Sági György

A megfutamodás ideje

A háromárbócos orrában állnak. A látóhatár alján a nap az imént emelkedett ki a tengerből. Vakít, ahogy reggel mindig. Fényesebbnek látszik, mint valójában. Ez a fény adja a hajnali reményt. Érzed, ahogyan a szíved körül melegség lebeg. Simogat a langyosság. Jólesőn simogat. Érzed a bőrödön. Felemeled a karod, hogy megfogjad. Utána nyúlsz. Mert amit a kezedben érzel, az valóságos. De semmi sem marad a markodban. Nincs ott semmi. Megérint téged, de neked nincs bizonyosság, hogy mindez valóságként tapintható. Nem is megfogható. Nem kézzel fogható. Csak érzés, a biztonságé.

Keletnek haladnak. A bárka enyhén délkeletnek fordul, a közeli partot követve. A matrózok a hajó bal oldalán kiengedik a köteleket, jobbról meghúzzák. A vitorlák előbb meglazulnak, de a part felé fordulva, újra megfeszülnek. Mindenfelé hófehér házak látszanak. Nagyobb települések sorakoznak egymás mellett. Alig van közöttük senki földje. Nincs is. Minden föld valakié, mondja ki hangosan a fiú a gondolatát. De elharapja a végét, észreveszi, hogy hangosan, magának beszél. A lány ránéz. Nem kérdez semmit, ha akarja, elmondja, mire gondol. Minden föld valakié, folytatja már szándékoltan hangosan. Spanyolföld a spanyoloké. A lány, hogy kizökkentse melankóliájából közbevág: Mi is azok vagyunk. Édesanyád különösen büszke a családjára. Kezét a fiú tarkójára szorítja, tenyerében érzi a vér lüktetését.

Alig aludtak az éjszaka, gyorsan érkezett a derengés. Mindent feladtak. Múlt nélküliek lettek. A múlt megfoghatatlanná vált. Elfolyt az emlékezetből, tátongó üresség maradt. Amibe nem lehet belekapaszkodni, mert eleresztette őket. A karavella gyorsan és könnyedén manőverez. Kis merülése lehetővé teszi, hogy egészen közel Afrika partjaihoz haladjon. Minél távolabb az Ibér partoktól. Minél messzebb az új, életerőtől duzzadó keresztény királyságoktól. Minél messzebb attól a földtől, ahol zsidó őseik ezernégyszáz éve éltek, ahonnan ki sem tették a lábukat, azóta. Hosszabb ideje éltek ott talán, mint azt megelőzően Izrael földjén. Melyikhez is lehet több közük? Elborzasztó a kimondhatatlanul sok év. A fiú is életerőtől duzzad. Mint a keresztény királyságok. De ő nem keresztény, és életereje is máshol dagad. Éjszaka, a lány mellett, aki a felesége. A vér dagasztja őt is, mint a spanyolok büszke keblét. A feleségét látja, hófehér hosszú tunikájában, a derekára kötött vörös selyemövvel. Magához vonja. Mint az a ház úrnőjéhez illett, abban a régi korban, amikor Róma császárát várta a helytartó vacsorára. Az az öv vércsepp a női tisztaságban.

Tudja a történetet, amit apja mesélt neki, az meg az ő apjától hallotta, ezerszer.

Titus légiói maguk alá gyűrték Jeruzsálemet. Lerombolták a templomot. Menekültek lepték el az utakat mindenfelé. A zsidók nem maradtak ott, ahol Dávid és Salamon királyságában gazdagon és jólétben éltek. A hajók megteltek számkivetettekkel. Júdea provincia hontalanjai jártak mindenfelé. Idegen népek határain kértek bebocsátást. A Római Birodalom provinciái nehezen nyíltak meg. A kivétel Hispánia volt. Helytartója zsidó előkelőket kért hadizsákmányként a császári hadvezértől, hogy felvirágoztassa tartományát. Nem tudni, honnan eredt vélekedése, hogy a menekültek virágzást hoznak tartományába.

A szentek szentjének pusztulását követő egy hétre, Áv hó tizenötödikén, Izrael legszebb ünnepén, a szabad párválasztás napján tereltéka zsidó patríciusokat a gályákra. A szabadságukért harcolt zsidók előkelői hozták el Hispániába az egyisten hitét. A környéken népek vándoroltak. Ibérek, kelták próbáltak római uralom alatt nemzetté válni. Gallok és germánok vonultak határai mentén. Hamarosan barbár vizigót martalócok törtek be, és rabolták végig, vagy menekültek a hun hordák elől. Új nemzet volt születőben.

Miközben zsidók alkudoztak friss tintahalra és polipra, legyen mit felszolgálni császári látogatásakor a helytartói palotában. Selymet készítettek, legyen mibe öltöztetni a rómaiak asszonyit. Tudományukat még a Júdeával határos Syria provinciából hozták magukkal.

A senki földjén ringanak. Nem, ez a hajó nem a senki földje. Választottak. A menekülést.

Al-Dzsazáír Beni Mezrana felé közelednek. A hajó farában az arab kormányos erős kézzel tartja egyenesben a kormánykereket. Izmos, meztelen karján új irányt vett a reggeli nap. Sokkal erősebb, mint a hajón utazók bármelyike. Azt tehetne velük, amit akar. A lány és a fiú szorosan egymáshoz tapad.

Menekülő zsidók utaznak a hajófedélzeten. Meg mórok, azok is menekültek. A megfutamodás ideje. Mindenki, akik naggyá tették spanyolföldet fut valamerre. Meg akik gazdaggá. A tisztelet, igen ez a helyénvaló kifejezés. A nagyság, a gazdagság, mindez csak része a megbecsülésnek.

A zsidókat a hitükről kérdezték. Felveszik Krisztus hitét, vagy ragaszkodnak a sajátjukhoz? A hittel kereskedtek. Mások hitével. Keresztlevelet adtak, jó üzletként. Aki betért, az a megváltás ígérete mellé új keresztényként Kasztília, és Aragónia uralkodóinak bizalmát is megszerezte. Ugyanaz ismétlődött. Újra és újra. Mindig, amikor isten választott népe elhitette magával, hogy minden rendben körülötte. Hogy a felvilágosult tizenötödik század a fény és szellem százada. Nincs mitől tartaniuk. A keresztény királyoknak szükségük van rájuk. Tudósokra, művészekre, bankárokra, pénzügyi szakemberekre, és orvosokra.

Most mégis, a zsidó negyed üszkös romjai elevenednek meg. Azt mondják, a király nem bízik bennük. Mégiscsak visszautasították Krisztus hitét. Vagy ha felvették, csak látszat keresztények. Olyanok, mintha… Csak a túlélés kedvéért.

A hajó összezártsága fokozza egyedüllétüket. Közös elhagyatottságukat. Egyedül vannak, könyörtelenül. Senkire sem számíthatnak, csak egymásra. Persze, a zsidó közösség, itt a hajón, a menekülök, akiket az üldöztetés ideig, óráig összetart, de aztán, kinek hogyan alakul majd az élete, úgy marad meg nekik. Majd ha kikötnek azon az Al-Dzsazáír Beni Mezrana nevű településen, ki tudja, hogyan fogadják őket az arabok. És ha tovább kell állniuk, Izrael földjén, vagy bárhol máshol, ahol megtelepedhetnek?

Ahogy a fiú magához öleli a lányt, inkább az aranysárga napkorongnak beszél, semmint a feleségének. Bár a nap, amelyik ott világít előttük, bizonyára jól ismeri ezt a történetet. Ha máshonnan nem, a fiú apjától, akitől ő is ezerszer hallotta. Titus légióiról, a maguk alá gyűrt Jeruzsálemről. Hispánia helytartójáról, aki zsidókat kért hadizsákmányként, hogy felvirágoztassa tartományát. Hajókról, amelyek elhozták őket Hispániába. Barbár martalócokról, akik végig rabolták ezt a földet. A családjáról, akik Aragóniában alkudoztak friss tintahalra, meg polipra, hogy legyen mit felszolgálni a császári látogatáskor a helytartói palotában, vagy selymet készítettek, hogy legyen mibe öltöztetni a rómaiak asszonyait.

Mindez már olyan múlt, amihez semmi közük sincs. Nem szabad, hogy közük legyen. El kell felejteniük, máskülönben menthetetlenül elvesznek.

Amikor a hajó kikötött, Simon ben Smia rabbi engedélyt kért a helyi muszlim hatóság képviselőitől arra, hogy a sevillai zsidókkal és mórokkal letelepedjen a városban. Az engedélyt megkapta.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>