Móra Panka

Vakság

Ha lehunyom a szemem, ott van. Ha kinyitom, eltűnik. De tudom, érzem, hogy akkor is figyel. Nem látom, hol van, miben mesterkedik, honnan várjak támadást.
Inkább csukva tartom a szemem, így talán nem lephet meg. Vagy legalábbis nem annyira.
Kezdetben nehéz volt. Nem téveszthettem szem elől. Meg kellett tanuljak vakon létezni. Színek, formák, arcok, az a sok mosoly, pillantás. Mind a múlté. Én nem láthatom. Nem tehetem. Nem engedi. Nem engedem.
Sokszor csak néz a szemembe elgondolkodva. Néha szomorúan. Máskor, mint a kisgyerek mikor tudja, szidást fog kapni. Esetleg gonoszul megvillanó tekintettel.
Ez egy sakkjátszma. Elmém bábuival küzdünk testem lépéseiért. Néha ő lép, néha én. Ő mindent lát. Én semmit, csak hogy őt figyelhessem.
Kárörvendőn mosolyog. Megint összekoppantam az oszloppal. Pillanat adta kényszerpihenőt tartok az aljánál leroskadtan. Halk nevetés. Nem látom ki az. Nem láthatom. Ha kinézek a világba, Ő ki tudja mit művel addig odabenn. Talán pont Ő akarta iménti elbukásom. Lehet, erősebbé vált, míg nem figyeltem? Muszáj jobban összpontosítanom.
Felkászálódok.
Fáradt vagyok. Nem alhatok. Ha mégis, közben lehetetlen figyelnem rá.
Vigyáznom kell. Megvédenem Őt, és másokat, akiket talán bántana.
Nem alhatok.
Vajon mindig ilyen idegesek az emberek? Ez a sok dudálás, a hangzavarba belefájdul a fejem.
Miért van az a kormány a kezükben, ha nem azért, hogy vigyázzanak rám? Én is vigyázok rájuk.
Nem engedem ki Őt.
Mi történik? Kisül a szemem. Mi van már? Lehet, hogy meghaltam? Olyankor emlegetnek ilyen „megyek a fény felé” szintű baromságokat. Ugyan, lehetetlen. Akkor nem fájna ilyen rohadtul a lábam és a fejem. De legalább halottabb nem leszek, ugyanis esélytelennek érzem a mozgást. Én aztán nem megyek semmi olyan felé, ami apránként bizarr rántottát süt a szememből.
A szemem! Nyitva van.
Mi történhetett? Hol lehet?
– Uram, minden rendben lesz, nem szenvedett maradandó károsodást, csak néhány zúzódása és agyrázkódása van.
Kórház. Mi történhetett?
A fátyol túloldalán egy nő sikít.
– Megölte a fiamat! Gyilkos! Nem menthetik fel! Ez egy szörnyeteg.
Tárgyalóterem? Gyilkos? Én?
Lehetetlen. Itt fekszem a kórházban.
De mi van, ha a másik igazibb? Nem figyeltem. Nem tudom mit tett. Melyik a valóság?
– Gyilkos!
– Kinyithatja a szemét, nézze, látogatója is van.
– Bosszulják meg rajta a gyermekemet!
– Nézze, meghoztam az ebédjét. Mit mond? Mondja hangosabban, nem értem a motyogását.
– Én. Nem. Öltem. Meg. Senkit.
– Még tagadja!
– Hát persze, hogy nem. Lelépett a járdáról, és valaki elütötte magát.

Ez a valóság jobban tetszik. Itt maradok. Szépen meggyógyulok. Minden rendben lesz.
Ő újra itt van. Kárörvendőn, mindentudón vigyorog rám. Mintha egy lépéssel előttem járna.
Újra sakkozunk. Vajon honnan ismerhetem fel, most melyikünk őrzi a másikat elmém, elménk legmélyén?
– Nyissa ki nyugodtan a szemét. Nem lesz semmi baj.
– Nem! Nem lehet. Akkor kiszabadul.
– Bogaras egy ember.
– Maguk nem értik. Senki se érti.
– Nyissa ki a szemét!
– De hát maguknak is csukva van. Nem érzik? Pont azt teszik, amit én.
Súlyos csend. A fátyol túloldalán tompán koppanva hull le a kalapács.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>