Andrea Coddington

A zsidó nő

Andrea Coddington

(részlet a regényből)

Szombat: az ünnepek ünnepe
(Szobránc mellett, Porubka, Csehszlovákia, 1961 őszén)

Imádom az ünnepet. Kicsi korom óta azt kívántam, hogy soha ne legyen vége! Minden szombaton már a következő pénteknek örültem. Péntek az én napom. Péntek a mi napunk. Mindig is az volt. Kezdetben nem egészen értettem a jelentőségét, de a gyermek őszinte lelkesedésével készültem rá, mert az egész család együtt volt. Mindig. Kivétel nélkül − egészségben, betegségben, szerencsében, szerencsétlenségben, jóban, rosszban. A mindenkori péntek erősebb nálunk, és minduntalan felülír mindent. Idegenek ujja nem érinti, a külvilág zaja nem éri el. Ez a miénk.
Édesanyám reggeltől sütött, hogy este terülj-terülj asztal várjon minket és már csak pihenjünk. Hogy együtt figyeljük a naplementét…
Az együvé tartozás érzését hozta el az ünnep, mint ahogy minden családban. Persze, a mi családjainkban.
Apánk elkényeztetette az ő három kislányát. Ember ne mérgelődj nevű társasjátékot játszottunk. Meséket, történeteket olvasott nekünk, vagy a kicsi, öreg nemzetünk történelméről mesélt nekünk. Anyánk jóindulatúan lesett felénk a tűzhely mellől. A konyha volt az ő királysága. Mindig takaros, tiszta, a fűszeres téglik katonás rendben sorakoztak a frissen sült barches mellett, amit hímzett takaróval fedett be.
Anyánk is más volt akkoriban. Lelki nyugalma régen elveszett, szombat érkeztével mégsem volt annyira feszült, és többet is mosolygott, persze a saját korlátaihoz igazodva. Nagyon szép volt, de a szenvedés állandóan kiült az arcára. Alig nevetett. Félt örülni. Mindig készültségben volt, némasággal telt feszültségben élt…
− A sábesz Isten finom ajándéka − mondogatta titokzatosan. Nagyon jól tudta, hogy lélegzet visszafojtva hallgatjuk őt és kíváncsian várjuk újabb és újabb történeteit.
− Megtiszteljük őt, és ő is megtisztel minket − próbálta fokozni, mint a mesékben, amikor a hol volt, hol nem volt szófordulat kezdete után a történet kibomlik…
− Nem a zsidók tartották meg a sábeszt, hanem a sábesz mentette meg a zsidókat − tette hozzá bölcsen apám.
− Belekapaszkodunk, rátámaszkodunk, bárhol legyünk – szétszórattatásban, gyötrelemben, vagy éppen hálát adva a szerencsénkért, jólétünkért. Sajátunk, de másoké is − suttogta elgondolkodva apám.
Érezhető volt, hogy valakire gondol. Csendes, szűkszavú volt. Nem sokat árult el az érzéseiről, sem a gondolatairól, de nem magyarázta az ösztönszerű cselekedeteit sem. A világ voltunk számára mégis, most már tudom. Persze volt ideje másokra is. Segített, tanácsolt, kölcsönzött – csak úgy, önzetlenül. Alázatra nevelt minket, de nem szavakkal, hanem saját életpéldájával szolgált felénk.
„A nap, melyet Istennek szentelünk. Az ünnepek ünnepe.“
Kicsi voltam, örökmozgó, elkényeztetett és szófogadatlan. Nekem teljesen mindegy volt, mit mondanak rólam, egyik fülemen be, a másikon ki. A világ más volt akkoriban, talán kevésbé rohanó, és jóval egyszerűbb, külsőre nézve tiszta és ártatlan, mégis úgy éreztem, belém mar, hátba szúr.
Miért?
Talán mert hagytam.
Vagy mert egyszerűen így van.
Az ebédlőnk a Szobránc melletti Porubka-i parasztházban korabeli ülőgarnitúrával, kis konferencia asztallal, a falon virágmintás festéssel, képekkel és vázával sokkal közelebb állt hozzám, sokkal elérhetőbb, élhetőbb volt számomra, mint Izrael, amiről mesék sorát hallgattunk, főleg sábesz alkalmával. Számomra olyan volt, mint egy elérhetetlen, bevehetetlen és főleg irreális csodaország.
A külvilág elől mindig hazamenekültem. Nem értettem miért viselkednek velem másképp az emberek a faluban. Azon gondolkoztam, hogy csak a másságom miatt vagyok elvetett, vagy ki is nevetnek.
Válaszokat nem kaptam. Sem otthon sem a világban. Idővel mégis minden világossá vált, én meg edzettebb lettem.
− Isten hat nap alatt teremtette a világot, a hetediken megpihent − ilyen egyszerűen magyarázta apánk a sábesz lényegét.
− Új erőt kell gyűjtenünk, hogy a következő hat napon keresztül dolgozhassunk? – kérdezte Hanka, középső nővérem, mert apám klasszikussá vált mondatait a világ keletkezéséről gyakran hallgattuk.
− Pontosan − felelt kedvesen anyám.
− Akkor is, ha nem vagyok fáradt? − kérdezte Melánia, a legidősebb nővérem.
− Az életben nagyon fontos az egyensúly. Hogy jól dolgozhass, pihenned is kell – mondta komolyan apám.
Jómaga is dolgos és pedáns ember volt. Fontos volt számára, hogy jól végzett munkát hagyjon maga mögött, a részletekre is odafigyelt, amit másoktól is megkövetelt.
− Meli, olyan pedáns vagy, mint apád. Ha az ágyat nem úgy vetettük be, ahogy te azt elvártad, akkor már igazgatni kezded − szúrta oda anyám, célozva a szemmel látható hasonlóságra.
A sütőből közben óvatosan kivette az egyik adag kalácsot, majd berakta a másik adagot sülni.
− Tényleg, szinte mindig takarítok. Talán egyszer csak pihenni fogok – mondta nevetve. Nyolc évvel volt tőlem idősebb. Valami belül nagyon izgatta, de nem tudta hogyan elkezdeni. Sóhajtozott, megfordult a szüleink felé, majd vissza, újra nagyot sóhajtott.
Kissé idegesen húzogatta az ülőgarnitúra takaróit, a ropogósra vasalt terítőt is százszor megigazította és csak úgy somfordált az asztal körül. Lehajolt, csipegetni kezdte a földről a nem létező morzsákat. Meli nagyon érzékeny kislány volt. Afféle porcelánbaba.
Végre összeszedte magát, majd az orra alól csendesen megszólalt:
− Kérdezhetek valamit, apa?
− Mit édesem?
Látta, mennyire húzódozik, ezért szeretettel fordult felé apám.
− Miért csak mi tartjuk a sábeszt? A többiek miért vasárnap járnak templomba?
− Mert mi zsidók vagyunk, ők meg nem azok − mondta sugárzó szemmel, kimért, szigorú tekintettel, mert érezte, itt valami összecsap. Nővérkém állát feltartva, durcásan előre lépett és megszólalt:
− De miért vagyunk egyedül? Miért éppen a mi családunk?
− Zsidónak lenni kiváltság − felelt apánk, miközben nem is figyelt arra, hogy a lányával konfrontálódik.
− Persze! Kiváltság! Mint a koszos kutyáknak! – szakadt ki mélyen Melániából, hogy szinte beleremegett.
− Melánia! − szólt rá anyám.
− Na? Na, mi van?
− Azonnal fejezd be − figyelmeztette őt szigorúan anyám, de meglepetten állt ő is.
− Gyűlölnek minket. Az egész faluban gyűlölnek! Senki sem szeret minket − és sírfa fakadt.
− Megszokod, és idővel meg is változhat a helyzet. Nem vagyunk egyetlenek, azt te csak hiszed. Sokan vagyunk, habár sokan el is vesztek közülünk.
Sejtésem sem volt róla, hogy mire céloz. Csak hat éves voltam ekkor. Hanna nyolc, Melánia tizennégy.
− Mások vagyunk, mégis egyformák. A mi Istenünk más. Azok, akik vasárnap járnak templomba, saját Istenük van, nekünk is – magyarázta türelemmel a helyzetet apa.
Jó ember volt. Legszívesebben azt szerette volna, ha mindenkinek jól megy a sora ezen a világon. Azt is nehezen viselte, ha a szomszédok veszekedtek olyan csekélységeken, hogy a tyúkok kikaparták a szomszéd kerítését. Ha a lányai szenvedtek, ő gyötrődött leginkább. Bántotta Melánia szemrehányása, értette sérelmeit, de tudta jól, hogy semmit sem tud tenni ellene.
A többiek számára mindig „azok a zsidók“ leszünk csak.
− Azt mondod, hogy egy az Istenünk? − néztem kérdően apámra.
Nagyon szerettem őt. Éppen a kidus-kelyheket igazgatta, mert a sábeszi bor-áldást akarta elmondani, amivel a szombat érkeztét köszöntjük mi, zsidók. Apám héberül imádkozott.
Akkoriban még azt hittük mi, gyerekek, hogy a héber nyelv, az csak az imádság nyelve.
− Ha azok a többiek tudnák, hogy mi mennyire boldogok vagyunk, és hogy milyen fennkölten, örömmel ünnepeljük mi, zsidók a sábeszt! − hangsúlyozta apám, aki számára ez a beszélgetés kellemetlen volt, és mihamarabb szerette volna elfelejteni. Ehhez hasonló véleménycseréhez nem volt szokva. Szerette, ha minden megy a maga útján, olyan olajozottan, mint mindig, felesleges kérdések nélkül. Meli azonban nem hagyta magát.
− Gyűlölnek minket! − szinte üvöltötte.
Vártam, hogy mi fog történni. Apa megsimította Melánia haját, majd homlokon csókolta. Meli kicsit elszégyellte magát, és félrehúzta az arcát.
− Mindannyian egyenlőek vagyunk Isten előtt, de mi csak…
− Nem úgy van Melanka, ők csak azt hiszik.
− De most aztán már elég − sietett anya apánk segítségére.
− Mindennek eljön az ideje, és egyszerre mindent megértetek.
Igaza volt.
Egyszer.
Egyszer mindent megértünk…
− De mikor? − kérdezte Melánia.
Anyám kezében gyufa volt. Ez azt jelentette, hogy itt a szombati gyertyagyújtás ideje, tehát választ erre most biztos nem kapunk.
Sem anyámtól, sem apámtól.
Sábeszkor felszabadítjuk gondolatainkat, elhatárolódunk a mindennapoktól, munkától, ahogy elődeink szabadultak az egyiptomi fogságból.
Szabadok vagyunk.
Zsidók vagyunk.
Soknemzetiségű nép vagyunk, határok nélkül.
Sábesz a miénk!

Hrbácsek-Noszek Magdaléna fordítása

A bejegyzés kategóriája: Műfordítás
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>