Vincze Erika

Rétegek

Miben mérjem? Percben, méterben?
Egy másik dimenzióban, más
fizikában? Másolataim.
Mennyire vannak távol tőlem?
A holdra is könnyebb eljutni.

Kiszakadt ének indulnak el,
számtalan mi lett volna akkor.
Távol kerülnek, én maradok
örök origóként egyedül,
hatalmas körben nincsen senki.

Minden döntésemmel egy újabb
réteg hámozódik le. Kopott
az indigó. Különbség alig.
Aztán több. Melyiket szeretné
bárki más? Melyiket inkább én?

Mentőöv

Évekkel felfújt omegámról lóg le a lábam,
célzóvízzel próbálom bejelölni az alfát.
Mondd, melyik oldalt választhatnám, merre ugorjak?
Bár legtöbbször voltam, azért még néha lehettem
volna, az egytányérú mérleg nincs viszonyítva.

Most keresem, hogy honnantól, kő volt-e vagy ember
indítója a hullámnak, hány éve; ki dobta?
És ha meg én voltam, mondd csak melyik? Úgyse tudom meg.
Nem várok sodrásra, simán átúszom a mindent.
Mindent. Ismételgetem annyiszor. Ugrani félek.

Barikád

Mert neked ugyan ki lenne az istened?
Lökte oda és elfordult, pedig éppen
összeomlott volna végre minden.

Reggel aztán újra puszi és beburkolózunk
magunkba, abba akik talán lenni akartunk.
Kávé, szendvics, e-mailek, telefon, ugyanazok
az utak minden nap.

Távolról hallok egy hangot, folyton beszél,
csak mondja, egyre halkabban. Elhitte, hogy
nem figyelek már. Lassan elhiszem.

A takaróbarikádon túl elnyelt háború
szuszog. Olyan családias minden. Végre tudom.
Az otthon. Nézek csillogó szemmel, de már alszik.
Emiatt nem keltem fel.

revü

táncba olvadó színtelen formák a színpadon
folytonosból stroboszkóppal lopott pillanat
hallucinogén zizegést gerjeszt az izgalom

cintányér rezgeti a testbe szorult éneket

porcelán bábuként csapódnak a szövetfalnak
nem tölthetik ki azt sosem maradéktalanul
körülöttük üresség és az üresség jéghideg

a hangok természetes csenddé fagytak össze

hófehér tenyerek rajzolnak mondanivalót
zsebből kipergő aprópénzek a lépések
csillagokba bújt testek közt igazi a sötét

mély sóhajokkal tépázom le magam a percről

én vagyok vénusz de a fényem után kapkodok
csak én tudom hogy véges hogy senkinek sem jut
hajnalra eloltódnak a fények a tejúton

szoknyák söprik fel a kint felejtett csókokat

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>