkozom vele. Hiszen mi hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a művészetért feláldozzuk a magánéletünket. Talán csak felejthetetlen emlék marad számomra… Sajnos…

*

Silvano kezébe vette a Filmszínház lap legújabb számát. Megdöbbenve ismerte fel a címlapon saját arcképét. A kép Francescával, a falusi szépséggel ábrázolta, amint barátságosan beszélgetnek egymással. Alatta a következő szöveget olvasta:
„Kiküldött tudósítónknak sikerült a fenti képet megörökíteni. Sejtettük már régebben, hogy Silvano Sangiori első filmjét Sona Boldinina, a híres filmsztárnak szánta. Ez a kép azt bizonyítja, hogy csakugyan a népszerű művésznő fogja játszani Sangiori: A maharadzsa álma című filmjének főszerepét.”
Mialatt Silvano eleinte érthetetlenül, fejcsóválva, aztán kiábrándult, keserű mosollyal nézte a képet, ugyanakkor Sona Baldini egy újságosbódé előtt ugyanazt a képet bámulta. Épp oly riadtan és épp oly szomorúan temetett el egy szép álmot, mint a költő.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>