Tóth N. Katalin

Selyemcukor

Tóth N. Katalin

(utam a kanapétól az ágyig és vissza)

A kutyatartók legelső íratlan szabálya: Kutyát az ágyadba ne engedj! Ha egyszer beengeded, akkor szabad a Gazda.
Tanulság: Ha már olyan hülye voltál, hogy a saját szabályaidat is megszegted, úgy kell neked! Viseld a következményeket méltósággal.
Következmény: Előbb vagy utóbb minden bizonnyal kiszorulsz a kanapéra.
Végeredmény: Gazda még lehet belőled, de falkavezér soha.

Vasárnap reggel arra ébredtem, hogy öreg kutyám átment a szivárványúton. Homályos szemmel, természetellenes pózban hevert a folyosó padlóján. A teste még meleg volt. Föléje hajoltam, és elbőgtem magam.
Egy hétig bírtam kutya nélkül.
Dodinak megesett a szíve rajtam, mikor látta, milyen megtörten gyászolok. Együtt böngésztük át az újságok apróhirdetéseit, hátha találunk Natasához hasonló fajkutyát. Nem találtunk.
– Ritka fajta, mifelénk alig ismerik. Nem szeretnél valami mást? – kérdezte reménykedve.
Tudtam, hogy a nénikéje félvér terriereket tart, és a nyakán lóg egy fészekalja korcs kiskutya.
– Nem! – jelentettem ki határozottan, és elvonultam sírdogálni.

Első találkozásunk olyan volt, mintha meg lett volna írva a sors könyvében. Dobogó szívvel vártam a nagy eseményt. Dodi egész úton morgolódott, nem fért a fejébe, hogy valaki képes ezer kilométert utazni egy nyavalyás kölyök miatt. Felváltva vezettünk, hiszen Prága mégiscsak messze van.
– Te nem vagy komplett! – vetette a szememre. – Neked ez megéri? Biztos, hogy jó üzlet, hiszen csak potom húszezer az ára. Ezért már egy használt autót is kapsz!
– Nekem nem használt autó kell, hanem új kutya!

A hathetes kislány született Selyem volt. Elegáns, kényes, érzékeny, mint a selyemkutyák általában. Már akkor tudtam, hogy ez lesz a neve, ahogy először megláttam. Összehúzta magát, és a szemét forgatta, mikor Dodi meg akarta cirógatni. Mintha csak azt mondta volna neki: ,,Menj innen, te ronda szőrmók, ne nyúlj hozzám!”
– Láttad, milyen csúnyán nézett rám? – kérdezte Dodi meglepetten.
Selyem elfoglalta Natasa ládáját. A nap hátralevő részében békésen szundikált, a hosszú út kicsit megviselte. Dodi már lefeküdt, én pedig éjjeles műszakba készülődtem. Csendesen osontam ki a lakásból, nehogy felébresszem Selymet.
Egész éjszaka ő járt a fejemben. Vajon jól érzi magát? Nem hiányzik neki a mamája? Eszembe se jutott, hogy Dodinak elfelejtettem kenyeret venni reggelire.
Reggel kicsit korábban érkeztem haza. Óvatosan nyitottam ki a nyikorgó ajtót, hogy lábujjhegyen belopózzak, de a hallban nekimentem valaminek. Dodi lába lógott le a fal mellett álló kanapéról. Villanyt gyújtottam. A férjem összekuporodva feküdt a keskeny bútordarabon, amit semmiképpen nem alvásra terveztek. Jobb karja védelmezőn ölelte magához Selymet, aki az ölébe bújva bóbiskolt.
– Miért nem aludtál a hálószobában? – kérdeztem később.
– Amint eloltottam a lámpát, Selyem felébredt, és olyan cirkuszt rendezett, hogy nem tudtam pihenni tőle. Te még olyat nem láttál, úgy sírt, mint egy kisgyerek. Csupa könny volt a szeme. Kénytelen voltam kijönni hozzá, ha nem akartam bevinni magamhoz az ágyba.
Másnap minden az előző napi forgatókönyv szerint játszódott le. Lámpaoltás után Selyem teli torokból visongott az ajtó előtt, Dodi káromkodott, én pedig próbáltam megkeményíteni a szívemet.
– Csinálj már valamit azzal az átkozott kutyával, mielőtt megfojtom!
Azon az éjszakán én aludtam a kanapén Selyemmel.

Egy hét telt el, és mi már szigorúan számon tartottuk, mikor melyikünk a soros a kanapén alvásban. Nem volt ez egy főnyeremény, néhány órás kuporgás után úgy éreztem, mintha minden csontomat összetörték volna. Selyem meg forgolódott, fészkelődött a karomban, akár egy kotlóstyúk, láthatóan természetesnek vette, hogy ennyire törődünk vele. Ő bezzeg frissen, kipihenten ébredt, míg én egész nap a derekamat fájlaltam.
– Ez így nem mehet tovább! – zúgolódott Dodi. – Te csalsz!
– Dehogy csalok! Éjszakánként dolgozom.
– De ez akkor sem igazságos! Alig férek el azon a szűk helyen!
Reggel az ágyban találtam. Az oldalára fordulva aludt, a keze lelógott a földre. Selyem egy pokrócon feküdt összegömbölyödve, buksi fejét Dodi tenyere alá dugva, hogy érezze, nincs egyedül.
– Gyere, feküdjünk le, és figyeljük, hogy mit csinál – javasoltam aznap este, mert már tíz óra is elmúlt, de a kiskutya még mindig nem tűnt álmosnak.
Bebújtunk az ágyba, de egyikünknek sem jött álom a szemére. Selymet lestük, aki abbahagyta a játékot, és betipegett a hálószobába. A sötétben is tévedhetetlenül megtalálta a pokrócát. Hamarosan csend lett, csak elégedett szuszogása hallatszott. Mi is megnyugodtunk, és abban a tudatban hajtottuk álomra a fejünket, hogy sikerült megoldani a problémát. Arra riadtam, hogy valaki kaparja a paplanom szélét. Selyem rövidke hátsó lábain ágaskodva is alig érte fel az ágy szélét, mégis toporzékolva követelte, hogy vegyem fel. Most vette észre, hogy én Dodi mellett alszom, és azt gondolta, ha nekem szabad, akkor neki miért ne? Úgy tettem, mintha nem tudnám, mire megy ki a játék. Elfordultam. Erre rázendített. Tíz perc múlva Dodi nem bírta tovább idegekkel, és pokrócostul felnyalábolta. Hajnal felé Selyem vándorolni kezdett. Nem találta a helyét. Átmászott az én felemre, turkált egy kicsit a takaróm alatt, aztán hozzám bújt. Később visszament Dodihoz, és a hasára telepedett. A férjem jó alvó, úgy hever, mint egy darab fa, de az ébresztőóra hangja sokkolóan hat rá. Amint megszólal, ő máris felpattan, és a szemét dörzsöli. Ez történt most is. Csak egy koppanás hallatszott, mikor Selyem lerepült róla, végigbukfencezett a padlón és begurult a sarokba. Elképedve tápászkodott fel, és sírva rohant hozzám panaszkodni a minősíthetetlen bánásmód miatt. Dodi álmos szemmel bámulta. Már elfelejtette, hogy ő volt az, aki az éjszaka folyamán felemelte magához.
– Lelökted a kutyát! Látod, milyen bunkó vagy? – mondtam neki szemrehányóan.
A probléma látszólag valóban megoldódott, de csak Selyem számára, aki birtokba vette mindkettőnk ágyát. Vigyázzban feküdtünk, és néha felváltva figyelmeztgettük egymást.
– Ne hánykolódj! Maradj már nyugton! Mit izegsz-mozogsz? Vigyázz, rátehénkedsz a kutyára!
Egy szép nyári reggelen arra eszméltem, hogy a párom Selymet öleli helyettem.

Időközben Selyem megtanulta, melyek az ágy biztonságosabb részei. Legszívesebben a nyakamra feküdt, mert így biztos lehetett benne, hogy nem rúgom le. Gyakran álmodtam, hogy fulladozok, pedig csak a farkincája lepte el az arcomat. Hamarosan azt is kitapasztalta, hogy minden harmadik éjjel munkába járok. Ezt aztán úgy számon tartotta, mintha csak naptár lett volna a fejében. Ilyenkor teljesen kisajátította a térfelemet, és keresztben elnyúlva horkolt a vánkosomon. Akkor akadt össze a bajszunk, mikor végre megkaptam a szabadságomat. Selyem már az ágyamban ásítozott, és nem volt hajlandó beengedni. ,,Mit keresel te itt? Ez az én helyem! Eredj a dolgodra! Nem látod, hogy álmos vagyok?” – nézett rám szemrehányóan. Valahogy mégis odanyomakodtam mellé, miután kiharcoltam magamnak egy talpalatnyi vánkost, ahová a fejemet lehajthattam.

Történt egyszer, hogy Selyem megismerkedett egy korban és méretben hozzáillő daliás kannal, aki Cukor névre hallgatott. Szerelem volt első látásra, de szó szerint. Cukor nem fecsérelte az időt hosszadalmas udvarlásra, ehelyett rögtön a lényegre tért. Annak rendje-módja szerint összeragadtak, mi meg bent ragadtunk velük együtt a liftben. Ez még nem lett volna akkora tragédia, ha nem egy forgalmas bevásárlóközpont egyetlen felvonóját sajátítjuk ki cirka húsz percre. Mondanom sem kell, hogy egyesek ferde szemmel méregettek bennünket, mikor a biztonságiak kitessékeltek az épületből. Megfogadtuk magunkban, hogy ezentúl csak kutyabarát bevásárlóközpontokban vásárolunk, ahol mozgólépcső van lift helyett.
Két hónap múlva Selyem megbetegedett. Ingerült volt, étvágytalan, a kedvenc játékai sem érdekelték. Nem volt kedve futkározni, csak bágyadtan vonszolta magát ide-oda. Minden apróság miatt megsértődött, és elvonult duzzogni. Bebújt az elhagyatott ládába, melyben sohasem aludt szívesen, és ott gubbasztott egész nap.
– Nem bírom nézni, ahogy szenved – mondta Dodi. – Állatorvosra van szüksége.
Selyem egykedvűen kókadozott az autó ülésén, pedig máskor kimondottan élvezte az utazást. Aggódtam érte, mert szemmel láthatóan nem volt a bőrében. A hasa is felpuffadt, mintha valami rosszat evett volna.
A kedves doktornő ultrahangos vizsgálatot végzett rajta. Sokáig nézte a monitort, aztán elmosolyodott.
– Siessenek haza. Már úton vannak.
– Micsodák?
– Hát a kölykök. Mindenórásak. Egy… két… nahát! Három szívhangot hallok.
Ész nélkül száguldottunk haza, megszegve minden létező közlekedési szabályt.
– Tarts ki, Selymike! – könyörgött neki Dodi, de Selyem nem tartott ki. Mire lefékeztünk a ház előtt, már büszke anyuka lett belőle. Rohantam velük befelé, hogy ellássam a picit, míg Dodi kint maradt kárpitot tisztítani. Csak órák múlva merészkedett a lakásba, mikor már mindhárom kölyök ott nyivákolt az anyja mellett a ládában. Odahúzott egy széket, és sokáig elnézte a kis családot.
– Sziasztok, Selyemcukrok! – mondta nekik.
Selyem fáradtan, de boldogan vigyorgott, mintha csak értené.

Három hétig felénk se nézett, csak a Selyemcukrokkal foglalkozott. Nyalta, falta, etette, babusgatta őket, alig néhány percre hagyta el a ládát, és már futott is vissza hozzájuk. Mi meg vidáman hemperegtünk Dodival az ágyban, melyet hirtelen akkorának éreztünk, akár egy repülőteret.
Örömünk azonban nem tartott sokáig. Alighogy kinyílt a Selyemcukrok szeme, az anyjuk magukra hagyta őket. Csak annyi időt töltött velük, amennyit feltétlenül szükségesnek érzett. Éjszakára pedig visszaköltözött hozzánk az ágyba. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, de a Selyemcukrok nemsokára kimásztak a ládából, és keresni kezdték a mamájukat. Egy éjjel arra ébredtem, hogy Selyem kelteget. Határozottan a fülembe szuszogott, azt hittem, ki kell mennie, ezért lámpát gyújtottam, hogy kiengedjem. A Selyemcukrok ott álltak sorban az ágy körül, és halkan cincogtak. Selyem rám nézett, majd a gyerekeire pillantott, és a fejével mutatta, hogy mit szeretne. Várt egy kicsit, de nem reagáltam. Akkor leugrott a földre, aztán visszaugrott mellém.
– Még mit nem?!? Szó sem lehet róla! – mordultam rá.
Az elkeseredett nyöszörgés egyszerre három kis torokból hangzott fel.
Dodi álmában gépiesen lenyúlt, és felmarkolta az első Selyemcukrot. Aztán a másodikat és a harmadikat is. Pont ugyanúgy, mint annak idején a sivalkodó Selymet. Közben ki sem nyitotta a szemét. A Selyemcukrok körülnéztek az új helyen, aztán nekiestek az anyjuknak, aki pofátlanul elnyújtózkodott, hogy megvacsoráztassa őket a takaróm kellős közepén. Nem maradt más választásom, ha szunyálni akartam, fogtam a kispárnámat, és kiballagtam a kanapéhoz.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>