Fábián István

Azonosságfosztás… Feketevers

Szeg (Fábián István grafikája)

„Nem az…, …hanem
akinek az unokái lesznek magyarok….”
[Karácsony Sándor]

Elköszönök…
[Európa]

Sohanyár
[Nagy Gáspárt kérdezve]

Dél felől alvad bibliai tenger: asszony-öl, medencecsont-öböl, kin régebb átutaztunk férfivá születni – ostoba hősök. Sötét mélyéről duzzad fölfele, böffen fekete hullám, fekete hullák dalolnak vele. Vérem alvasztja feketeség: szívemre pancsolt ütem: rám nem vigyáz innét senki sem. Több van, ki öl…, mint ki nem.
Térdelek Dunához, bármi kiöntéshez,
mikor tavasszal jég alatt nőnek füvek,
legelni hajtom ártatlan barmaim – itthon vagyok –,
és a fölbiztatott égnek ajánlom lelküket.

Azután térdelek szelektől borzas földi vizekhez, arcomra pancsolok sötét tavaszt: mert ciccenésre múlás lesz, tél lesz, hideg lesz. Átlőtt, fölrúgott sisakban meggyűlt víz vagyok: mezőkön ázó tekintet, várom azt, ki sötét arcomba átragyogva átkoz, míg sárba, fűre, utcakőre terítve meg­térek kocsma-világhoz: hová veszít engem az Isten…, milyen világhoz?
Ivókból kirúgva térdelek csepeli sínekhez,
sárnehéz éjeken angyalföldi bűzlő csatornákhoz,
ahogy a Tejút az újpesti patakhoz térdepel,
és franzstadti fekete-létemből kiáltoz.

Mint a szesz, szememre hull a Lesz: jó volt európai fehérnek lenni. Már véremben ömlik a feketeség, a Teremtő  mindent visszavesz: már nem lehet vissza-lenni: dőlni-dögölni hagyott kereszt vagyok, ahogyan cipők szállanak balesetekben, ahogy kocsmából a bűzös télikabát kibábozódik, református lettem kereszteletlen, bár nem ereszt sosem…, az elkószált kereszt,
húsom alól macskakőre vérzik kocsmafény, a vér enyém,
virágzik véres homlokom és tócsában köszön rám
a budapesti tény: Európa volt valamikor, ahogy voltam én rokon:
kettészúrt-jézustenyér… Fénylik macskahúgy,

Isten kottát ír: gyűrött papírra rajzolja létem így-meg-úgy, s ha a véres körömig kopott, lopott ceruzát elkobozták, hiába, hogy valló fiaként visszatértem, rámszól: számolj el magaddal, mert én nem vagyok: a nemlétem az Isten, a nemlétem a törvény, nincs kenyér, nincs apa, magfúziók vannak, gombafelhő van feketében és fehérben, én vagyok az…, aki én nem.
Talán felnyüszít akkor a dal a mélyben,
fák hasadnak, halnak akácok, tölgyek, égerek:
magyar voltál, hiába holtál,
idetartoztál, ide tartoztál… Azután mégsem.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>